-Tudok egy titkot. Elmondjam neked? Te vagy az én legjobb barátnőm - suttogta Adél titokzatosan Zsófi fülébe. 

Zsófi szeme felcsillant.
- Hát persze! Nagyon szeretem a titkokat. És azt is tudom, hogy a titkokat könyvekben rejtették el okos emberek. De az én apukám és anyukám is nagyon okos, minden este megkeres nekem egy titkot ezekben a könyvekben. És még azt is láttam lámpaoltás után, hogy ezek a könyvek ott a polcon másmilyenek, mint a többiek. Valami fényük van. Hiába csukják be. A titkok kivilágítanak. De apukám azt is mondta, ezt nem mindenki látja, csak akik szeretik a könyveket.
- Ez nem olyan titok! Ez igazi! Látható! – nyomatékosította mondandóját Adél. Ez egy sütő. Varázssütő. De ilyen csak az én nagymamámnak van. Ha eljössz, megmutatom neked. Kis kékes, lángocskák pislákolnak benne, nem olyanok, mint a szülinapi tortán. Mamám lúdtollal megsimogatja a lekváros buktákat, kifesti őket szép sárgára, tojással. Biztos mond is valamit nekik, de én még nem hallottam. Aztán betolja őket ebbe a sütőbe. Én a kisszéken ültem és néztem a sütő ablakán át. És akkor elkezdődött a varázslat. Illata is volt, finom vaníliás, citromos. És a bukták nőni kezdtek, nem úgy, mint mi. Gyorsabban. Sokkal gyorsabban. Aranybarna színük lett. Aztán szólt a varázscsengő, mert olyan is van neki. Ez egy titkos jelszó. És akkor kivette mamám ebből a sütőből. Kakaós tejjel ehettem uzsonnára. Ilyen finom nincs több a világon!
- De van! Én láttam a pékségben, és anyukám vett is nekem. Igaz, a varázssütőjüket nem láttam …
- Van, de nem ilyen! Csak utánozzák. Mert nekik nincs nagymamájuk. Az én anyukám azt is mondta, hogy ebben sokkal-sokkal több van, mint a boltiban. Az én nagymamámnak titkos receptje van. Elmondta, hogy ő az anyukájától tanulta, az én dédnagymamámtól, ő pedig az ő anyukájától, az én üknagymamámtól az pedig az ő anyukájától, az én szépnagymamámtól, azt hiszem ... De azt nem tudom, hogy tényleg szép volt-e. Ennek a receptnek van egy annyira titkos valamije, amit nem is kell bele írni. Csak érezni kell. Nagyon erősen. Ezt. Itt bent van, mamám megmutatta nekem – Adél kis kezét a szíve fölé helyezte. Megsúgom neked. Mamám a szeretetét tette bele. Nemcsak az övét, az előtte levőkét is. Ha egyszer én is nagyi leszek, én is így csinálom majd.
Zsófi szája legörbült. Akkor most mi lesz? Hogyan tovább ilyen varázs nélkül?
Hétfő reggel Zsófi szinte repült az óvoda folyosóján Adél felé.
- Megtaláltam! Én is láttam! Én is ettem! A hétvégén nagymamánál voltunk egy faluban. Tudod, ott ahol a kakasszóra kel a nap. Elmondtam nagyinak a titkodat. Megölelt és azt súgta nekem, neki is van ilyen varázs sütője, és ha szeretném, meg is mutatja, milyen ez a varázslat. Kifliformája volt. És nagyon finom. Azt is mondta, hogy a nagymamáknak csak ilyen sütőjük van. Egy egész doboz varázs kiflit készített a nagyim. Elhoztuk. Ma megesszük együtt a csoporttal. Hátha nincs mindenkinek nagymamája! Adjuk kölcsön a mi nagyink szeretetét nekik is. Nagymamám ezt is mondta: figyeld meg magad, kincsem, ha bármit átadsz valakinek egy „mosolymasnival” (ezt ő mondta, nem tudom, hol kell ilyet venni, de mosolyogni kell kedvesen), érezni fogod, hogy melegség önti el a szívecskéd tájékát. És ez nagyon, nagyon jó! A legjobb!

Bartha Terike
Tarján, 2016.05.30.