Délutáni szunyókálásom után nagyapám jutott eszembe. A templomépítő. Faluszerte mindenki így emlegette. Ő is minden délután aludt egy órácskát, amiből nem volt szabad felébreszteni, történjen bármi a világon.

Egyszer, úgy Karácsony táján még a szolgabíró urat is megvárakoztatta.

- Foglaljon helyet, nagyságos uram – szólott nagyanyám a vendéghez -, hozok egy kis rizlinget, amíg fölébred az én uram. Tudja, szolgabíró úr, hogy nem lehet őkelmét megzavarni a délutáni pihenésében semmi módon.

A szolgabíró, név szerint kovácsi Kováts Károly, nem vette rossz néven a várakozást egy kancsó rizling mellett. Különben is nagyapám a vadászcimborája volt. Ez természetes is, hiszen a birtokhoz jókora erdő is tartozott, ahol nemes vadak éppen úgy fellelhetők voltak, mint kényelmes vadászlakok. A szolgabíró pedig lelkes kocavadász volt, de ez utóbbi jelzőt nem illett emlegetni úri körökben. Azért nagyapám mégis szívesen vendégül látta a hajtóvadászatokon, ahol a fővadász tiszte volt, hogy kovácsi Kováts Károly minden lövése után bemutassa a vadat. Ami éppen került – nyulat, fácánt, vadmalacot, néha rókát, vagy őzbakot. Ő maga soha el nem talált egyetlen állatot sem, de zsákmányból mégsem volt hiány. Köszönhetően Gerőffi Lászlónak, a fővadásznak. Egyszer azonban mégis volt a szolgabíró úrnak egy pompás találata. Emlékezetes eset volt! Meglátott a közeli bokorban egy vackolódó barna valamit. Ráduplázott, s a saját vizslája volt. Ott helyben kinyúlt a szegény pára...

Közben Kálmán nagyapám fölébrest délutáni szunyókálásából, s hogy meglátta vadászcimboráját, kezdte korholni nagyanyámat.

- Jaj, Herminám, miért nem költött fel? Miért nem szólott, hogy ilyen nemes vendégünk van?

- Kegyed mondta, hogy senki meg ne zavarja, még, ha személyesen a császár akarná látni, akkor sem.

- A császár nem, de kovácsi Kováts Károly bármikor! – nyújtott ezennel kezet a vendégnek.

A fogadtatás örömét tovább fokozandó, megtöltötte a poharakat, s ráköszöntött a szolgabíró úrra.

- Proszit! – koccantak össze a poharak bennük a nemes itallal.

- Kálmán bátyám – kezdte a vendég, ahogy megtörölte a száját, s elismerően cuppantott –, a járás és a község nevében jöttem hozzád személyesen.

- Komoly dolog lehet, ha már így kezded öcsémuram!

- A templomról lenne szó. A római katolikus templomról…

- Ami nincs, mert ledőlt a tornya, s a falai is.

- Éppen erről akarok szólani. Gyűjtést rendezünk a hívek körében a püspök úr tanácsára, és saját erőből megépítünk egy újat!

Nagyapám sóbálvánnyá válva megmeredt a fonott széken, ahol ült. Néhány pillanatig így maradt, majd felállt.

-  Akkor mégsem volt hiába való felajánlani a váradi káptalannak a birtok ez évi jövedelmének egytizedét! Öcsémuram, jó hírt hoztál a házamba!

- Ezért is jöttem elsőként Kálmán bátyámhoz, meg hogy megkérdezzem a templom építésére mennyit szán adakozni? Templom híján a karácsonyi misét a községháza nagytermében fogja celebrálni Timotheus atya. A szentmise után kihirdetjük a templom építésének ügyét, és a nagyságod felajánlását…

- Ami e pillanatban négy ökör ára! Meg a faanyag az erdőből, s a pallér teljes javadalma!

Így indult útjára a nagy vállalkozás – templomépítés önerőből. Haladt is a dolog annak rendje, s módja szerint: gyűltek az adományok, elkészült a pontos terv, megérkezett a jóváhagyás a püspökségtől és a megyés hivataloktól. Minderre ráment az év, de a következő tavaszon lerakták az alapkövet. Ünnepi misét tartottak a szabadég alatt, és eljött személyesen a váradi püspök is megáldani a helyet.

Beindult a munka, ahogy kell, nem volt hiány sem anyagban, sem munkáskézben. Jöttek a hívek, s még a más felekezethez tartozók is önként. Már a falakat kezdték felhúzni, mikor az első gondok jelentkeztek. Hetek óta nem esett egy szem nem sok, annyi eső sem, s a kutak vize kezdett apadni. A községen átfolyó patak medrében alig egy ujjnyi víz csordogált. S a helyzet egyre súlyosabb lett, a szárazsághoz nagy nyári meleg is társult. Ember, állat, növény, minden megsínylette a kegyetlen időjárást. A végén odajutott a helyzet, hogy a kutakból már csak sárlevet hozott fel a veder. Aztán már azt sem!

Az emberek mégsem hagyták abba a templomépítést. Makacsul folytatták - lemásztak a kutak fenekére és kőműves kancsóval merték a vedrekbe a sarat, s azzal rakták a falat, ameddig a sár is el nem fogyott.

Körbeállták az emberek, asszonyok, gyermekek a félig felépített falakat, és sírtak. A plébános imádkozott, s a hívek zokogva énekelték a szent énekeket. Felettük pedig tűzött a kegyetlen nap, s vakítóan szikrázott az ég. Észre sem vették, mikor érkezett a szekérrel nagyapám. A szekér elé a parádés lovak fogva, s a szekéren három hatalmas hordó.

- Emberek! – kiáltotta fennhangon – Folytassák a munkát!

- Miii! – hördült fel a tömeg.

- Jól hallották! Ha nincs vizük a malterhoz, itt a szekéren három hordó bor, ezt használják víz helyett. Ha elfogy, fordulok még egyet!

*

Így épült fel a templom, Isten dicsőségére, s így lett nagyapám a templomépítő.