Ha malac, hát legyen malac, vagyis ajándék! Csakhogy mi kolozsiak valahogy úgy vagyunk vele, hogy a malac, vagyis az ajándék, lehet akármekkora, tartalmazhat akármit, kaphatjuk bárkitől csak egytől félünk igazán: attól, hogy a malac ne legyen tordai. S hogy miért nem jó az, ha az ember tordai malacot kap, ahhoz rögtön elővesszük írott történelemünk hasábjait, s kibogozzuk, hogy mi is a helyzet ezekkel a tordai malacokkal.

   Amint azt Bicsok Zoltán – Torda város története és statútuma című könyvében (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2001, Kolozsvár) írja, a Zsombor nemzetség vezetése alatt álló Agmánd, Kalocsa, Borsa és Mikola nemzetségekből megszervezett magyar törzsnek erdélyi megtelepülését a honfoglalás első szakaszának tekintjük. A tordai vár és a tordaaknai sóbányák körül a Kalocsa nemzetség déli, Tyukod ágának ősi birtokai terültek el, amelyeket a mai Detrehem, Mindszent, Egerbegy, Tóhát, Szentkirály, Szentmárton, Füged, Bányabükk, valamint az azóta eltűnt Tordalaka és Szarkad falvak területén azonosították.

   A Kalocsa nemzetség szállásterületének központja Tordavár volt, ugyanakkor a nemzetség megmaradt birtokai közül az egyik legrégebben említett a Tordalaka nevet viselte. Valószínű, hogy a Kalocsa nemzetség egyik Szent István-kori tekintélyes tagját hívták Tordának, ő lett a nemzetségtől kisajátított terület ispánja és a vár névadója, a vár közelében egyik meghagyott magánbirtokát pedig, bizonyára lakóhelyét is, róla nevezték el.

   Az öt nemzetség öt vár: Dés, Doboka, Gyalu, Kolozs és Torda köré csoportosult, melyek közül négyből vármegyei központ lett. Gyaluból valószínűleg azért nem, mert korán az erdélyi püspök kapta meg. Doboka, Torda, Szolnok és Kolozs megyék a 11. század elején jöttek létre, ami azt jelentette, hogy a területükön élő öt nemzetség ekkor volt kénytelen földjének kétharmadát és népének egy részét is a király közvetlen rendelkezése alá bocsátani. Természetesen Erdélybe településük ideje ennél korábbi kellett, hogy legyen.

   A vidék gazdasági jelentősége sólelőhelyeiben állt. Már a rómaiak is működtettek sóaknákat Torda környékén, az avarok és bolgárok is hasonló okból telepedtek meg itt és valószínűleg a magyaroknak is igen fontosak lehettek ezek az aknák. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a magyar királyság erdélyi terjeszkedésének iránya, az első vármegyék megszervezése éppen a dési, széki, kolozsi és tordai sóbányák megszerzésére való törekvéssel van összefüggésben. Tehát az első malacot Tordavártól kaptuk, védelem formájában, sajnos ez a vár és település a tatárjáráskor elpusztult.
Ezután rajtunk kolozsiakon volt a sor, hogy a tordaiaknak malacot adjunk akkor, amikor 1291. júliusában III. András király a Torda Aknai királyi hospeseknek ugyanazokat a kiváltságokat adja, mint a dézsaknai, széki és kolozsi királyi hospeseknek. Ezek a kiváltságok a következők: Mentesek a vajda, az ispán és tisztjei ítélkezése alól, s csak a király vagy tárnokmester bíráskodhatott felettük. Nem szállhattak meg erőszakosan közöttük és nem vehettek bírságot rajtuk. Csak a választott falunagy ítélkezhetett fölöttük. Vámmentes hetivásárt tarthattak. Az ott lakó kereskedők vámmentességet élveztek. A Szent Márton napját megelőző héten szabadon termelhettek sót, és azt szabadon adhatták el.

   A hospes eredetileg a 11-12. században a társadalom vagyonos rétegéhez tartozó előkelő de nem nemes, aki nagyrészt Nyugat-Európából – főként túlnépesedés következtében – hazáját elhagyva, letelepülő vendégként érkezett hazánkba, hogy katonai és egyéb szolgálataival szerezzen birtokot a szentistváni intelmek hatodik paragrafusának szellemében. A 13. században vendégnek nevezték már azokat a parasztokat is, akik korábbi urukat elhagyva, más birtokos földjeire települtek. A hospesek személyes szabadsággal rendelkeztek. Szabad költözködési és birtokszerzési joguk volt, majd ha az sikerült, településeiknek vámmentességi és vásártartási jogot is szerezhettek, és nem voltak kötelesek hadbavonulni sem. Közösségeiket szabadon választott bírók és esküdtek irányították. Tehát 1291-ben ilyen hospesek által lakott település Kolozs és erre kap engedélyt Torda is.

   Csakhogy az adott malac valahogyan elveszett, mert az 1310 április 8-án kelt oklevélben Kán László erdélyi vajda Kolozs, Dézsakna, Szék sóbányái és a Radnai ezüstbánya használatának jogát, valamint a besztercei, szebeni és székely ispánságok kezelésének jogát adja vissza Károly Róbert királynak. Torda habár 19 évvel korábban felemelkedik a dézsaknai, széki és kolozsi királyi sóaknák jogszintjére, valószínűleg parlagon hever, hiszen ez az a periódus, amikor a szászok a saját püspökük templomát is földig rombolják Gyulafehérváron, Kán László pedig, mint erdélyi vajda, kell gondoskodjon a templom újrafelépíttetésén.

   Károly Róbert biztosan segédkezett Torda újrafelemekedésében, mert az 1326. július 12.-i oklevél már arról tanúskodik, hogy a király az erdélyi püspököt visszahelyezi azon jogába, hogy tizedet szedjen a kolozsi, dézsaknai, széki és tordai sókitermelésből, valamint arról, hogy ezt a kiváltságot senki meg nem vámolhatja. Egyértemű, hogy itt együtt adjuk a malacokat, úgy a tordaiak, mint a kolozsiak, csakhogy a változatosság kedvéért most az erdélyi püspöknek. Furcsa ez a helyzet, hogy egy püspök a király sóját megtizedelheti, de nem annyira veszélyes, mert ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha a sókamarák kivágatnak tíz kősótömböt bányáikból a királynak, akkor még egyet ki kell vágjanak ingyen a püspöknek is, elvégre só volt elég, a püspöknek pedig jövedelemre volt szüksége birtokainak fenntartásához.

   Ezután már elkülönülten élik életüket településeink. Nem adogatnak egymásnak malacot egy darabig. A királyok országlásaik idején olyan perekben ítélkeztek, amelyeket nem tudott megoldani sem a falu bírája, sem a megyei ispán, de még az erdélyi vajda igazságszolgáltatása sem, vagy olyanokat, amelyekben két különböző joghatósági körzetbe tartozó egyén állt szembe egymással a jogi vitában. Ilyen esetet olvasunk ki az 1359. december 8-án Gyulafehérváron kelt oklevélből, Nagy Lajos királyunk országlása alkalmából. Ezen oklevél azt bizonyítja, hogy Kolozs joghatóságilag a király alárendeltségében van és marad, ugyanis egy itteni királyi jobbágy, hospes vagy más néven telepes, a vármegyében lakó bárók ellenében, igazáért a királyhoz fordul, pedig ez ügyben mindössze négy ökörről van szó. Érdekes tehát, hogy a perelő királyi jobbágy, a vádlott két nemes, valamint az is, hogy a perben az erdélyi vajda csak tanúi minőségben lehet jelen.

   Nagy Lajos király növelni akarja az ország lakosságát és 1375-ben szabad letelepedést enged minden jobbágynak, aki földbérét lefizette. Kolozs, városi rangját ezidőtájt, szintén Nagy Lajos királyunktól kapja, ennek oklevelét a történészek 1377-re datálják. Ezzel szemben, Torda már 1297 és 1452 között mint város (civitas) fordul elő az oklevelekben, ez igen sokat elmond a város rangjáról, fontosságáról, ugyanakkor 1288-ból van az első okleveles adat az erdélyországi nemesek Tordán tartott gyűléséről, de ettől kezdve a város melletti Keresztesmező gyakran volt hasonló részleges és általános gyűlések, mustrák színhelye, ami szintén arra vall, hogy Torda előkelő helyet nyert az erdélyi városok sorában.

   Sajnos Mátyás királynak köszönhetően 1470 március 26-án nem csak malacot, hanem egy egész kondát kellett ez alkalommal Kolozsvárnak fizessünk, melyben Torda segítő kezet nyújtott Kolozs polgárainak egyenként, de nem Kolozs városának. Az történt eme nemes alkalomból, hogy a Kolozsvári száz férfiak tanácsa egy jó finom boros téli estén, amikor városuk szülötte Mátyás náluk járt, arról győzték meg a királyt, hogy minek annyi kiváltságot adni itt a környéken mindenkinek: Tordának, Kolozsnak, Széknek, Dézsaknának, amikor egyszerű lenne ezeknek a joghatóságát, „az egy Kolozsvár királyi városra bízni”, megkapja majd a király úgy is a maga sóját.

   A király nem engedett olyan könnyen, mert gyaníthatta, hogy gond lesz a sóval, hiszen Kolozsvár addigra már befejezte a Szent Mihály templom építését és egy újabb nagy építkezésbe kezdett: a város körüli várfal felépítésébe. Így hát csak Kolozs joghatóságát engedte át Kolozsvárnak. Lett is ebből jókora felfordulás, mert Kolozsvár megkettőzte a sókitermelést, saját javára, csakhogy a kolozsi hospesek Tordára menekültek. Adott is nekik Torda malacot, vagyis felfogadta őket dolgozni, mert a jó munkaerő az mindig elkel.

   Szerencsére Mátyás király 1471. szeptember 9-én arról értesült, hogy Kolozsvár túllépte hatáskörét amikor, a Kolozs feletti jurisdictót magának követelte. Így adódott alkalma Budán kelt oklevelében, hogy a királyi joggyakorlásán esett csorbát kiköszörülhesse és Kolozs mezővárost ugyanazon a kiváltságaiban megerősítse, melyekkel Kolozsvár, Esztergom sőt maga Buda is rendelkezik. Hogy ebben Kolozsvárnak nem a belenyugvás volt a hozzáállása, az bízonyítja, hogy rá két évre Kolozs esküdtjei Vas Tamás és Baldachy Jakab Budára mentek és 1473 szeptember 16-án megerősítést kértek és kaptak Mátyás királytól 1471-ben kelt saját oklevelére. Sajnos a kolozsvári vezetés nagyon őrizte az 1470-es oklevelet, mint egy jó malacot, mert még I. János király is meg kelett erősítse a kolozsiak kutyabőrét, 1538. július 22-én Marosvásárhelyen, Verbőczi István fő és titkos kancellár keze által. Sőt ugyanezen oklevelet még 1552. március 20-án I. Ferdinánd magyar király is meg kellett erősítse Oláh Miklós egri püspök által.

   Hogy a méltóságsor teljes legyen és hogy megérthessük a kolozsváriak nagy becsben tartott, immár 118 éves malacát, tapasztalnunk kellett azt, hogy a város kiváltságai 1589 május 30.-án Gyulafehérváron is megerősítésre szorultak, somlyai Báthory Zsigmond fejedelem keze aláírása és függőpecsétje által. Fejedelem írása, pecsétje ide vagy oda, azért mégsem úsztuk meg a kolozsvári malacadást. A kolozsvári várfalak állapotának felmérésére és megerősítésére a százférfiak gyűlésének 1606. szeptember 12-ei határozatát követően került sor. Amennyiben az egyes céhek nem tudták önerőből állni a megerősítés költségeit, a város a kolozsi sóbánya jövedelméből segítette ki őket.

   Azért Kolozs csak lemaradt Torda mögött malacok dolgában, s mi sem bizonyítja ezt jobban mint az, hogy Torda városának jegyzőkönyvei egy 1616-os bejegyzésében arról tanúskodnak, hogy azon évben Torda város törvényszékén a kolozsiak 66 dénár perköltséget fizetnek. Hordták tehát a malacokat rendesen Tordára.

   1629-ben Bethlen Gábor költségén újjáépítették a felrobbant Szabók bástyáját, melyet az 1628-ban Kolozson nyitott Bethlen tárna is szépszerével támogatott. S megemlítünk még egy további malacot, 1659-ben Barcsai Ákos a kolozsi, széki, tordai és dési sóbányák jövedelméből évi 1600 forintot adományozott a Kolozsvári Református kollégiumnak.

   S hogy a jelenkor előtt még egy utolsó malacról is említést tegyek, hát a legenda szerint az 1872-es tordai malac volt a kolozsiak számára a „legjelentősebb ajándék”, valóságos fekete malac. Kolozson 1859 és 1870 között tehnikai okok miatt szünetelt a sókitermelés. 1872-ben elhatározták, hogy a középkorinak számító 70 fokosan ferde-függöleges sóbányászatot lecserélik a modernebb, gépesített vízszintes vájásra. Ekkor el kelett dönteni, hogy az új tehnológiát Kolozsra vagy Tordára hozzák be.

   Ennek érdekében bekértek Kolozsvárra a vármegyéhez egy láda sót Kolozsról, egyet meg Tordáról, úgymond kostolóba. Hát az történt, hogy a ládákon a cimkéket valaki kicserélte, s így a tordai sónak vélt kolozsi só bizonyulván finomabbnak, a befektetést Tordán kezdték meg és Kolozson a sóbányát végleg bezárták. Ez volt hát számunkra az utolsó tordai malac. 1902-re feltelt a sóaknánk vízzel, Dörgő lett a neve, mert valamikor nagy robajjal beomlott, s azóta híres sosfürdő lett, csak a városból lett községszékhely.

   Az idő teltével azonban a Tordaiak is megkapták az ő malacukat egyiket Marosújvárról, a másikat pedig Dézsaknáról, így az ő bányájuk is bezárásra került. Tordán megmaradt ugyan maga a tárna és a közelmúltban fényesen felújították, látogatás céljából. Asztmásoknak kiválló kezelési hely, békebeli tárnák maradtak meg, természeti múzeumnak. A sóbánya modern bejárata előtt találkoztam a sókitermelés végtermékeinek elég széles skálájával: káliummentes asztali só, illatos fürdősó, sótömb a lakás levegőjének frissen tartására, magnéziumban gazdag szürke só, sótömbbe esztergát éjjeli lámpa és a sor folytatható a termelők fantáziájának megfelelően.

   Ott találom egyik régi jó örmény ismerősömet, a pultja mögött s rákérdezek tájékozódás végett:

   – Te itt árulod a tordai malacot?

   – Igen itt árulom, nálunk mindenféle van!

   – Jó, jó, de én úgy tudom, hogy itt megszűnt a sókitermelés, vagy talán nektek még van lehetőségetek az egyik sarokban egy kicsit kotorászni?

   – Ó. dehogy, itt tényleg megszűnt a kitermelés!

   – De a termékeiden azt írja, hogy tordai a céged!

   – Az is, hiszen tordai malacot árulok!

   – S a nyersanyag honnan van? – Erősködöm tovább, mint akinek az oldalát a kíváncsiság nagyon fúrja.

   – Honnan, honnan, hát Dézsaknáról...

Bíró Ernő, Kolozsvár, 2016. november 15.