Az irgalmasság cselekedetei

 Támpontok egy lelkigyakorlathoz

 Az irgalmasságról

          Az irgalmasság nem mozgalom: inkább cselekvés és befogadás. Irgalommal fordulok mások felé, s magamat képessé teszem, hogy Isten irgalmát befogadjam. Ma nem divatos irgalmasnak lenni: könyörtelenül szókimondónak, korrektnek, igazságosnak annál inkább. Zéró tolerancia azzal szemben, aki téved, aki gyengébb. Légy sikeres, erős, önálló, ne szorulj másra.

          Az irgalmasság feltétel nélküli és túllép az igazságosságon. Aki nem azért él, hogy másokat szolgáljon, az nem szolgált rá arra, hogy éljen– jegyzi meg Ferenc pápa. Majd folytatja: sokféle arca van az irgalmasságnak. Az irgalmasság cselekedetei nem elméleti témák, hanem konkrét tanuságtételek. Lehetőségek arra, hogy az élet különböző helyzetében szabadjára engedjük szeretetünk képzelőerejét, új és új utakat találjunk ki. Így válik konkréttá Jézus tanítása: éhes voltam és ennem adtatok... Ne hagyjuk, hogy elgyengüljön szemünk a jólét, az eldobhatóság kultúrájában, s lássuk meg a lényeget, mint az irgalmas szamaritánus – ahogy a múlt vasárnap hallottuk az evangéliumban. Meglátni az irgalomra szoruló istenarcot az elesettben, a hajléktalanban, a munkanélküliben, a sérültben, a tanácstalanban, a depresszió vagy túlhajszoltság áldozatában.

          Az irgalmasságnak nincs mérhető mértéke, csak mércéje: Isten végtelen irgalma. Amint én szerettelek titeket ti is úgy szeressétek egymást.–tanítja Urunk Jézus. Az irgalmas szamaritánus nemcsak segít, de az igazságos mértéken felül teszi a jót, idejét, pénzét áldozza, napi programját megszakítja, újratervez, a sajátját adja, ami igazság szerint megillette volna őt. Túlnő a törvény adta jogain és kötelességein. Megesik a szíve a másikon – ezt jelenti maga a héber szó is: megremeg a méhe az édesanyának, összerándul, amikor gyermeke szenved (rachamim).

          A szamaritánus megváltoztatta programját, alkalmazkodott az új kihíváshoz. Nem háborgott, amiért valaki/valami áthúzta számításait. Amikor szembesült a tényekkel, azonnal cselekedett. Ösztönösen tette a jót. Nem mondott le úticéljáról, hanem a közbejött eseményre figyelt, és mindenestől jelen volt benne. Megélte a hitét, segített a bajbajutott emberen. Az akkori körülmények között hatékonyan: gyorsan és alázattal, gyengéden megtett mindent, hogy a félholtra vert szerencsétlent megmentse.  Olajat és bort öntött a beteg sebeire, bekötözte. Elsősegélyben részesítette. Hátaslovát mentőautóként használva elvitte a legközelebbi fogadóba, amely most kórházként is működött. Gondoskodó szeretetét jelzi, hogy az éjszakát is a sebesült mellett töltötte, majd másnap két dénárt, mintegy 30 napi teljes ellátásra elegendő pénzt adott a fogadósnak, hogy visszajöveteléig viselje a beteg gondját.

          Hitünk a szeretet tetteiben mutatkozik meg. Ott és azonnal, amikor és ahol Isten a mi beavatkozásunkat kéri. Az élet véletlenjeiben, a pillanat alatt megváltozott szükséghelyzetekben. Amikor nem okoskodni, vagy filozofálni kell, nem az illetékeseket keresni, nem átpasszolni kell a felelősséget másra, és kibújni alóla. Amikor nem intézkedni kell, hanem elsősorban irgalommal lehajolni, és szeretetet gyakorolni. Ember maradni. Mint ez a szamaritánus.

Az irgalmasság cselekedeteiről

          Ezek a cselekedetek kiegészítő csomagok (kellékek, hozzávalók) a lelki élethez, de önmagukban is konkrét életvezetési tanácsok. Tanuságtételek megélt hitünkről. A hetes szám jelzi, hogy szentségi szerkezetűek. Találunk analógiákat az egyiptomi halottaskönyvben is, az emberséges magatartás példáiként. A 3-as az abszolútumot, a 4-es a rendet, a teljességet szibolizálja. Az egyházatyák is szívesen vetették össze a testi-lelki tényezőket. Aquinói Szent Tamás 14 erénynek nevezi, amelyeket a középkorban mintegy szembeállítottak a 14 keresztúti stációval, hogy „ellensúlyozzák” Krisztus szenvedését: 14 kegyetlenkedés, 14-féle irgalom. A megtört test és lélek szenvedéseit ezekkel a gesztusokkal gyógyítjuk magunkban is, másokban is.

1.Éhezők nek ételt, szomjazókank italt adni

•           „Oszd meg az éhezőkkel kenyered” – áll a Szentírásban. Az ember alapvető testi, fizikai, biológiai szükségelete. Mindannyiunkban benne van ez a vágy, mint életösztön, késztetés. Az állatok is milyen alposan, figyelemmel, törődéssel etetik fiókáikat. De az ember nemcsak a tápláléklánc végén van, hanem a Teremtő megbízásából – noha arcának verejtékével keresi a mindennapi betévő falatot, a kenyeret –, mégis többre hivatott. Itt már magasabbrendű az indíték. Hogy a táplálkozás szintjéről a kultúrált étkezésen át közösségteremtő lakomában részesüljön s s részesítsen másokat is. Az asztalközösség életközösség. Étel és élet természetfeletti módon is összetartozik. Ez történik az Eukarisztiában. Jézus Urunk, ha szükség volt, kenyeret szaporított, ha kellett felszolgált az asztalnál, de a vendégségi meghívást is elfogadta. Mindanzonáltal ő olyan kenyeret ad, ami nem romlik meg. Ne veszendő eledelért fáradozzatok, mondta a kenyérszaporítás után. Nemcsak kenyérrel él az ember – vágta vissza a kísértőnek. Enni adni gondoskodást jelent. A szülő még saját szájától is megvonja a falatot, hogy gyermekének jusson.

Az étkeztetés, az, hogy enni adunk másoknak, kitágítja a szívünket, visszanyesi önzésünket, kapzsiságunkat, sőt szeretetből képesek vagyunk saját össztöneinknek is parancsolni. Ha ételt, élelmet adunk egy rászorulónak, érzékenyebbek leszünk a szegények, az éhezők iránt, szociális késztetésünk erősödik, hogy ne csak a saját kenyérkeresetünkkel legyünk elfoglalva. Egyházunk ezért ajánlja legalább böjti időszakban az alamizsnálkodást. Ugyanígy a családi kassza beosztásánál is törekednünk lehet a jótékonykodásra (80+10+10%), hogy ez az érzékünk ki ne vesszen. Ne pazaroljuk az ennivalót-becsüljük meg. Főzzünk, fogyasszunk mértékkel, beosztással. A kidobott ételt a szegényektől lopjuk el – mondja Ferenc pápánk. A jótékonykodás nagy szentjei legyenek példaképenik: Toursi Szent Márton, Néri Szent Fülöp, Boromeo Szent Károly, Árpádházi Szent Erzsébet, Szent Miklós püspök, Teréz anya, Máltai Szeretetszolgálat, Böjte Csaba példája („A mákból ópium lesz, a dumákból konferenciák-mindkettő árt az egészségnek.”)... stb. Ne kampányszerűen, hanem folyamatosan legyen gondunk a körülöttünk élő ránk szorulókra. Legalább annyiban, hogy ennivalót adunk nekik.

•          Ugyanez érvényes az italra is. Ha csak egy pohár vízzel is segítünk valakin, nem marad el a jutalom-mondja Jézus a hegyi beszédben.(Mk 9, 41) A keleti ember számára a víz az aranynál értékesebb drágakincs. Most már lassan az egész civilizált világban is. Akik szárazsággal küzdenek az év minden napján, ott igazán érthető, mit jelent a szomjazóknak italt adni. Összetartozást, figyelmet. Az üdvösség történetében is megjelenik a víz ,nemcsak mint ivóvíz, hanem, mint életet fakasztó isteni ajándék. Pusztít is, amikor vérré vagy özönné változik, de elsősorban élet. A pusztában, amikor Mózes a sziklából vizet fakaszt, a Jelenések könyvében a forrás a templom alatt, a Jordán folyó bűnbánatot jelölő vize egészen Üdvözítőnk nagypénteki haláltusájáig, amikor a katona lándzsája nyomán vér és víz fakad oldalából. De az ital, mint élelem, kedvre derítő szőlőlé is a közösségteremtés, az isteni élet forrása lesz számunkra: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az újszövetség kelyhe... Az Eukarisztiában az átváltoztatott bor már Krisztus átlényegült vére, mely által a megváltás ereje áramlik belénk. Véráramlásunk része lesz. De átvitt értelemben is használjuk a szomjúságot, ha valamilyen vágyunkat akarjuk kielégíteni. Szomjazunk az igazságra, a jó szóra, a megértésre, a gyöngédségre, a védettségre, a szeretetre. Ahogyan az egészségmegőrzés harcos ideológusai mostanában divatos reklámokkal hirdetik a tiszta viz, a bevitt folyadék minőségét, nekünk is jó, ha tiszta szeretettel, ellenőrzött, valódi igazságokkal oltjuk szomjunkat, tápláljuk mások lelkét. A szellemi koktélok, limonádék és kevert italok sem egészégesek. A halhatatlan isteni életet fenntartani csak a Jézustól származó étel és ital hivatott.

2. Tudatlanokat tanítani-kételkedőknek jó tanácsot adni

Egy kicsit a szellemi-lelki tápláláshoz tartozik ez a két cselekedet is.

♦ Bizonytalankodunk, kétségek gyötörnek – ezek a magány forrásai is lehetnek, vagy a félelem miatt is előfordulhatnak:

•          kétségbe esünk, ha több lehetőség közül kell választanunk,
•          megesik, hogy reményvesztettek vagyunk: nincs értelme. Kifogásokat keresünk? Mi értelme van (hinni, szeretni, kitartani) amikor...
•          rossz ellenpéldák zárják el a kilátást,

 A kétségbeesés lehet gyakorlati, filozófiai, lelkiismereti (bizonytalan), vallási kétely. De mégis útra kell kelni az igazságkeresésben.

Honnan ered?

Belső okok:

•          elbizonytalanodtam a kapcsolataimban (Istennel, a másikkal)
•          belső irányvesztés történt.
•          elnagyolt lelkiismereti nevelés
•          vigasztalanság tör rám (nem érdekel semmi, csalódtam, letörtem, frusztrál a sok negatív hatás, gyengeségeim láttán)
•          elsekélyesedett az istenkapcsolatom (elszürkülés, rutin, hiányzik az öröm, lelkesedés)
•          szelektíven kezelem az Egyházzal való kapcsolatomat, válogatok (Krisztus kell, egyház nem mindig)

Külső okok:

•          kételykeltő audiovizuális hatások (olvasmányaim, tévé, rádió, újságok hírei, információk, közízlés).

Hogyan bánjunk a kételkedéssel?

1.    Kerüljük (eltagadjuk, elfojtjuk) – ez nem célravezető.
2.    Keressük (mindenben gyanakvóak leszünk, – mint Jób felesége –szembefordulunk Istennel). Ez sem.
3.    Szembenézünk vele, megengedjük. Tamás apostol az Úr tanítványa. Az apostolok nem közösítették ki, nem fojtották belé a szót. Ki kell beszélni a kételyt, meg kell hallgatni, fórumot kell teremteni neki, hagyjuk, hogy elmondja. (Amíg nem látom, nem hiszem...) S Jézus megengedi, megadja a megtapasztalás élményét.

•          Mi magunk is, ha kétség gyötör, maradjunk meg Jézus mellett. Vagy a kételkedő társunk mellett: én mit tudmék neki mondani.
•          Kérjem a Szentléklekistent, a Jótanács lelkét, adjon helyes gondolatokat, jó szót ajkamra, hogy jó irányba figyeljek.
•          Ne a privát véleményemet mondjam neki, hanem amit a Szentlélek súg a szívembe.

Ehhez szükséges:

•          az elmélyült istenkapcsolat,
•          a spirituális hagyományok felfrissítése,
•          a szentségek-imádság stb.
•          Szükséges a lelkiismeretvizsgálat.

Testvérem, aki kételkedik, találjon bennem hitbeli társra, tetstvérre. Ha nincs ötletem. Ne röstelljem máshoz küldeni, vagy megkérdezni egy ismerőst. Biztosítsam, hogy mellette vagyok, elkísérem őt. Kínáljam fel neki jelenlétemet.

 Két jóbarát a viadukton:

Az egyik öngyilkos akar lenni, beszélgettek ...

- Gyújts rá!, s közben átsétáltak a hídon..., na , ez az életmentő szeretet – a Szentlélek jelenléte.

          Az Újszövetségből Mária példáját nézzük. Mária, a Jótanács Anyja szépen és könnyen tud dönteni. Amikor az angyal meglátogatja, rövid beszélgetés után egy életre szólóan megszületik a döntése: „Legyen nekem a te igéd szerint.” Igent mond Istennek, és egy életen keresztül. Amikor Kánában elfogy a bor, Mária azt mondja az embereknek: „Tegyétek meg, amit szent fiam mond.” Mária szavára nekünk is jobban kellene bíznunk Isten akaratában. Jézus mindig biztatja, bátorítja az embert: „Ne féljetek, veletek vagyok, legyőztük a gonoszt.” A gonosz lélek az, amelyik örökké pánikol, elbizonytalanodik, nem bízik a mennyei Atya által teremtett szép világ jövőjében.

•          A tanítás már a családban kezdődik. A személyes jó példával. Nem mindent az iskolára vagy a számítógépre, esetleg a médiára bízva. Tanítsuk meg gyermekeinket a dolgok mögé nézni, utána járni, információkat leellenőrizni, egészséges kételynek van helye. De megbizonyosodni biztos forrásból, s meggyőződni egy igazság valós tartalmáról. Ez baráti, társaságbeli életünkre is érvényes.

Jézus Krisztus fönséges ismeretéhez mérten... – mondja szent Pál, – tehát hozzá mérjük a földi igazságok, információk értékét is. Amikor összevetjük az evangéliummal, akkor nem a reált és a humánt ütköztetjük, nem a hitet és a tudományt állítjuk szembe egymással, hanem az igazat és a hamisat. Kérdezhetnénk, hogyan tanítsak valakit, ha én magam is bizonytalan vagyok?

          Milyen jó tanácsot adhatsz annak, aki kételkedik? Milyen tanácsot adjon másnak az, aki maga is bizonytalan? Hiszen annyi mindenben csalódott, annyi illúzióját lerombolták, annyi eszményétől megfosztották, annyi értékét elvették, annyi példaképe vált hiteltelenné, nem csoda, ha rezignált lesz, és belső iránytűje már nem mutatja a pontos célt. Keresztényként viszont nem lehetünk rezignáltak. Van biztos iránytűnk: Aki maga az Út, az Igazság és az Élet. Ne ítélkezzünk, hanem a másik szeretetnyelvén adjuk tudtára az igazságot, szeretettel kritizáljunk s ne kioktatva, fogalmazzunk jobbító szándékkal, de lebunkózva. A tanítás és nevelés egyformán feladatunk s ez egy hosszú folyamat.

3. Szegényeket felruházni, börtönben sínylődőket meglátogatni

♦ Nem a ruha teszi az embert... de mégis, a tisztelet és az emberség jele. Isten nem hagyta az embert mezítelenül, maga öltözteti fel – olvassuk a Teremtés könyvében. Az irgalom legelső, megdöbbentő gesztusa. A bűn levetkőztet, az irgalom betakar... Irgalmába öltözteti, bőrköntöst ad rájuk, hogy ne legyenek védtelenek a szabad akarat miatt, amelyet megkóstoltak. Tehát amikor a szegényeket felruházom, egy kicsit az isteni irgalmat is gyakorlom, ahogyan Ő teszi velem nap mint nap. A ruha méltóságot ad. Megvéd a hideg és a meleg idő viszontagságaitól. Elviselhetővé teszi a zord környezetet, valahol emberi képességeinkkel, sikereinkkel is összefügg...

          Jézust is pólyába takarta édesanyja mindjárt születése után. Halott testét is gyolcslepelbe csavarták, és kendőt is tettek a fejére. A passió fontos államása volt, amikor ruhájától megfosztották, hogy megszégyenítsék. Az egyik legkegyetlenebb büntetés. Akít csóréra vetkeztetnek, azt megfosztják emberi méltóságától (lásd rabszolgák, terror, börtönök, gyerekkori bűntetések stb). Megváltónk varratlan köntöse az egyház egységét is, a közösség és hit egységét is jelképezi.

          Aki felöltöztet, az gondoskodik. A zsidóknál az adósnak sem szabadott elvenni az utolsó ruhadarabját. A szeretet és együttérzés jele, ha valakit felöltöztetünk.

          Manapság a használtruha-kereskedés és a karitász-ruhagyűjtőakciók világában a ruha nemcsak tömegcikk, de olcsó fölösleg is. Emlékezzünk az 1989-események ajándékcsomagjaira is, milyen jólesett egy használt ruha, ami külföldről jött.  A hajléktalanok mégis százával fagynak meg minden télen nálunk is. Közben mennyit adunk a divatra, talán azért is dobjuk ki, dobjuk el ruháinkat, hogy mindig újabb, divatosabb darabokban járjunk. Sokszor ez egyenlő a pazarlással. Felöltöztetni másokat, gyengéden, szeretettel – ahogyan az édesanya teszi gyermekével. Nem álruhába, mint farsang idején. Hanem olyanba, amit szívesen hord. Ami neki talál.  A ruhátlanokat felöltöztetni nem azonos azzal, hogy néhány zsák használt ruhát kiszelektálunk Pál atya vagy Csaba testvér gyermekeinek. Ráadásul felnőtt ruhákat... Valami egészen másról van szó. Azt adom, amire neki szüksége van. Meghívom házamba, megfürdetem, megetetem, felöltözteem, meghallgatom, segítem, amennyiben lehet hosszú távon is gondját viselem – ezt jelentené az irgalom.

♦ A börtönben sínylődőket meglátogatni manapság nem is olyan egyszerű. Még akkor sem, ha meg lenne bennünk a jó szándék.  Rengeteg adminisztrációs és biztonsági előírást be kellene tartani. De egyáltalán hogy gondolkodunk róluk? Megérdemelték? Biztos, hogy a közösség védi is magát azoktól a tagoktól, akik felrúgják a közösségi élet szabályait, de ettől még nen szabadna „leírnunk” senkit. Istennek mindenkire gondja van. A halál pillanatáig képes az ember jobb belátásra térni. Lehet, hogy kellenek ezek a negatív tapasztalatok, a szabadságtól való ideiglenes elvonás. Hogy okuljon. Hogy változtasson hozzáállásán. A középkorban külön szerzetesrendek jöttek létre azokért, akiket gályarabságra, vagy egyáltalán hitükért, igazságtalanul elítéltek. És manapság is gyakran hallunk igazságtalan ítéletekről, megbélyegzésről, politikai üldözésekről, koncepciós perekről. Nincs messze még az az idő sem, amikor hitéért, nemzeti hovatartozása okán börtönbe zártak valakit. Talán családtagjaink is szenvedtek a kommunista börtönökben. Jézus az ítélet napján a szerint ismer fel minket, hogy mi felismertük-e őt a foglyokban. Látogattuk-e? Imádkoztunk-e értük?

          Az ókorban nemcsak bűntény elkövetése miatt kerülhetett valaki börtönbe, hanem hamis vád, szerencsétlenség, háborúk, eladósodás folytán is könnyen meghurcolták. De akár ma is. A Szentírás azt írja (nagyböjtben is sokszor olvassuk): Old meg az istentelenség kötelékeit, bocsásd szabadon az elnyomottakat. (Iz 58, 6) Az Úr Jézus is azzal kezdi nyilvánis működését a názáreti zsinagógában: Ma beteljesedett mindaz... az Úr fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek,... szabadulást a foglyoknak... (Lk 4, 21-30)

          Amikor tehát az irgalmasságnak ezen cselekedetét gyakoroljuk, legalább leveszünk a megbélyegzett családtagok válláról egy kis terhet. Imádkozzunk, hogy a bűnös belássa vétkét és megváltozzon. A börtönbeli állapotok sehol sem rózsásak.  A foglyok állatokká válhatnak, csak a túlélésre összpontosítanak. Inkább rosszat, mint jót tanulnak egymástól. De az ellenkezője is megtörténhet. Az elítéltnek van ideje magába szállni, elgondolkozni, elhatározások születnek, a saját jövőjét illetően, visszagondolva gaztetteire, felértékelheti családtagjai szeretetét, megtisztulhat az emlékezete, kiderülhet, kik az igazi, valódi barátai, kik csak cinkosok és haverok. Szakemberek mesélik, milyen sokat tehet a rab családja: azzal hogy felkeresi, tartja vele a kapcsolatot, kitartásra biztatja. A társadalom a törvény büntetése, noha nem a leghatékonyabb módszer, és nincs száz százalékos visszatartó ereje, azért mindenképpen egy fék és személyiségformáló.

          Sok esetben a sok rossztól „ott benn” megy el a kedve a fiatal bűnözőnek, de mindenképp kiderül, milyen személyiség, milyen alkat, milyen nevelést kapott, (ha egyáltalán kapott) a családban. Az imádságnak, az emberi segítségnek, a látogatásnak is csak akkor van értelme, ha hiszünk az emberi jóságban, hiszünk abban, hogy az ember javítható, és javulhat.

          Évekkel ezelőtt, Moldován Erikát, a marosvásárhelyi büntetésvégrehajtási intézet pszichológusát arról kérdezték, van-e sikerélménye munkája után. Hangja elcsuklott, szemébe könnyek gyűltek és így mesélt: „egy olyan ember, aki mindenkivel csak rosszat tett, tíz év után is emlékszik arra, hogy megsértett, és visszatért bocsánatot kérni. Sokkal több a kinti, nem fogvatartott kliensemmel kapcsolatos sikerélményem. Az ő önbizalmukat három-négy hónap alatt fel lehet annyira túrbózni, hogy el lehessen engedni, a bentieket viszem, és ahogy elengedem őket, elesnek” – mondta. (http://uh.ro/szines/erdekessegek/19504-uzenet-a-bortonbol)

4. Betegeket meglátogatni, halottakat eltemetni

♦ A betegek látogatása ősidők óta a felebaráti szeretet megnyilvánulása volt az ősegyházban is. Érdekes, hogy nem a betegek gyógyítása – habár az apostoloknak azt adta parancsba Jézus –, hanem „csak” látogatása. Egyrészt talán azért, mert a gyógyítás komoly szakismeretet, tudást igényel, amellett meg sok drága eszközt és szervezést feltételez. Ráadásul ’betegeket gyógyítani’ – már az eredmény oldaláról közelíti meg a problémát. De amit a betegekért teszünk, az nem merülhet ki, csak a fizikai gyógyításban.  Ezt orvosok, betegek, hozzátartozók egyaránt tudják. A betegség a test gyengeségét, az anyag múlandóságát, törékenységét is jelzi. Pont azért van szükségünk irgalomra a beteggel kapcsolatban, hogy ne minden a szakértelmen múljon, ne mindent a gyógyítástól várjunk el. Meglátogatni a beteget, elsősorban a betegnek van rá szüksége. Hogy megerősítsük őt Isten, az élet iránti bizalmában. Érezze, hogy törődnek vale, van mellette valaki, aki fogja kezét, eki vigasztalja, erősíti, akinek elmondhatja érzéseit, akivel kommunikál. Van valaki, aki őt megerősíti hitében, akitől hallja, hogy Isten nem hagyta őt magára, és a betegség is testi életünk része.

          Azt is jó, ha érzi – egy kézfogásban, egy simogatásban, egy szemkontaktusban –, hogy szeretik őt, nem haszontalan, nem fölösleges. Meglátni benne a szenvedő Krisztust, az istenarcot. Nem csak a haldokló beteget kell látogatni, s főleg nem félni a betegtől a betegségtől. Lehet valaki operáció előtt áll, vagy eltörött a lába, vagy éppen baleset után lábadozik. Lehet, hogy betegségében tört rá a magány, egyedül maradt, vagy úgy érzi, mostantól másképp néznek rá. Ebben a helyzetben kell vigasztalni, s szeretetet adni neki. Talán a látogatónak is szüksége van erre a gesztusra – megérzi, hogy az ember nemcsak akkor teljes értékű, ha nem fáj sehol, ha egészséges, hanem akkor is, amikor testi egészsége meggyengül.

♦ A halottak tisztelete az emberiség ősi humánus, iratlan szabálya. Nem pusztán az eltávozott szellemének a közelsége miatt, vagy önvádból, nemcsak a végrendelkezési kötelezettségből fakadóan, hanem, azért is, mert a test a lélek földi lakása volt, s ezért is tisztelet illeti. Mindenki pótolhatatlan űrt hagy maga után. Ezért a lelkünk mélyén is fontos a halálesetet feldolgozni, mert ezt az űrt nagyon hosszas folyamat után vagyunk csak képesek betölteni. Ehhez a gyászmunka szellemi-lelki szinten egyaránt szükséges. Az ószövetségben nagyon szép példája ennek Tóbiás könyve, ahol az öreg Tobit elbeszéli, hogy száműzetésében is milyen fontos volt neki  ez az emberbaráti tette: Kenyeremet az éhezőknek adtam, ruhámat a rongyosoknak, ha láttam hogy valaki meghalt nemzetségemből, és odadobták Ninive falai tövébe, eltemettem. (Tób2, 17) De az Úr Jézus holltestének eltemetése is fontos momentum, hiszen mi keresztények ezt tartjuk irányadónak, amikor szeretteinket tisztességgel el szeretnénk temetni.  Sőt tudjuk, hogy az Úr Jézus még fiatalember lehetett, amikor nevelőapja meghalt. Valószínű, hogy ő „szervezte meg” temetését is.

          A zsidóságnál is hozzátartozott a halál az élethez. (Böjte Csaba története egy bácsi haláláról – akit öregotthonba dugtak, s aki ott is halt meg. S akinek fia büszkén mesélte, hogy apja reggel hét órakor meghalt, tizenegykor már el is volt temetve, és ő csak egy fél napott hiányzott a munkából...) „A haldokló mellett állni olyan, mint részt venni egy lelkigyakorlaton” – jegyzi meg Csaba testvér. A halott már nem tudja megadni ezt az utolsó gondoskodást. Tiszteljük az emberi méltóságot.

          Az irgalmasság ezen cselekedete nemcsak  a rokonságra vonatkozik, hanem minden rászoruló ember holttestére, akit temetésben kell részesíteni. Tanúskodunk arról, hogy tudunk a halál utáni létről, a lélek szabadságáról, az élet győzelméről. Nemcsak szükséghelyzetben (háborúk, járvány, kartasztrófák), hanem egyébként is a közösség felelőssége. A tisztelet és megbecsülés jele ez a testtel szemben, ami a Szentlélek temploma volt. Másrészt a hitnek a jele, mert Krisztus megdicsőülten támasztja fel azon halottakat, akik hittek benne. Egyúttal vigasztalás és remény a hozzátartozók felé. Segítünk nekik, hogy elengedjék azt, akit szerettek. Érdemes elgondolkodni a hamvasztás indítékán is, sőt a mai világ halottkultuszának ellentmondásdain is (nem szeretjük a halált, mesterséges életben tartás, euthanázia, stb.)Nem lenne praktikusabb a hamvasztás? És olcsóbb is. Milyen sokba kerül ma egy temetés, az alamizsna, és kibírni napokig az összeszedettséget. Mily fárasztó tud lenni a virrasztás...

          A nagyobb baj, hogy nemcsak halottainkról feledkezünk meg, hanem Jézusról is. Az ügyintézés bokros teendői feledtetik velünk a lényeget: saját halálunkat. Fontosabb lesz a hagyaték, a közjegyző, a koszorúk, a kalács, a sírkő, a felirat. Milyen ruhába öltöztessük a halottat, mije, kire marad?... Még odáig sem gondolunk, hogy legalább tiszta lélekkel álljunk a koporsó mellé, s kibéküljünk családtagjainkkal. Pedig a legfontosabb kérdés az: milyen életet zár le a sír? Mert ettől függ a feltámadás...

5. Élőkért és holtakért imádkozni, bántalmakat békével tűrni

♦ Ebben a hitben gyökerezik az elhunytakért végzett imádság is.  Élők és holtak összetartozunk. Az imának óriási ereje van. Amit szeretetből tettünk, az ima is – a „mennyei könyvelőségen” számon tartják. Az imádság tesz igazán emberré. Realistává. Kapcsolatba léphetünk a Teremtővel. A Miatyánk a legszebb példa erre. A szentek közösségének hitigazsága ez. Egymásra vagyunk utalva, egymásért közbenjárhatunk. A halott már nem tud magán segíteni: a mi kezünket és a szentek kezét fogja. Érdemes azon is eltöprengenünk, itt a földön hogyan élünk tovább: szeretteink emlékezetében, alkotásainkban, álmainkban, kezünk munkájában, génekben, viselkedésmódokban? A túlvilági létet nem szabad kotyvasztanunk a spiritizmussal és a halottidézéssel.

          A keresztény ember másképp lép kapcsolatba halottaival. (Imádság, szentmiseék, hit a test feltámadásában, a szentek közösségének boldogsága az örök életben Istennél) – tehát nem hiába imádkozunk a halottakért. És nem csupán a szorongás miatt tesszük, nem csupán a gyászmunka, netán a felejtés eszköze, nemcsak jóvá tesszük mulasztásainkat feléjük. Inkább segítünk nekik a tisztulásban, érlelődik hitünk, szoktatjuk magunkat az örök igazi élethez, s tudatosodik bennünk, mit köszönhetünk nekik. Imádkozzunk a jó halál kegyelméért, hogy életünkön átragyogjon az örök élet.

♦ Nem mindegy mit gondolunk a szenvedésről, hogyan viseljük. A szenvedés, a baj eltűrése, viselése nem erény. A szenvedés rossz. Jézus is csak az Atya iránti szeretetből tudta elviselni. Ez motiváljon minket is.  Ne nagyítsuk fel saját keresztjeinket, mert másoknak talán még nagyobbakat kell elviselniük. Ezért is nem érdemes méricskélni. Hanem irgalmas lenni, ha a másik is megbotlik. Magunkra ismerhetünk benne. Persze idegállapot, helyzet s ezer egyéb dolog függvénye, mikor, mennyire sikerül türelmesnek lenni. Az álságos tolerancia szót eredetileg erre találták ki.

          Nem bagatellizáljuk, nem megengedjük a bűnt, hanem a gyengeséget nézzük el, elviseljük, ha a másik is néha téved, vagy elesik. Istent sohasem lehet kirángatni a béketűrésből. Ő sohasem hagy fel a megbékéléssel. Küldi impulzusait lelkünkbe, nem hagy nyugton, ha valakit megbántottunk. Ezek állandó figyelmeztetések.

6. Szomorúakat vigasztalni, utasoknak szállást adni

Történet: bácsi sír, a kisgyermek odafut... majd otthon  megkérdik: miről beszélgettetek?  – Nem beszélgettünk, csak megvigasztaltam. – Hogyan? –Segítettem neki sírni...

 Az apostolok is szomorúak, amikor Jézus búcsúzik, mennybemenetele előtt. Vigasztalásra szorultak. Jézus fölnyitja szemüket, mozgásba hozza lelkiismeretüket, Vigasztalót küld…

•          Akkor (ott) tudunk gyászolni, ahol felismertük a bajt. A Lélek fölismerteti velünk a betegség okát s a gyógyódot is.
•          Szorongások, pesszimizmus, depresszió, behálóz a baj, nincs kiút – szükség van a vigasztalásra. Reményt ad, fényt a sötétségben.
•          Meg kell fognunk a segítő jobbot, mit Isten küld. Nem könnyű elfogadni, fel kell adni, hogy „egyedül megoldom”, rá vagyok utalva.
•          A vigasztalással átveszünk a másik terhéből. Könnyebb lesz neki cipelni. Sokszor elég a csendes jelenlét, az együttérző odafigyelés, érdeklődő szeretet, egy ölelés. A Szentlélek műve ez is, bennem. Azzal a szóval Isten szól általam, vagy mások által nekem. Ezek az apró csodák...

Matekpélda: a gyerek nem tudja megoldani, „Pedig mindent megpróbáltam!”-mondja bosszúsan. Tényleg? – kérdi az édesapja. Igen! – De engem még nem kérdeztél!

Isten küldi angyalát, a Szentlélek a vigasztaló – ha nyitott vagyok rá - szól. Az eső akkor a legjobb, amikor szárazság van... Ilyen a jó barát. A Jóisten látogat meg engem általa. A Minden vigasztalás Istene.

          Izajásnak mondja az Úr: Menj, és vigasztald meg a népemet! Tudjuk Jézustól, hogy Isten a pislákoló mécsbelet nem akarja eloltani, és a megroppant nádat nem akarja eltörni. Azt akarja, hogy életünk legyen, és életünk bőségben legyen, talpra álljunk, legyőzzük a nehézségeket. Ő a rabszolgaság földjén is vigasztal bennünket.

          Mennyire vigasztaló volt a házasságtörő asszony számára Jézus jelenléte. Menj, de többet ne vétkezzél! – mondta neki. Még ma velem leszel a paradicsomban. – mondja a latornak a kereszten.

          Szókratész szerint az ember a szája elé szűrőket kellene tennie. Mielőtt megszólalunk, meg kellene gondolni, hogy amit mondunk, igaz-e, használ-e, illetve nekünk kell-e mondanunk. Hogyan beszélünk egymással, miket mondunk egymásról? Nem mi okozzuk-e egymásnak a legtöbb problémát? Lelkesítjük, erősítjük-e a másikat?

Sok vigasztaló dolog van ezen a földön: a szép tavasz, a rügyező fák, visszajönnek a gólyák, a fecskék. A Jóisten nem unt bele ebbe a földbe. Jó lenne, ha mi is – ott ahol vagyunk – tudnánk, mernénk, akarnánk egymást vigasztalni, bátorítani.

♦ Ma a migránsválság kellős közepén különösen is jó újra átgondolni az idegenekkel, hajléktalanokkal szembeni magatartásunkat. A falusi turizmus fellendülése, a világjáró kirándulásaink és zarándoklataink, más népek megismerése, a kényelmünk, a vándorok megjelenése, a biztonsági kockázatok elemzése közben Jézus azt szeretné, ha az ajtónkban megjelenő, kopogtató, befogadásért esdeklő embert szeressük. Ne nézzük potenciális terroristának. Feladva nyugalmunkat, kényelmünket, megosztva házunkat, ételünket, igent mondva rájuk. A régi világban külön menedékvárosokat is kijelöltek azok számára, akiket üldöztek, vagy a vérbosszú elől menekültek. És különben is hogyan viselkedünk a hajléktalanokkal? Gyanakszunk rájuk?  Pedig inkább, legalább nekünk kellene bíznunk bennük annak ellenére, hogy első látásra nem tűnnek bizalomgerjesztőnek.

          Elevenítsük fel saját tapasztalatainkat: nekünk hogy esett, amikor számunkra ismeretlenek befogadtak, megbíztak bennünk, segítettek rajtunk pl. külföldön? Amikor eltévedtünk, vagy lerobbant a a kocsink, vagy nem volt egy cím, amire bejelentkezhettünk volna, csak szerencsét próbáltunk s jobb megélhetést..., vagy a kommunizmus elől léptünk le évtizedekel ezeleőtt...?! Jézus is befogadta sokszor a tanítványokat. „Talán borozgattak is, talán Mária készített nekik hamar egy tojásrántottát...” (B.Cs). Őt is sokszor fogadták be Lázár és tetsvérei. Jeruzsálemből jövet vagy oda menet, mindig náluk szállt meg, és szívesen látták.

7. Bűnösöket meginteni, ellenünk vétőknek megbocsátani

♦ A megintés nem kioktatás. Inkább felelős szeretet. Hiszen örök kárhozatunkat pályázzuk meg, ha a bűnben megmaradunk. Ez nem árulkodás, nem feljelentés, nem rosszindultú áskálódás, hanem a rossz nevén nevezése. Felelős azért, amit megszelídítettél, felelős vagy a rózsádért – mondja a róka kis hercegnek. A mindent elnéző, megengedő nevelés látjuk hova jutott, mit eredményez. Erkölcsileg is a laxizmus, a szabadelvűség torkába zuhanunk. Vannak keretek, törvények, szabadságunknak vannak határai. Büntetlenül nem léphetünk át egy bizonyos küszöböt. Ez érvényes, egyéni és közösségi életünkre, testi-lelki-szellemi szinten egyaránt. Ezért jelent irgalmasságot, ha még idejében jóra intünk, visszafordítunk másokat az örök kárhozattól. Természetesen ezt csak hitelesen szabad, csak így lesz foganatja. Másképpen pojácák, farizeusok, kétkulacsosak és erélytelenek leszünk, nevetség tárgyává válunk. Nagy alázat kell ehhez a cselekedethez, a szálka és gerenda jézusi példázatának tudatosításával. Amikor valakit megintünk, a benne lévő jóra apelláljunk, s éreztessük, hogy szeretjük őt, nem ártani akarunk neki. Fontos a hangnem, az időpont, a mód megválasztása. Fontos, hogy ne móresre tanítás, megszégyenítés legyen. Nem hízeleghetünk csak azért, hogy nehogy barátságát emiatt elveszítsük, vagy rossz pontot szerezzünk nála. Mernünk kell, kimondani az igazságot. De a legfontosabb, hogy irgalommal közelítsünk a bajba jutott emberhez. Diszkréten, bölcs tapintattal, szelíden. Ha vétkezik ellened embertársad, fedd meg őt,négyszemközt (Mt 18, 15) – mondja Jézus.

♦ Ugyanez érvényes a megbocsátásra is: miképpen mi is. Ha valóban megtapasztaltam Isten irgalmát, nem eshet nehezemre megbocsátani. A kereszténység azt tarja a szeretetről, hogy: kezdeményez. Nem várom meg, míg bocsánatot kér, én lépek elsőként. Mint a tékozló fiú édesapja. Feltétel, felhánytorgatás, utólagos emlékeztetés nélkül. Eldobva a bűnt. Elfelejtve a sérelmet. Elengedve az adósságot. Gondoljunk a szívtelen szolga történetére.

Azért kell elengednünk a másik tartozását, mert nekünk százszor annyit elengedett Isten.

A családban is, emberi kapcsolatainkban is a szüntelen megbocsátásából, elnéző szeretetéből élünk és születünk újjá.

  sp