Tóth Tihamér esete a lábakkal



A házat, amelynek kapuján belépett, mostanra megette az idő és csak egy lett a málló vakolatú és félhomályos bérházak közül, ahol a huzatos kapu alatt macska pisi és pállott kelkáposzta szaga keveredik.
Ez már a sokadik cím volt, ahol próbálkozott, reménykedve és félszegen, egyik kezében kopott vulkánfíber bőröndjével, hegedű tokját a hóna alatt szorongatva, de hol a háziak tetszését nem nyerte meg sovány, olcsó szövetkabátos alakja, hol pedig a lakbér volt irreálisan magas.
De legtöbb helyen nem ez volt a háziak gondja, hanem a hegedű. Mert Tóth Tihamér konzervatóriumban tanult és sajna, a művészet pártoló vájt fülűek ez időtáj nemigen fordultak elő a Józsefvárosban.
Most itt állt reménykedve egy újabb üvegezett ajtó előtt, melyen tábla hirdette, hogy itt lakik Meszlényi Károly. Kopogtatására senki nem jelentkezett, majd erélyesebb zörgetésére csoszogó lépteket hallott. A madárcsontú, idős házinéni fázósan húzta össze magán kopott kendőjét, míg bevezette, majd kitárta előtte egy kicsiny, félhomályos, molyirtó szagú szobácska ajtaját. Odabenn minden rendes és kínosan tiszta, a sarokban régi rézágy, mellette jobb napokat látott szekrény, kis asztal, rajta megsárgult horgolt terítő, odébb mosdóállvány, benne csorba porcelán lavór. A falon megbarnult képek, az egyiken a néni állt szépen, fiatalon egy nyalka, pödrött bajszos fiatalemberrel. Hát igen, szegény megboldogult Meszlényi régen elment, de keserves is az özvegység, szipogott a házinéni és csodák csodája, még a hegedű sem zavarta. Ő amúgy is kicsit nagyot hall, mosolygott szégyenlősen, aztán meg mellettük csak a lomkamra, nem zavar senkit a muzsikálás.
Az egész szoba képét az ablak uralta, az ablak, mely, lévén a szoba az alagsorban, elég nagy volt, és a járda magasságában mutatta a kinti világot.
Ez a világ már kora hajnalban megelevenedett és benépesült, lábakkal. Még szürkült, mikor megjelentek az első lovas kocsik, trappoltak a kis fürge paták, csattogtak a nagy, nehéz stájer lovak patkói. Szegény munkásemberek mentek munkába, vasalt bakancsaik tompán kongtak, aztán fürge léptű diákok siettek, ragyogóra fényesített kis cipők koppantak nehéz, lógó nyelvű bakancsok csoszogása mellett, fütty és kacagás keveredett a biciklik csengőjével. Ezt a reggeli kavalkádot oly jó volt nézni és hallgatni, figyelni a léptek ritmusát, mely mindig egyszeri és megismételhetetlen, mintha a nagyváros érverése lüktetett volna benne.
És Tóth Tihamér a zenében élt, elbűvölve figyelte ezt a ritmust, a koppanásokat, csoszogásokat, amik lassan dallammá álltak össze a fejében. Ez volt a ház, az utca melódiája, története volt a lépteknek. Mert mennyire mások a léptei a házból a mindig csoszogó öreg Stein bácsinak, aki kitaposott cipőjében minden harmadik lépés után megáll, mert öreg és elhasznált a szíve, nem bír sietni.
Ellenben a kis elöl deszka-hátul léc Morvainé, az aztán mindig siet, mellette meg apró lábak topognak, valamelyik gyereke a sok közül.
Aztán ott van Zentay ügyvéd úr meg az ő finom sevróbőr cipője, ami olyan kényesen nyikorog, mintha gazdája érinteni sem akarná az utca sarát, porát.
És a Szabó lányok, az emeletről, mikor hajnalban megjön a kocsi velük. Persze nem a ház kapuja előtt állnak meg, nem, az illemre adni kell. Mintha nem tudná minden lakó, honnan érkeznek ilyenkor, aztán finom kis báli cipőik szemérmesen kopognak Tóth Tihamér ablaka alatt.
Mindezt bőven volt ideje megfigyelni, mert csak kora délelőtt tanult a konzervatóriumban, aztán elfogyasztotta szerény ebédjét a közeli kifőzdében, majd késő délutánig csak gyakorolt. Állt a félrehúzott függönyű ablak mellett, előtte kotta, és elmélyülten, a muzsikába feledkezve csak játszott, játszott. Ha megpihent, elmerengett a kinti világ titokzatos zajain, melyek így ősszel, mikor a városra korán leszállt az est és az utcák ködbe burkolóztak, hamar elhalkultak.
Aztán csak feküdt az ágyán tétlenül, néha olvasni próbált, de özvegy Meszlényiné rákopogott, ha még késő este is fényt látott kiszűrődni az ajtója alatt.
Azon a délutánon is így volt, éppen gyakorolt, a kis vaskályha álmosan duruzsolt a sarokban, mikor a beállott kis csöndben váratlanul meghallotta a léptek muzsikáját. Hitetlenkedve fordult az ablak felé, két finom női boka, apró, antilop bőr cipőcskék, csak ennyi volt, de elbűvölte a látvány és a ritmus összhangja. Oly rövid volt, mint egy látomás, mire észbekapott, már eltűnt. Megrázta a fejét, mintegy próbálta tova hessegetni, mint egy álmot és tovább gyakorolt, de az érzés, mint egy métely, már benne volt, pontosabban a fülében, meg talán a szívében.
Attól a délutántól mindig az ablakot leste, hallgatózott, várta hátha újból fölbukkannak azok a finom kis bokák és azok a táncos léptek.
Esténként, míg ágyából a sötét plafont figyelte, néha arra gondolt, talán nem is látta, csak képzelte csupán. Egyszerű, érzékeny lelke csordultig volt érzelmekkel az ismeretlen lány iránt. Mert lány volt, ezt már eldöntötte magában, nem túl magas, lágy arcú, búza szőke szépség, ábrándos kék szemekkel, fiatal és ártatlan, mert csak a nagyon fiatal és egyenes hátú teremtések tudnak így lépkedni, ilyen egyenes tartással, akiket még nem tört meg a sorsuk, még reménykednek és bíznak, hogy eljön egyszer értük valaki és kiszakítja őket kis életük szürke hétköznapjaiból.
Talán egy hét is eltelt, mire újra meghallotta a nagyon várt lépteket és kábán figyelte, amint a kis cipők ellejtenek ablaka előtt. És ekkor nagyon megijedt, mert érezte, hogy elborítja valami ijesztő szenvedély, ami nem hagyja nyugodni, muzsikálni, élni.
Akkortól megváltozott az élete, elmaradt a zene, a gyakorlás, arca megsápadt és elvékonyodott, amint féloldalasan tartva fejét hallgatózott és figyelt egyszerre. Fáradhatatlanul rótta környék utcáit, várva, hogy megpillantja, és ha lesz ereje hozzá, megszólítja.
Váratlanul tűnt fel újra, egy késő délután és onnantól szinte minden nap, ugyanabban az időben. Majdnem két hétbe is bele tellett, mire elszánta magát a döntő lépésre.
És aznap nem jött, hiába várt a huzatos kapu alatt, és nem jött másnap sem, mikor kitartóan esett a sűrű, őszi eső.
Harmadnap az ablakot figyelve már letett róla, hogy valaha is láthatja, mikor negyedik nap megjelent.
Ész nélkül tépte fel a kaput és rontott ki az utcára.
A lány háttal állt, talán valamit keresett a táskájában, mikor utána szólt. Aztán ahogy felé fordult, meglátta. Kopott, elhasznált vörös hajú kis démon volt, aki festett ajkain csábító mosollyal elindult felé, az utcanők jellegzetesen lassú, himbáló járásával.