Az eső tompa dobogása a tetőn sem tudta újra álomba ringatni. Hogy mióta forog a kemény priccsen, órája híján, amit rögtön elvettek tőle a táborba érkezés első napján, nem tudta volna megmondani. Rabtársai horkolása, a váratlan horkantások és a szellentések hangjai csak az első napokban zavarták, később, mikor a napi munkától félájultan beesett a vackába, csak valami homályos kábulatban lebegett, míg aludt. Sem társai forgolódására és sóhajaira, és néha még a hajnali ébresztő kongatására sem ébredt meg. Míg aludt, izmai, gerincének tompa íve makacsul sajogtak, de lábán a fabakancs okozta sebek már alig szivárogtak, mintha a tábori lét pokla kiszívta volna a nedveket a húsából és elölte volna az idegeket a testében.

Amint felriadt az esőre, nem érezte a kipihent test jóllakott lustaságát, a gyomor egészséges korgását és szervezete egyéb jelzéseit, miket nap, mint nap megfigyelt magán, immár több mint harminc esztendeje. Még aktív sportolóként szokott rá, hogy tárgyilagos figyelemmel kísérje izmai állapotát, szíve, tüdeje munkáját és a legapróbb változást is azonnal korrigálja, akár étrenddel, akár az edzések intenzitásának fokozásával. Fogságba esés előtt még mindig tartotta formáját, majd két méteres magasságához csupa izom, atletikus külsőt adott az ég, gyors volt és kitartó, mint a pályán, ahol tizenegyed magával rúgta a bőrt a válogatott mezében.

Az a tizennégy nap, amit, fogságba esése helyétől, hol vonatra rakták és végtelennek tűnő síneken egy kimondhatatlan nevű mocskos kistelepülésre szállították őket, a vagonokban töltött, szinte minden erőt kivett belőle. Mielőtt átlépték volna a román határt és szerelvényüket hosszas kurjongatások közepette más nyomtávú sínekre irányították, még sikerült egy kis darab szénnel egy fecnire írnia felesége nevét és címét. Meg annyit: jól vagyok. Aztán kidobta a repedésen, amit a bajtársa talált előző napon. Egy napig nem kaptak enni, csak valami íztelen teát, ami megkeseredett az állásban. A maréknyi ragacsos massza, amit kenyérként kaptak eleinte, kővé keményedett a gyomrában, mit később iszonyú kínok között tudott csak kiöklendezni. Utazásuk hetedik napján sózott halat kaptak, messzire bűzlött a zavaros lé a hordóból, amit feladtak a vagonba nekik. Sokan megették. Aztán reggelre felhólyagosodott ajkakkal ordítottak vízért. Mire elérték a munkatábort, bajtársai több mint fele már nem élt.

Egy fejjel magasodott ki a tömegből. Rettentő erejét és hideg, józan gondolkodásmódját még az őrök is tisztelték. Gjúlá, mozsnij+ Gjúlá, csak így hívta a barakkparancsnok is, mikor első héten meglátta, mint emeli a kivágott fenyőt egyetlen mozdulattal a szánra. Aztán a két hét csalánlevesen meg cikória kávén megtette a dolgát. Izmai először fájdalmas görcsbe ugrottak, mikor a fenyő fűrészelésbe kezdett fogolytársával, később már zihált, amint emelte a legallyazott rönköt. Aztán kicsit javult a tábor élelmezése, reggelente melasszal édesített kávét kaptak a napi adag kenyérrel, amit ő gondosan beosztott és mivel nem dohányzott, sikerült pár cigarettáért kis cukorrépaszeleteket szereznie, amiket gondosan kiszárított a napon. Délben káposztalevest kaptak, íztelen volt és hideg, de megette.  Mire estére a táborba értek a pár kilométernyire lévő erdőtől, csak a legerősebbek álltak sorba a cukorrépából főzött ragacsos lekvárért, a többség a priccsekre rogyva pihent.

Alig fél éve volt fogoly, mikor kiderült szabómester múltja. A tábor igazgatója, kis pocakos, vézna ember a dicsőséges hadsereg egyenruhájában, a reggeli létszámellenőrzésen varnnitudókat keresett. Portnoi+, ordították a sorok között járkálva az őrök. Szabókat keresnek, suttogta Gyula szomszédja, és ő előlépett.

Négyen voltak, ebből kettő hazudott, ami rögtön kiderült, mikor az igazgató irodájából átkísérték őket egy kis szobába, ahol öreg Singer gép árválkodott. Az igazgató pattogó hangon magyarázott és ő végignézte, amint a hazugokat puskatussal verik ki az ajtón. Aztán magabiztos kézzel szétszedte a gépet, kis olajozóból átkente a bobint, befűzte a cérnát és várt. Társát, ki végül bevallotta, fél évet dolgozott egy varroda kifutófiújaként, ordítozva zavarták el aztán nyílt az ajtó, és belépett a táborparancsnok titkárnője.

Az első nő volt, akit nyolc hónapja látott. Egyenruhát viselt, szőke kontya szorosra húzva, blúza a nyakán magasan gombolva és lábán a cipő úgy, de úgy simult boka tájt, mint kesztyű egy formás csuklóra. Príma angol szövet, mondta Gyula a tolmácsnak, megvarrok belőle bármit, mosolygott Zinára, és a titkárnő visszamosolygott. Nyolc vég angol gyapjúszövetet kapott és már második napon nem kellett kivonulnia a többiekkel fát vágni. Centit hoztak és krétát, papírokat a szabásmintákhoz, aztán egy nap megjelent a táborigazgató és ő kis papírra vetette a méreteit. Dob hasa volt az igazgatónak, kurta lábai és tyúkmelle, aztán másnap, mikor próbára felvette az összefércelt zakót, csak kihúzta magát, mint egy mini Napóleon, és elismerően mekegett a tükörbe. Aztán jött a felesége, ijedt szemű, nagy farú asszony, de harmad nap úgy állt rajta a kosztüm, mint egy istennőn. És jöttek sorban, a vezető helyettes, a felesége, a szeretője, a gyerekei, és Gyula mindenkinek mért, szabott és varrt, próbált és igazított.

Aztán egy napon, kinn zivatar készülődött, belépett Zina. Mosolygott. Ilyenkor kis gödröcskék nyíltak az arca két oldalán, és a polchoz lépett, ahol Gyula az anyagokat tartotta. Szürke, majdnem levendula-szín szövetet választott. Apró, kagylóhéjra emlékeztető körmeivel megkapargatta az anyagot és mondott valamit. Gyula nem értette. Aztán Zina elkomolyodott és a nyakánál elkezdve, kigombolta az egyenruháját. Fakó kombinéje makulátlan volt és viseltes, szoknyáját összehajtva a székre tette, és tiszta, szürke tekintetét Gyulára vetve csak állt. Az centit vett a kezébe, a vállához érve mögé került, és lehunyta a szemét. Próbálta felidézni a felesége arcát. A szemét. A haját. A kezét.

Zina vállán szeplős volt a bőr. Nyakán rézszín pihék göndörödtek, ott, ahol a konty szigorúsága átvette a hatalmat. Felemelte a karját, hóna alatt titkokat sötétlett az árok és Gyula orrát megcsapta a szappan és a veríték illata. Odakinn dörgött és rákezdte a zivatar. Zina könyökén kicsit sötétebb volt a bőr és durvább, de míg csókolta, nem érezte.

Krásznij+, krászníj Gjúlá, búgta Zina, mikor az ölelkezés után elfeküdtek a szőnyegen. Kinn esett.

Hetente jött. Hozott csokoládét és kenyeret, cigarettát és konzervet, aztán mikor elment, az őrök összevigyorogtak. Krászníj Gjúlá, veregette meg az igazgató a hátát és egy csomag sózott heringet rakott a szabászasztalra. Ősszel kabátokat varrt, vatelinnel bélelte a Zináét és vidraprémet szerzett a gallérjára. Aztán karácsony jött. A foglyok apró fenyőt hoztak az erdőről és gyaluforgácsokkal díszítették. Gyula is szerzett egyet és a kis vaskályha lobogó tüzénél a feleségére gondolt. A városra, ahol született. Ahol ilyenkor sárgán világítanak az utcai lámpák, és fényüknél éjféli misére sietnek az emberek. Nincsenek fenyők. Nincsenek vad puszták. Nincs szél. Nincsenek rőt hajú asszonyok. Aztán megjött Zina. Bár ők nem ünnepelték a karácsonyt, ajándékot hozott. Gyula tétován forgatta a cirill betűs papírt. Látta a pecsétet, az aláírást. Zina sírt, kezét a szívére szorította és egy szót ismételgetett.

Ez itt egy halotti bizonyítvány, ráncolta össze szemöldökét másnap a tolmács, és Zina két gyűrűt tartott a tenyerén. Gjúla, moj kraszníj Gjúla +, zihálta Zina pár hét múlva egy távoli kis ház hálószobájában.

Aznap is havazott. Pár rab kis jelképes sírt ásott a tábor temetőjében.

+ mozsníj=erős

+portnoi=szabó

+krászníj=szép

+moj krászníj Gjúlá= én szép Gyulám