Csonki Vadász István, szép öregkort megélt, de a háta egyenes maradt, pedig megjárta a hadak útját. Nagybátyám volt, besorolták leventének '43-ba, aztán katona is volt egy keveset, de ahhoz éppen eleget, hogy elkerüljön Szibériába, szomszéd falubéli káplár helyére, az orosz fogságba.   Amikor a listát írták azt mondja a muszka:

   – Dáváj, dáváj – nem érdekel engem, hogy melyik mi volt. Csak katona legyen, még ha levente is. A lista pedig legyen teljes, ha a hadnagyunk huszonhármat mondott, annyi legyen!

   Huszonhárman voltak falus társak felírva és elhurcolva, s abból csak hárman jöttek haza, nyolc év után. Hazafelé többnyire gyalog jöttek, úgy vagy öt hónapot. Amint felértek a Csipkés tetőre és ereszkedtek volna be a faluba, rászólnak az útitársak Istvánra, hogy:

   – Gyere fussunk!

   – Ó dehogy futok én, nem futok sehova, 'sze aki eddig megvárt, az még ezt a fertály órát kibírja!

   Szóval ilyen ember volt István bácsi, sehová nem sietett, annyit dolgozott, mint más kettő, de az evésnél sem takarékoskodott. Azért hívták Csonkinak, mert gyermek korába eldöntötte, hogy ács akar lenni, és addig gyakorolta, amíg az ácsszekercével a kicsi úját egy alkalommal tőből levágta.

   Majdnem megjárta volt egyszer édesanyám, mert a mi házunknál nagy ácsmunka volt elkezdve, s István bácsi volt a mester. Délelőtt jót haladtunk, s ebédhez ülve, az imádság után, meri István bácsi a levest, s vesz hozzá egy nagy szelet házi kenyeret. Sok volt a fogadott segédmunkás, így a kenyeres kosár körbe járt. Egyszer azt mondja István bácsi édesanyámnak:

   – Tegyél Maris egy kis levest, mert maradt még egy darab kenyerem! – kis idő után:

   – Te Jóska add 'sza közelebb azt a kenyeres kosarat, mert maradt egy kis leves a tányéromba!

   Aztán megint kért levest, a kenyér ürügyén, később kenyeret a leves ürügyén. Még szerencse, hogy a negyedik tányér leves és a harmadik karéj kenyér egyszerre fogyott el. Másképp nem biztos, hogy nem sül fel az édesanyám fazeka, mert egyből szétfutotta volna a faluba, hogy a Jancsó Maris fazekának, túl közel volt a szája a fenekéhez.

   Történt egyszer, hogy fiatal tanügyi káder lévén, be voltam osztva a községházára vezetékes telefont vigyázni. Ez nem volt könnyű feladat, mert ha találtak volna telefonálni a Párttól és a szolgálatos azalatt mondjuk éppen az udvar hátsó végében, az udvari fabudin, dolga végzésével foglalatoskodik, s a telefont nem veszi fel, akkor lett volna nemulass. Így még oda is „lóháton” mentünk, ahová „a király is gyalog jár”, sőt még a hátsó ablakot is kinyitottuk, a jó hallás végett. Hiába, ez volt a szokás, és ezt mindenki betartotta.

   Egy ilyen telefon szolgálat alkalmával, amikor a következő alkalmat néztem meg a listán, hogy mikor kerül rám újból a sor, látom, hogy beosztottak május elsején délelőttre.

   Felfortyant bennem a fiatal hév, mert kirándulni szerettem volna, a közeli erdőbe sátorozni, a többi velem egykorú legénnyel, leánnyal. Erre elszóltam magam hangosan:

   – Jó hogy ezek a Pártnál még május elsején is dolgoznak!

   Aznap délután egy, volt osztálytársnőm szolgált a másik irodába, magyar leány. Az iroda ajtók nyitva voltak. A május elsejei szolgálatom alatt pedig, délelőtt tíz óra tájba, amikor a faluból még a legyek is kimentek az erdőre kirándulni, bejön a párttitkár. Köszön, s int hogy keljek fel a szolgálati asztaltól és menjek be az irodájába.

   Belépek. Csendben ment a rádió, bukaresti, mondták a híreket, mindig a szokásosat: munkalátogatás, munkalátogatás és újabb munkalátogatás. Petre elvtárs felhúzza jó hangosra a rádiót és felém fordul, majd alig hallhatóan így szól:

   – Én ismerem jól édesanyádat, igaz nem lépett be soha a Pártba, de azért megbízható becsületes elvtársnő. Csak azért mondom, hogy vigyázz a szádra, mert nem tudhatod, hogy mikor van a falnak is füle. A fiammal egyidős vagy, jó tanuló, s féltelek...

   Ezzel elémbe tesz egy teleírt lapot, aláíratlan jelentés, tökéletes román fogalmazással és a pontos idézettel: „Jó hogy ezek a Pártnál még május elsején is dolgoznak!” Meghűlt bennem a vér, már számoltam, hogy ezután mi következik, de hála Istennek, nem AZ következett. Levette a lapot Petre bácsi az asztalról, jól a szemebe nézett, majd apróra tépte és a kosárba dobta.

   – Szerencséd fiam, hogy még kezdő, és nem írta alá, így most először s utoljára még széttéphettem.

   Otthon felháborodottan elmeséltem édesanyámnak, mire ő cseppet sem meglepődve, csak ennyit mondott:

   – Azon a lányon ne csodálkozz, hiszen az ő nagyapja jelentette fel István bácsit. Annak idején amikor a T.Sz.-be kellett befizetni a háztető készítést és az ácsmestert csak ponttokkal fizették, vagyis a munkára nem pénzt, hanem munkanapszámot írtak fel, amit ősszel be lehetett váltani gabonára. A falu emberei között hallgatólagosan elterjedt, hogy mindenki fizessen az ácsnak, nem hivatalosan, ötszáz lejt egy házfedésért.

   – Annyi volt az én egyhavi fizetésem – mondja tovább édesanyám a történetet. Hát ennek a te osztálytársadnak a nagyapja is elhívja István bácsit este magához és megegyeznek. Meg is adta az ötszáz lej előleget, s másnap reggel a dobos keresi István bácsit, már reggel hét órakor. – A dobos az a községházán szolgált, mert régen sokan nem tudtak olvasni, s így a bíró ha valamit üzenni akart az embereknek, kidoboltatta. Szóval, ilyen mindenes szolga volt ez a dobos.

   – Jöjjön velem István bácsi a község házára!

   Amikor belépnek, a dobost kiküldi a bíró és ketten maradnak, majd leülteti István bácsit, s így szól:

   – István bácsi magát feljelentették, hogy ötszáz lej előleget vesz el a háztetők készítéséért. – Elkezdett a szoba forogni István bácsival, ő még ilyent nem pipált. „Ennek az embernek adtam én a fogoly kenyeremből!” –, mert társa volt a fogságba. Látta a bíró, hogy meg van István bácsi szeppenve, s így szól.

   – Mi erről már rég tudunk István bácsi, csak eddig még senki nem jelentette, aztán magának nyolc gyermeke van, minek kötekedtünk volna.

   – Lehet valamit tenni bíró elvtárs? – kérdi kétségbeesetten István bácsi.

   – Da, se poate! Elmegy szépen ma este és vissza viszi az ötszáz lejt ennek az elvtársnak!

   – És azután?

   – Azután megcsinálja neki azt a fedelet, csak úgy rendesen a pontokért!

   – Jó! És azután?

   – István bácsi menjen dolgára, hagyjon nekünk békét... Majd szólunk mi ha megint feljelentik...

   István bácsi pedig dolgára ment, sok háztetőt össze ácsolt, többet senki fel nem jelentette, meg aztán egyszer az a pontrendszer is véget ért, mert a felírt pontok ürügyén annyit lopott a T.Sz. elnök és a társai, hogy majdnem tönkre ment a T.Sz.

   – Édesanyám, és megcsinálta István bácsi azt a fedelet is?

   – Meg fiam!

   – Rendesen, jól?

   – Igen, rendesen! Ma is áll a ház, a gazdája rég kihalt belőle. Pedig szólhatott volna az inasoknak, hogy: „Tartsátok meg el ne dőljön, amíg átadom a gazdának!” De nem ezt tette, szóval fiam, ilyen ember volt István bácsi, az Isten nyugosztalja meg! Béke poraira!

Bíró Ernő, Kolozsvár, 2013. október 19.