Tizennyolc naposra tervezték az utat, csakhogy ebbe három vasárnap is beleesett. Ahogy megérkeztek a vándor elkezdett dolgozni. Földrajzi expedíció volt, nem kirándulás. Bármerre néztek, a látvány lenyűgözte őket. Kép kép hátán tolakodott be a lencse végén. Szokatlan volt számára, hogy szelektálni kellett. Annyi volt a kínálkozó fotóalkalom, hogy félő volt, a nyolc gigás kártya nem tart ki szürkületig, márpedig menni kellett, pihenő és áramforrás csak este az ifjúsági szállásokon.

   Az a szokatlanul szenzációs kék, mely Új-Zélandon mindenféle árnyalatban jelen van, valósággal megbabonázta. Nappali kék, esti kék, tengerszín-kék, zöldeskék, liláskék... Mint később az idegenvezetőtől megtudta, ennek a rengeteg kéknek az oka, a szigetek fiatal kora. És a sok egymástól független édesvíztartalék. A kékségeket ugyanis a tavakban kialakult algapopuláció biztosította, különböző színű kékre festvén egy olvadt gleccser, egy ártézi tó, egy tengerszem, vagy egy kráter-tó vizét.

   Lévén hogy vasárnap volt, a vándorban egy pillanatra felsejlett ez a két fogalom, hogy templom meg istentisztelet. Természetesen mind a tizenyolc nap táblázva volt, a kipipálni való objektumokkal és a tizenöt tagú csapatot nem lehetett ilyen ókori dolgokkal megzavarni. A remény szikrája mégis felcsillant első vasárnap a Mount-Cooke hegy lábánál, mely a maga 3724 méteres magasságával Új-Zéland legmagasabb csúcsa. Ezen gyakorlatozott Edmond Hillary mielőtt nekivágott a Mount Everestnek. Szóval, mikor az ember egy ekkora csúcsra felnéz, hogy majdnem nyakát szegi, már csak egy hajszálnyit kell megemelje a tekintetét, hogy Istenre nézzen, feltéve, ha látja.

   Ennek a hegynek az aljában volt egy kicsi anglikán templom. Előtte műemlékként egy rézjuhász és az ő rézszőrű báránya. Az emlékmű a betelepült állattenyésztő ősök fáradtságos munkájátt volt hivatott megörökíteni, a templom pedig valószínű, hogy azoknak a hitét, mert az ajtón ezt írta ékes angol nyelven: „Istentisztelet évente kétszer, karácsonykor és húsvétkor. A múzeum nyitvatartása munkanapokon 10-től 17 óráig, szombaton 10-től 14 óráig, vasárnap zárva.” Így hát a Miatyánk természetanyánk ölébe hullva s onnan tova szállt a magasba.

   A második vasárnap Wellingtonban, a fővárosban, érte a csapatot. A helyzet jobb volt. Szabadidő is volt a programban. Koradélután, kószálás közben templom is akadt. Nyitva is volt, üres is volt. Istentiszteletek rendje sehol kifüggesztve. Koncertek rendje annál inkább. Töpörödött öreg templomőr szabadkozott: istentisztelet ma reggel hétkor volt, annak a pár öregnek, akik még élnek ezzel, a többi koncert, ugyanis nagyon jó a templom akusztikája! Itt már a vasárnapi Miatyánk Isten házába esett, de nem tudni, hogy jó földbe hullott, mert frissen volt mozaikolva a padló.

   A kis csapat, amelyet ez az expedíció hozott össze elkottyintott félszavakból kezdett megismerkedni egymással. Nyolcan tanáremberformák, földrajzosok, akik földtanilag tudják hogyan lett az univerzum, méghogy Isten teremtette?! Ötön turisták, jól fizetők, hatodiknak az idegenvezető és hetediknek a vándor. Értékelték a jó erdélyi szilvapálinkát. De amikor a vándor Istenről kottyintotta el magát, egy, csak egy legény maradt meg talpon a vidéken, kivel éjszakába menően lehetett lelki dolgokról beszélgetni. És egy óvatlan pillanatban elárulta, hogy az ő hitközösségük vezetőjét bízta meg a dalai láma, a magyarországi első buddhista sztúpa felállításával.

   Így jött el a harmadik vasárnap. A vándor minden elképzeléséről lemondott, csak a remény egy halvány szikrája élt még benne, hátha megtörténik a csoda és lesz istentisztelet. De hamarosan ez a képzelete is szertefoszlott, mert kiderült, hogy egy földrajzi látványosságot néznek meg: a Csendes Óceán által megmunkált tengerparti barlangokat, melyek közül az attrakció fénypontja: a The Cathedral barlang. Megközelítették autóval, amennyire lehetett és onnan egy ősbozóton keresztül vitt a két órás gyalogút, melynek végén apálykor kellett lemenni a tenger homokos partjára.

   Az életben pozitív csalódás is van. Ennek nyitányát több millió új-zélandi kabóca játszotta el hagyományos hangszerén, a lába szárán. Úgy zsongott, ciripelt az egész ősbozót, mintha ez volna a világ legtermészetesebb ősnótája. Gyérítették őket ugyan a szürke gólyák meg holmi hosszú lábú bíbicek, de ez a számukon semmit sem változtatott. Az ősbozót között nem volt természetes ellenségük. Ez a koncert felért egy templomi hangversennyel, legalábbis három hét távlatából...

   Miután kiértek a tenger partjára, mangrouve fák kacskaringós gyökere között elindulhattak nyílegyenesen a visszahúzódott tenger homokjában a célpont fele. Ezek a tengervíz mosta barlangok olyanok, mint hogyha egy elefánt egyik lába a vízbe lenne, a többi meg a szárazon, és azalatt az egy láb által fenntartott, elefánt hasa alatt kelett gyalogszerrel átsétálni.

   Csakhogy a The Cathedral sokkal különb volt. Először is a vízbe érő láb több mint húsz méter hosszú volt. A láb és a part közötti barlang pedig, mintha a gótikus aranymetszés szabályai szerint csíszolódott volna a Teremtő Műhelyében. Padozata homok, s hogy a falfestő művész turisták fantáziájától megóvják a belső falakat, kis horgony formájú oszlopokra szabályos kötél volt két sorba kifeszítve a két végén nyitott barlang közepén keresztül és csak a két kötél között sétálhattak a látogatók.

   Egy óra szabadidő alatt lehetett megtekinteni ezt a katedrálist, a körülötte levő vízből kiálló magányos sziklákat és más az erózió által készített mesterműveket. Az óceán felőli részen az egyik helyen egy hasadás volt, világra olyan mint egy gótikus kisablak, a Mester faragta. És a csoda megtörtént. A vándor átlépett a kötelen, közelebb ment az ablakhoz és rajta keresztül az égszínkék ég apró bárányfelhőit figyelve belekezdett a rózsafüzérbe. Istentisztelet volt a javából...

   Amikor befejezte, visszafordult és körülnézett. Csoporttársai tovahaladtak, csak a buddhista lépett át a kötélen és annyit kért:

   – Áldj meg engem. Adj nekem is részt az istentiszteletedből!

Bíró Ernő, – Korond, – 2017. március 12.