Az átok ereje

Történelmi emlékezetünkben keserűen csengenek az átkok. Lett légyen az a nemzetünket beárnyékoló turáni átok, az átkos kommunizmus, a népdalainkban fellelhető és tele torokkal énekelt szerelmi átkok, vagy akár a személyes és családi életünkhöz kapcsolódó rossz kívánságok. Különben én nem hiszek bennük. Nem azért, mert akkor nem fognak meg, hanem mert egyszerűen megalapozatlanok. Félreértések, téves értelmezések szüleményei. Inkább örököltük őket, magunkkal hoztuk, esetleg a kulturális környezet nevelte belénk.

Gyermekkoromban sosem értettem, a magyar néplélek, a székelység miért szokta meg ennyire a káromkodás eme durva fajtáját, feldúlt lelkiállapotában miért kiált istenverés után, szomszédját vagy rokonát  hogy volt képes „megcsináltatni” a  közeli Bükklokán „székelő” görögkeleti kalugyereknél, szitokszavai között az átkozódás színes választékából miért merít ma is szüntelen. A ’sánkér egye meg’, a ’nyavalya rontsa ki’, a „nyüvek a csontját”, a „ráksúly az ódalát”, a ’dög verje le’, a ’fene a pufáját’ csupán „ízelítők” a repertoárból, de a szomorú jelenség úgy néz ki, sajnos állandósulni látszik az egymással való érintkezés hétköznapi szóhasználatában is. Nemcsak a gőzt vezetjük így le, nemcsak türelmetlenségünket áruljuk el amikor átkozódunk, nemcsak bosszúért  kiáltunk a megsértettség vélt/valós okán, hanem lelkiállapotunknak, belső rendezetlenségünknek,  gonosz szándékunknak is jelét adjuk.

Micsoda tudathasadásos őrültség: Istentől kérünk segítséget, hogy a másik embert megbántsuk, megbüntessük, móresre tanítsuk. Hogy igazunk kiderüljön. Hol hát a hit?  Hol marad a szeretet? Akkor miért járunk templomba? Úgy vélnénk, ezzel még nem káromkodtunk, – legalábbis így nem ejtjük ki Isten nevét –, de közben csak kilökjük a mérget. És itt a baj. Mert az átkozódás, a rossz kívánság halálos méreg. Ezért számít súlyos bűnnek. Hiszen sérti a szeretetet és az igazságosságot.

Évekkel ezelőtt egy kollégám elképedve mesélte, hogy egy néni imádságot kért tőle, misét szándékozott fizetni, hogy haragosa haljon meg. Amikor meg a pap lenyugtatta, hogy ez képtelenség, ilyet nem szabad, akkor azzal vigasztalta magát: „akkor legalább azért imádkozzon a tisztelendő atyám, hogy az illető tyúkjai dögöljenek meg...”

Talán azt gondolta, Isten akkor igazságos, ha az ő szeme láttára büntetéssel sújtja a renitenskedőt, csak azért mert ő nem volt képes kibékülni vele. Van ebben persze egy jó adag ószövetségi istenkép-felfogás is, ami viszont mint látlelet, nagyon lehangoló: … még a 21. században is itt tartunk: szemet szemért...

Jézusnál viszont nem ezt látjuk. Ámbár ő is megátkozza a fügefát, mert nem talál rajta gyümölcsöt, és a végítéletkor is átkozottak lesznek, akik nem ismerték fel Őt, és ezért elkárhoznak, de mégis azt mondja: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért...”(Lukács 6, 27-29) „Segítsetek a szenteken, ha szükségben vannak, gyakoroljátok a vendégszeretetet. Áldjátok üldözőiteket, áldjátok, s ne átkozzátok. Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok.” –mondja szent Pál a rómaiaknak (Róm12.) Vagyis nem ’mosdó és törülköző’, hanem a szeretet fegyverével lefegyverezni az ellenséget. Ez a megoldás.

Jézus Istenember. Tudja jól, hogy egy benne hívő, az Atya gyermeke, nem kokettálhat a sátánnal. Még a szavak szintjén sem. Isten az áldás forrása. Gondolataink-szavaink-tetteink egyaránt belőle kell, hogy  merítsenek, hozzá kell igazodjanak. Az áldás létvigasz és védelem. Lelki immunrendszer, hatékony eszköz, hogy megvédjen a gonosztól. De ha átkot mondok, mozgósítom a bennem szunnyadó rossz tulajdonságokat, hajlamot, és könnyen meglehet, hogy akkor egyéb képességeimet sem a jó, hanem a rossz szolgálatába állítottam. A szavaknak erejük, hatalmuk van. Amikor fegyverré válnak, képesek sebet ejteni, sőt ölni is.

Az átok persze nem hat önmagában. Sokan tulajdonítnak ugyan mágikus, ezoterikus erőt, energiát  neki, de a kegyelem erőterében az átok ködként oszlik szét. Mai szóhasználattal élve, az átok valamiféle vírusprogram, és ha nincs meg az ellenméreg, a vírusölő, akkor könnyen áttörheti lelkünk biztonsági „tűzfalát”. Kifakasztja a személyiség gennyes sebét, és az ember akaratlanul is a gonosz zászlóvivőjének szegődik. Az átok kimondásával elősegítjük a rossz térnyerését, támogatjuk a sátán uralmát. Az átokkal az ember kivonja magát Isten védelme alól. De ha Istenbe, az ő áldásába, a jóba, a pozítívumokba, a kegyelembe burkolózunk, akkor az átok nem talál fogást rajtunk. Szabad akarati döntés ez is, és nem mindegy, kinek az oldalán állunk.

Lehet ugyan valaki lelkileg-pszichésen labilis, elképzelhető, hogy belső sötétségei, gonosz szándékai miatt a rosszat is bevonzza, s talán az átok úgymond visszaszáll rá, de az igazságtevés, a büntetés csak Isten joga. Ezért nem kérhetünk segítséget Istentől arra, hogy a másiknak kárt, bajt okozzunk. Még akkor sem, ha ellenségnek tartjuk.

Jézus új, szeretetre épülő parancsa teljesen megváltoztatta az addigi, átokzsoltárokra[1] is épülő ószövetséget. A megbocsájtó irgalmas szeretettel, amellyel megváltott bűneinktől, lényegesen átértelmezi az ember – addigi ellenségképpel tarkított –, Istenhez fűződő viszonyát. Az egyház történetében, és morálisan is csak akkor megengedett az „átok”, amikor magát a gonosz lelket átkozzuk. Ördögűzéskor liturgikus formája is van. Egyébként az egyházi átok is valamiképp erre vezethető vissza. Egyfajta elkülönítő szerepe volt, mint, ahogyan a ragályos betegségekben lévőket is egészségügyi okokból elszigetelik az egészségesektől. Népi imáinkban, hiedelemvilágunkban,  az ún. rontás levétele, a ráolvasás többnyire szintén gyógyító célzatú, a bennük szereplő átok-formula is a betegség ellen irányul.

Hívő keresztényként óriási erőtartalékaink vannak. Például az imádságban. Ezeket kell felszítanunk a személyes istenkapcsolatban, s akkor a sátán hatalma egyszerűen lepereg rólunk. Edzettebbek, erősebbek leszünk, szívósabbakká válunk az élet viszontagságaival szemben. Ez a szavak szintjén is „beszédes”. A kegyelem erővel ruházza fel szavainkat, mint ahogyan az átoknál a gonosz javára billen a  mérleg. Ebből érthető az ellenkező hatás. Holott az ördög és az Úr nem egy „súlycsoportban” vannak, hiszen a bukott angyal kiesett a lét teljességéből, de ahhoz elég erős, hogy az embert megzavarja, s a maga oldalára csábítsa.

A rossz kívánsággal negatív energiát (áldás esetében pozitív energiát) sugárzunk magukból, maguk köré- állítják a lélekgyógyászok. Angol és amerikai egyetemi kutatók sok vizsgálódás után hivatalosan is publikálták: „a hit nem csupán az örök kárhozattól véd, de a földi életet is meghosszabbítja”.

Mielőtt ezt kijelentették, több ezer betegre kiterjedő felmérést végeztek, amelynek során egészséges emberek, profi imádkozók, papok, szerzetesek, apácák imádkoztak egy-egy számukra ismeretlen infarktus utáni állapotban lévő betegért. A kontrollcsoportba pedig ugyanolyan betegek százait sorolták, akikért senki nem imádkozott. És kiderült, hogy lényegesen kevesebben haltak meg azok közül, akikért imádkoztak. A skót egyetemi klinikán részben olyan idős embereket vizsgáltak, akik soha nem jártak templomba, a kontrollcsoportban azokat figyelték, akik legalább hetente egyszer elmentek imádkozni a misére. És kiderült, hogy a templomba járó vallásos öregek szervezetének ellenálló képessége a fertőzésekkel szemben magasabb volt, mint a nem imádkozóké.

Dr. Gál Péter karizmatikus teológus[2], a szekták szakértője többek között ezeket mondja: „hogy áldássá legyünk az Úr akarata szerint, át kellene még jobban adnunk Neki a nyelvünket és akaratunkat”. A jóakarat lehet a fegyverünk. A rosszakarat átkot hozhat és mozgósítja a gonoszlelkeket. Vigyázzunk, hogy mit mondunk ki, és mit kívánunk, milyen véleményt nyilvánítunk ki. Hallottam már tragikus igaz történeteket erről. Az egyik családban, a válás után még mindig tartott a kemény viszály: az anyós megütötte a vőt, akinek az elűzésében igen nagy szerepe volt. A férfi azt mondta: "Ez a kezed, amivel megütöttél, okozza a te vesztedet, ne lássad meg unokáidat!" Ez az anyós pár nap múlva meghalt autóbalesetben, az autót ő vezette neki egy oszlopnak.

Manapság, a New Age korszakban, "hála" az okkultisták, a természetgyógyászok, javasasszonyok fellendülésének, újra egyre többen félnek a rontástól, az átkozástól. Egyre több újsághirdetést lehet olvasni, ami így szól: "Rontáslevétel, átoklevétel... du. 4-től 8-ig..."

A szóbeli átkok valóban megronthatnak egyeseket. Kivéve a hívő, a megtért keresztényeket, azokat, akik mélységesen átadták magukat Jézus uralma alá. Az emberi bűn és rosszakarat, minél mélyebben lép fel, valóban vonzza a vádolót, a gonosz lelket, hiszen neki készít területet. Mi történik akkor, amikor egy "átok megfogan"? Akkor az történik, hogy az emberi rosszakarathoz hozzászegődik a gonoszlélek, és cselekedni fog: megfejeli az emberi bűnt, a rosszakaratot, rossz érzelmeket, a rossz szót és igazából valóra váltja miután ily módon helyet adtak neki.

Mi az áldás egyszerűen szólva?

 Az á l d á s: Isten uralma alá helyezni valakit, valamit.

Mi az átok egyszerűen szólva?

Az á t o k: a rossz, a sátán uralma alá helyezni valakit, vagy valamit. Ezért is: „át kell adni a szó fegyverét és az akarat erejét és hatásait az Úristennek.”

Tehát nem mindegy, hogy kit támogatunk szavainkkal. Ha meg hajlamosak lennénk rosszat kívánni másnak, átkozódni: vizsgáljuk meg saját sötétségeinket. Szembesüljünk velük, és hozzuk napfényre.  Próbáljuk meg elfogadni hiányainkat, bűneinket pedig ne rejtegessük, hanem valljuk be magunknak és Istennek. Végezzünk szentgyónást. Engesztelődjünk ki egymással. Bocsássunk meg magunknak, családtagjainknak, főnökünknek, ellenségeinknek. Lehet, hogy épp ők lesznek az áldás eszközei. Tanuljuk meg kívülről a nyolc boldogságot, és naponta ismételgessük. Ha szeretünk és elfogadunk, a boldogság kiül az arcunkra, lelkünk megnyugszik. Életünk másoknak is áldás lesz.

Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett. Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá. Egy nap egy kétes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit, és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyengepontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki. Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben, és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. 

A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alulmaradt és elismerte a vereséget. A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték? – Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást?

Erre a Mester így felelt:

Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?