A beszolgáltatások keserű éveiben igencsak főtt Puszi úr feje, milyen forrásból szerezzen friss árut az Aranysárkány konyhájára. Egyszerű és ízletes ételeket főzött Nénnyuka a kifőzdében, olyan káposztás cvekedlit meg tojásos galuskát hírből sem ismertek, mint az övé. Nem ragaszkodott a hagyományos receptekhez, alkalmazkodva a nyersanyaghoz, amit Puszi úrnak sikerült felhajtania a közeli falvakból, rögtönzött, például olyan szalonnás alapot dinsztelt hagymával a nyögvenyelő alá, amilyet még senki nem pipált. Vendégei voltak számosan, helyi irodákból főként, megesett, hogy Borsos elvtárs, a kerületi pártitkár is betért egy grenadírmarsra, amit krumplis tésztának is szokott aposztrofálni a magyar ember.

Az volt a bevett szokás, hogy Puszi úr hajnalok-hajnalán vonatra szállt és rövid ám célratörő alkudozás után felvásárolta az ismerős családok termékeinek maradékát. Azért nem a színe-javát, mert azt illett beszolgáltatni a hatóságoknak. A váratlanul megjelenő elvtársak kis noteszben kipipálva a tételeket, vitték, amit vihettek, szalonnát, tojást, vajat, gabonát, de lábasjószágot meg disznót is ríkattak hajnalban. Tehát mindenki dugta, amije volt, és a maradékból titokban cseppent valami eladásra is.

A Sánta Kis sógor, akit a többi Kistől a sántasága különböztetett meg, amit a hadifogságban szerzett, szép kis gazdaságot vitt a háború előtt, az örökölt földekhez szívós munkával (de sok korpaciberét evett az asszonnyal azokban az időkben, ha kellett a hízott liba a zsidó sakternak), és egy kis szerencsével sikerült toldani pár holdacskát. Aztán a háború végén majdnem gajdeszra ment az egész, mert míg a gazda francia földön fogságban várta, hogy gyógyuljon a rövidebbik lába és szabaduljon, az asszony, Kisné született Sarka Rebeka, hiába állt helyt szinte férfi módra, mikor arra kanyarodott a front és megjelentek a kapuban az oroszok, kilelte a hideg.

Davaj, davaj, terelgette őket az öreg Mókucza, aki valamicskét beszélt a nyelvükön, lévén veres katona a nagy háborúban. Mókucza volt az első a faluban, aki kidugta a felesége veres alsószoknyáját a padláson, nem lévén a keze ügyibe lobogó, de az öröme csak addig tartott, míg a kiéhezett muszkák le nem lövöldözték sorra a tyúkjait, köztük a mag kokast, Matyit. Annak olyan farktollai voltak, hogy maga a csendőrőrmester kérte a férfias díszt a kalapja mellé, de sose kapta meg. Matyi tehát dicstelen véget ért, és Mókucza bánatát az sem enyhítette, hogy az orosz parancsnok kiengesztelésképpen személyesen kínálta neki a daliás szárnyas végtagját a levesből.

Az öreg Mókucza végigvitte a katonákat a falun és a zabrálásból nem maradt ki a Sánta Kis sógor portája sem, bár kissé másképp alakultak a dolgok, mint egyébként.

Kisné született Sarka Rebeka elmenekített, amit tudott, a kazal alá ásott két zsák krumplit meg egy kis zsák tengerit, a zsírban lesütött húst kis bödönben leeresztette a kéménybe, szóval az asszonyi furfang egész tárházát bevetette. Csak a három kecskével nem tudott mit kezdeni. Honnan jött az ötlet, nem tudni, elég az hozzá, hogy végül kis odút ásott a szalmakazalba, és egy levert karóhoz kikötötte a sztoikus nyugalommal rágcsáló kecskéket. Levegőjük volt, rágnivalójuk volt, igazította csinosra a megbolygatott kazlat és magában elégedetten kuncogva várta, hogy átzúgjon felette a háború.

Annak híre volt, hogy az orosz katonák, mint rossz kutyák koslatnak az asszonynép után és mindenféle rosszaságot művelnek velük, ezért takaros púpot rakott magának a napa hárászkendőjéből, fejét molyette kendővel kötötte át, orcáját hamuval csúfítva.

A művelet olyan jól sikerült, hogy mikor az első orosz puskáját élesre töltve belökte az utcaajtót, nagyot köpve szentségelt a púpos boszorkány láttán.

Hol a budi, förmedt oroszul a háziasszonyra, aki éneklő hangon eldarálta az egyetlen orosz mondatot, amire Mókucza megtanította, zabrál nyemecki szoldat, lelkem, tette hozzá. Ami annyit tesz: elvitték a német katonák.

Na, nem is volt egy darabig semmi baj, a katonák feldúlták a házat, húst kerestek, azt leshetitek, gondolta kaján mosollyal Rebeka asszony, és a szeme sem rebbent, mikor a két éves szilva lekvárját felnyalta a horda. Aztán késő délután, már majdnem esteledett, az esti fejés idejét érezvén közeledni, megszólalt a kazal és azt mondta, mek-mek.

Fél óra múlva három takaros kecskebőr száradt a kerítésen, és Kisné született Sarka Rebeka a könnyeit nyelve aprította fokhagymát a kecske sülthöz.

De elmúlt ez is, isten segedelmével, Sánta Kis sógor is hazakeveredett, lábra álltak nagy nehezen, mikor beütött a téeszesítés. Belépjen, ne lépjen, ezen ment a huzavona, aztán eldőlt minden, mikor a sikeresen termőre fordult rizsföldjét mintagazdaságnak minősítették, és egyik napról a másikra tagosították.

Tagosítás, ez volt az a szó, amitől Sánta Kis sógor emelkedni érezte ritkuló haját a zsíros kalap alatt, az asszony sírva, ő meg káromkodva nézte, amint drága szimentáli tehenüket borjastól terelik a közösbe, hogy két hónap után csontig leromolva hajtsák a vágóhídra. Vége volt a régi disznóöléseknek, a hajnali pálinkázás után alázattal és hozzáértéssel végzett jó ízű munkának, mikor híre kelt, kinek mennyi zsírja, szalonnája lett és dicsőséggel vegyest jóérzés töltötte el a gazdasszony szívét, amint a kamrában sorakozó zsírosbödönök és füstölt húsok garmadáját elnézte.

Lopva, dugva próbálta learatni munkája eredményét Sánta Kis sógor is, és sok furcsa dolog megesett vele akkoriban.

Egy alkalommal fülest kapott, hogy másnap jönnek a disznóságokért, meg mellé visznek, amit találnak, dugott hát mindent, a kotlót a tojásokkal a dunyhák alá rejtette Rebeka asszony, egy kis kolbászt meg körbetekert a derekán, amitől olyan lett hirtelen, mint egy viselős, csak két kis tábla szalonnának nem találtak helyet hirtelen. Na, de aki teremtette, cifrázta a gazda és kiszáguldott a budiba hóna alatt a szalonnákkal. Becsületére legyen mondva jó vastagon bebugyolálta újságpapírral, és kipp-kopp, hamar felszögezte belülről a reterát ajtajára. Szépen elsimogatta, kicsit göcsörtösnek tűnt az ajtó, de jó lesz az, megteszi, nézte összehúzott szemmel.

 Úgy adta a magasságos mennybéli, hogy éppen a nép nagy vezére mosolygott az egyik újságon, és mikor a behajtók benyitottak az árnyékszékbe, mit láttak, Sánta Kis sógor letolt nadrággal kuporog, és elmélyült arccal olvassa az okosságokat az ajtó belsején. Ez igen, elvtárs, bólintott elégedett arccal a kiküldött, látom nem telik haszontalanságokkal az ideje, és feljegyezte a noteszébe, alkalomadtán érdemes határozatot hozni arról, minden paraszt tapétázza ki a budi belsejét Rákosi elvtárs útmutatásaival.

Elmentek. Elvittek vagy két kila zsírt, úgyis avas volt, legyintett Kisné született Sarka Rebeka, három zsák diót a tavalyiból, meg két öregecske tyúkot, az egyik fél lábára sánta volt, mert rálépett a kotló.

Aztán megérkezett Puszi úr és Rebeka asszony előszedte neki a sifonból a vászoncsepegőbe kötött túrót, ezt Sánta Kis uram ünneplős réklijének ujjába dugták, a padlódeszka alól kikerült három frissen vágott jérce és a budi ajtóról hamarjában lefeszegetett szalonna is gazdára talált.

Másnap Nénnyuka felséges csirkepörköltet tálalt az Aranysárkányban, habként remegő nokedli halmokkal, meg túrós rétest, és Borsos elvtárs, míg jóllakottan hátra dőlt, szórakozottan arra gondolt, jó jó, az ideológia, de úgy jó a has is, ha fakad.