Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
trianon2-Egy jóbaráttal kevesebb
Wass Albert
Egy jóbaráttal újra kevesebb...
Egy jóbaráttal újra kevesebb maradt a földön. Tamási Áron bús, zaklatott lelke hazatért Farkaslakára, a székely hegyek közé. A
mélységek és magasságok között csapongó székely néplélek misztikumának íródeákja
letette a tollat.
Tamási Áron emberi alakját és helyét az egyetemes magyar szellemiség pantheonjában sokan sokféleképpen ítélik meg. Vannak, akik kedvelik
furcsa szépségű írásait, vannak, akik nem kedvelik. Vannak, akik elítélik mint
hazaárulót, vannak, akik hősként tisztelik. Ennek a kis megemlékezésnek nem az a
célja, hogy vitába bocsátkozzék bármelyik nézettel is. Ez a kis búcsúírás Tamási
Áronnak, a sorstársnak, a jóbarátnak szól.
Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál,
valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi
Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és
lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a
politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai
magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap
sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a
fején.
Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az
egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.
Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a
kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a
szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük
közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi
márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység
jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen s csak azután
ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni,
ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát
először ember s csak azután székely.
Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyírő
Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a
kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!”
felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték
egymást. „Székely!” mordult egyet Nyírő jó ötperces hallgatás után. „Ember!”
adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később. Aztán félóra is eltelt, csak
ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő
múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy
gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a
pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant.
„Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig,
aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót.
„Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot
maga elé az asztalra.
Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott
nehány szót s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint.
S a két székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.
Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk
mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”,
kérdezte. Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl.
„Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a
beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl
is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag
nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje
fordult, s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe
tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis
rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott
mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel
rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”.
Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely
író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyírő József, az
országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg
Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a
ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik
különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyírő József német segítséggel és a
fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik
megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült.
Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között
a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája
folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt.
A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek
újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyírő Jóska már jó
ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy
Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg” feleli
Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.
Egy jóbaráttal újra kevesebb...
Egy jóbaráttal újra kevesebb maradt a földön. Tamási Áron bús, zaklatott lelke hazatért Farkaslakára, a székely hegyek közé. A
mélységek és magasságok között csapongó székely néplélek misztikumának íródeákja
letette a tollat.
Tamási Áron emberi alakját és helyét az egyetemes magyar szellemiség pantheonjában sokan sokféleképpen ítélik meg. Vannak, akik kedvelik
furcsa szépségű írásait, vannak, akik nem kedvelik. Vannak, akik elítélik mint
hazaárulót, vannak, akik hősként tisztelik. Ennek a kis megemlékezésnek nem az a
célja, hogy vitába bocsátkozzék bármelyik nézettel is. Ez a kis búcsúírás Tamási
Áronnak, a sorstársnak, a jóbarátnak szól.
Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál,
valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi
Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és
lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a
politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai
magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap
sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a
fején.
Kevésbeszédű ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az
egy szónak magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.
Egy este hármasban ültünk volt annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a
kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a
szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük
közé: a nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi
márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység
jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen s csak azután
ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni,
ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát
először ember s csak azután székely.
Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyírő
Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a
kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!”
felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték
egymást. „Székely!” mordult egyet Nyírő jó ötperces hallgatás után. „Ember!”
adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később. Aztán félóra is eltelt, csak
ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő
múltával Nyírő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy
gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a
pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant.
„Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig,
aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót.
„Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot
maga elé az asztalra.
Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott
nehány szót s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint.
S a két székely pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.
Hirtelen Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk
mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”,
kérdezte. Nyírő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl.
„Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a
beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl
is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag
nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje
fordult, s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe
tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis
rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott
mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel
rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”.
Évek múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely
író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyírő József, az
országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg
Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a
ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik
különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyírő József német segítséggel és a
fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik
megalkuvás nélkül, a másik megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült.
Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között
a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája
folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt.
A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek
újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyírő Jóska már jó
ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy
Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg” feleli
Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak.
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Spáda Ildikó Június 14, 2010, 2:21pm
-
Székelyként, akinek Tamási példaképe volt a kitartó, makacs, csakazértis akarattal, köszönöm e nagyszerû visszaemlékezést az írófejedelem Wass Albert tollából.
Remélem, sikerül csatolnom ezt a szomorú, nagy igazságot mondó verset, amely történelmi fájdalmunkat nagyszerûen igazolja és méltó a két írónagysághoz is.
Sajó Sándor verse.doc
-
Hozzászólt Mihály Vitos Ilona Június 6, 2010, 9:06pm
-
Nagyon tanulságos és megható történet,köszönöm!!
-
Hozzászólt Dobai Katalin Június 5, 2010, 6:01pm
-
Csodálatos írás, jó volt olvasni!
-
Hozzászólt GAL Attila Június 5, 2010, 9:20am
-
Nagyszerű.
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz