A harmadik utca jobbra, onnan a második balra és már be is lehet állni a sorba a reggeliért. Sokan vannak ma reggel. Némán, morcosan halad a tömeg, mert ilyenkor reggel még mindenki álmos. Nincs igazi fekete, csak valami pergelt csicseriborsóval kevert kávé, aminek csak a szaga olyasmi. De ki is tudja milyen az a szag, azazhogy illat, kávé illat? Hát, tudják az orvosok, mert azt kapják a kiállított hamis beteglapokért, tudják a katonatisztek, mert azt kapják a három napi eltávozásra hazaengedett bakáktól, na és tudják az elvtársak, a pártelvtársak, akiknek jegyre adják, mint másnak a cukrot. De azért itt talán mégis más a helyzet, ez egy tengerparti üdülő. Az asztalnál lehet rendelni kávét, persze aki nem sajnálja a hét-nyolc lejes árat érte. Borravalóval együtt a tízes ottmarad az asztalon. De, hát egyszer élünk, s évente csak egyszer jöhetünk nyaralni, akkor is csak tíz napra.
Sor van, de nem mint otthon, cukorért, lisztért, olajért, hanem a változatosság kedvéért, a kifőzde jegyre osztott kosztjáért. Reggel hat és nyolc között lehet reggelizni. Az ételjegyeket mindenki otthon kapta meg, a saját megyéjében a Turisztikai Minisztérium kirendeltségén, amikor előre befizette a tíznapos tengeri utazást. A szálást is be kellett volna fizetni, csak a Lacika és Áronka édesapja már régi ismerettségbe van a tengerparton a házinéni családjával és előre lefoglalják a házat. Így nekik is olcsóbb és a házinéniék sem fizetnek harminchárom százalékos adót. Különben minek is fizetnének adót hiszen nem jár érte sem nyugdíjalap, sem orvosi biztosítás. Ezért a bácsinak dolgoznia kell, felesége pedig háztartásbeli.
– Mă duc la servici, să am o ţâră de pensie! – Bejárok a mukahelyre, hogy legyen egy kis nyugdíjam, – szokta mondogatni Drăghici bácsi. – Még szerencse, hogy az elvtársak nem ellenőrzik le a vendéglistát. Három négy családot fogadunk hetente, egyeseket hivatalosan beírva a vendégkönyvbe, másokat csak úgy, – mindegyiket egy-egy szobába, amelyikbe a két ágyon kívül, alig marad hat-hét négyzetméter, de ezzel a gazda már nem dicsekszik.
De, a fiúkat ez nem érdekli. Nekik paradicsom. Marikának a nővérüknek is az, főként, hogy a napokban megismerkedett itt egy szőke fiúval, Imrével. Az ismerettség Lacikát és Áronkát nagyon bosszantotta. A nővérük volt a fő játszótárs, minden komolyabb ötletnek a kitalálója, s most mentor nélkül maradtak. Napozó krém és mosoly, hogy mit lehet annyit a napon sütkérezni, és a pokrócon fekve beszélgetni, azt senki nem érti – ez volt a kisfiúk közös véleménye. De, hát ha már van Imre, akkor illendően köszönnek neki és azzal el is szaladnak.
Ma nem homokozni mennek, hanem amióta a második estére az édesanyjuk megvette és megsüttette a nagy tányér tarka gébet, azóta azon törik a fejüket, hogyan lehetne azt megfogni. Már egy hete itt vannak és ma eltökélt szándékuk, hogy gébet vacsoráztatnak a családdal. Persze, ezt elmondták az anyukájuknak, aki pártfogolta az ötletet. Így reggelente a mólóhoz közelebb vetettek pokrócot, hogy a honfoglalás helyétől könnyen járkálhassanak a fiúk a sziklás móló irányába, a gébhorgászat minden csínját-binját megtanulni.
Látszólag ez nem is nehéz. Élő csalinak ott van a temérdek kagyló a vízben, csak be kell ereszkedni a sziklák közé derékig a hideg tengervízbe, és a feltapadt kagylót lefejteni a tengeri moszatok közül. Igaz, hogy itt vannak a tengeri tarisznyarákok is, akár tenyérnyi nagyságúak, de azok félősek és rögtön elszaladnak, oldalazva, vagy hátrafele, mint a rák. Kellene valami zsinór, egy horog gombostűből meghajlítva, meg egy dugó ami lebegjen a vizen és egy bot.
Hát botot sem könnyű itt találni, ahol a bozót helyettesíti az erdőt és a vadolajfa cserje a fenyőt képviseli. De, a fiúk mégis ráadták a fejüket, hogy megpróbálják. Estelente alkonyat táján, amikor a mólón kellett sétálniuk, hogy a tengeri levegőtől gyógyúljanak, mert ezt írta fel az orvos, megfigyelhették, hogy nem is olyan nagy dolog a gébet megfogni. Sőt, amikor a tegnap este megjött egy helybeli gyerek, egy kopott pepszis üvegre csavart, három-négy méteres horgászzsinórral és csak úgy beállt két nagyobb szikla között a hasadékba, s már húzta is ki a falánk gébeket– a fiúk végleg eldöntötték, hogy ők is megpróbálják.
Gombostűt szereztek a háziasszonytól, hármat is, és meghajlították őket. A homokban már két napja találtak egy alkalmas parafa dugót, sőt a tegnap még egy kisebbet is. Madártoll lesz a dugó zászlója és már csak zsinór kéne, mert horgászatra még a házicérna sem alkalmas, szétázik. Reggel elindultak kagylóért, hoztak magukkal egy botot, kicsit vékony volt, s úgy egy méter forma hosszú. A kagylókeresés közben Lacika vállalta az alámerülést és az ezzel járó didergést, de nem bánta meg. A homokozó kisveder már félig-meddig meg volt rakva élő kagylóval, amikor a következő szikla alá bejhajolva megakadt az újja egy igazi horgászzsinórban. Szinte elvágta az újját benne. El nem engedte és kérte Áronkát, –akit a felfedezés miatt nem sokat kellett kérni–, hogy ő is lassan másszon be a vízbe és alámerülve segítsen, hogy a minden hordalékba beleakadt zsinórt, minnél hosszabban ki lehessen szedni.
Fáradozásukat siker koronázta, mert a zsinór két méteresnél valamivel hosszabbra sikeredett. Hát így került minden együvé. Meg is keresték az esti horgászhelyet, ahol az idevalósi fiú csodát művelt és elkezdték összeállítani a szerelést. Nem volt nehéz, alaposan megbogozták a horgot, egy rozsdás drótdarabbal lyukat fúrtak a nagyobbik dugóra és a lyukon átfűzött zsinórt a toll szárával beszorították, majd a zsinór másik végét hozzákötötték a dugóhoz. Feltörték az első, nagyobbacska kagylót és már landolt is a szerelés. Csakhogy a dugó nem akart felállni, a toll egyfolytában feküdt. Nem tudták mitévők legyenek, így biztosan nem lesz gébvacsora. Szerencséjükre egy bácsi jött arrafelé és megfigyelte törekvésüket, majd így szólt:
– Fiúk, én is Erdélyből jöttem, látom, hogy ti se a tópart melett nőttetek fel. Úgy veszem észre, hogy nem kötöttetek ólmot a horog mellé, azért nem áll a dugó egyenesen. Egyiketek jöjjön velem a kocsimhoz, adok nektek egy tízes vagy egy nyolcas csavaranyát és azt rákötitek úgy egy arasszal a horog fölé. – Köszönjük szépen! – mondta Lacika a bácsitól való búcsúzáskor, mert ő vállakozott az útra, s már rohant is vissza Áronkához.
Felkötötték az anyát és láss csodát öt hat perc próbálkozás után, már megvolt az első géb. Áronka akasztotta meg és úgy vert a szíve, hogy majdnem az égbe rántotta a szerencsétlen tenyérnyi halacskát. Szerencse, hogy Lacika résen volt, mert a gombostű-horog ugyan akasztásra alkalmas volt, de a hal felakadására aligha, így ha Lacika nem veti magát hasra a sziklán, hogy elkapja, bizony a géb visszaficánkolt volna a tengerbe. Egész délelőtt szorgalmasan próbálkoztak, hol az egyik, hol a másik vette kezelésbe a botot. Délfelé már megvolt négy géb, három az Áronkáé, neki mintha jobban ráállt volna a keze, s egy a Lacikáé, de a sziklán a másik hármat is ő fogta meg a szárazon. Így nem lehetett elsőségért babért osztani, de a fiúk annyira jól szórakoztak, hogy a versengés eszükbe se jutott, igaz egyik horog leszakadt és már csak két gombostű horguk volt, de arra ők nem figyeltek.
Egyszer csak Marika és Imre jöttek sétálva feléjük, hogy a tűző napról, ahol a hátuk rendesen megperzselődött, berendeljék őket, mert itt az ideje hazamenni. Majd az ebéd után visszajöhetnek, küldte az üzenetet édesanyjuk. Egész úton lelkendeztek és egymást múlták felül a nagy lelkesedésben és dicsekvésben, hogy milyen ügyesek voltak. A homokozó vederbe háromnegyedig víz, benne a gébek fickándoztak. Otthon a bérszobában, már arra esküdöztek, hogy délután megfogják majd a többit is, úgy hogy estére lesz mindenki számára legalább két géb, amit az anyukájuk süssön meg. Anyuka megígérte, hogy bizony megsüti őket, de egyben figyelmeztette is, hogy nagyon elbízták már magukat. A fiúkon nem segített az okos beszéd. Délután hanyatt homlok, rohantak a tengeri mólóra horgászni.
A nagy meleg csak most kezdett kibontakozni, szerencsére, hogy az anyukájuk pólóba öltöztette őket, mert másképp estére vörösek lettek volna, mint a sült rák. De, a nagy melegben és az erősen megvilágított tengervízben a gébek szépen elülnek a sziklák alá, eszük ágában sincs enni. Nem úgy a tengeri kutyáknak, azok közül is a kisebbeknek. Ezeket senki sem lakatja jól. Húsuk mérges, tarajukon méregtüske és ahogy a gébek elülnek, övék a pálya. Csakhogy ezt a két kezdő fiú nem volt honnan tudja. Egész délután a dugó mozgott, rángatózott, de le nem merült és öt-tíz percenként a horog üressen fénylett a kiemelésnél. Hiába a cseles, gyenge akasztás, hiába az erős kirántás, a horogpucolók, nem kerültek horogra. A két fiú már teljesen kétségbe esett, egyik horgukat is elvesztették, sziklába akadva. Ekkor jelent meg Marika és Imre érdeklődni, hogy áll a vacsora. Rosszkor érdeklődtek, még egy kicsit szurkálódtak is. Ekkor mérgében kirántotta a botot zsinórostól Áronka. Sajnos a horgot tövig nyelte egy kutya.
– Vigyázzatok fiúk, mert az egy kutya! – szólt oda hangosan valaki.
– Az nem egykutya!? – kiált fel Imre, nagy szemeket meresztve, – hát ez is géb, az is géb.
– Nem fiatalember, ez egy kutyagéb, mérgestüske van a hátán és a húsa mérgező! – Áronka letaposta a cipőjével, a horgot ki akarta tépni a szájából, de leszakadt és mélyen bennemaradt a hal torkában.
– Most mi lesz a vacsorával, kérdezte Áronka nagy szomorúan?
– Gyertek haza, – mondta Marika – mert anya készíti a vacsorát!
– Még egy kicsit maradunk! – mondták a fiúk, és rátekerték a botra a zsinórt melynek a végén már csak az anya maradt. Marikáék elmentek, a fiúk pedig elkezdtek nézelődni a késődélután megjelenő vérbeli felnőtt horgászok házatáján. S ahogy végigmentek a mólón odajött hozzájuk egy kisfiú. Nála egy kisveder és benne egy géb.
– Ti mit csináltok a gébeitekkel? Mert, édesanyám azt mondta, hogy az enyémet dobjam vissza a vízbe, de én ezt nektek adom!
– Mulţumim frumos! – köszönjük szépen, – mondták Lacikáék, és megörvendtek, mert újból megtört a jég, a délutáni kánikulában felcsillant a remény. És az el nem hagyta őket. Kissé távolabb egy asszony szólította a férjét, aki amatőr horgászkodott és három gébje volt, hogy mennének már haza. A férfi összehúzta teleszkópos botját és meglátván a fiúkat megkérdezte:
– Mit csináltok azokkal a gébekkel?
– Prăjim, – megsütjük őket! – válaszolta Lacika.
– Nesztek, akkor süssétek meg ezeket is, de ti miért nem horgásztok?
– Mert leszakadt a horgunk! – Amikor a férfi szemügyre vette, hogy milyen szerelésük van a fiúknak, úgy megesett a szíve rajtuk, hogy a saját botjáról levágta a szeretést egy jókora darab zsinórral, sőt még a szabályos pallókáját is nekik adta, valamint két három horgot a horgos dobozból, ha netalán a szerelésről leszakadna.
A fiúk szinte könnyeztek örömükben és Lacikának rögtön mentő ötlete támadt és elszaladt egy másik botért, addig Áronka a móló elejénél a sziklára hasalva feltöltötte a kagylókészletet és újult erővel vágtak neki az alkonyati horgászatnak. Az alkonyat a géb igazi ideje, no meg a jó szerelés. Szinte rögön fogtak még két-két gébet és azzal meg is lett a fejenként kettő az Imrével hattagúvá bővült vacsorázó családnak. Előkerült a tegnapi kisfiú a pepszis üveggel és szomorúan mondta, hogy ma késő délutánig dolgozott, fel kellett mossa a fürdőt a kempingben, mert ő idevalósi nem turista, mint a többiek. Így csak estére juthatott ide, de hamarosan megbékélt, sőt össze is barátkozott a fiúkkal. Alig dobta be a szerelését már kapta is ki vele az első halat. Már messziről meglátta a kutyás járőrt.
– Gyertek menjünk, mert ha minket így felnőttek nékül meglátnak, bevisznek az őrsre. – szólt a helybéli fiú.
– De ezek miért járnak itt, így kutyásan? – kérdezte Lacika.
– Azért, hogy valaki nehogy elinduljon és megszökjön át a tengeren, csónakkal vagy gumimatraccal, odaát van Törökország és a parti vizek csak öt kilométerre a mi államunk tulajdona, s ha azon túljutsz és egy Konstancáról kimenő hajó felvesz, elmehetsz ebből az országból. Én, ha megnövök úgyis ezt fogom tenni. Na, fogjátok ezt az egy gébet, mert ez még a macskánknak sem elég. Meg az úgyis finnyás, csak főzve eszi meg már a gébet, pedig a szalámit igazán várhatja, megették a kutyásjárőrök s a kutyáik.
Erről beszélgettek hazafelé menet. Lacika és Áronka nagyon örvendtek, de otthon már nem dicsekedtek, csak elővették a vederből a fogást a vacsorához, a tizenhárom tarka gébet!

Bíró Ernő – Kolozsvár, – 2015. április 28.