Édes teher

Kezdetnek néhány fantáziadús tanács unaloműzéshez a világhálóról:

• Ha megkérdezik a játszótéren, melyik a te gyermeked, válaszold azt, hogy még nem választottam...

• Menj be egy ruhabolt öltözőjébe. Néhány perc múlva kiabáld, hogy elfogyott a vécépapír...

• Amikor egyedül vagy otthon, mondjad magadban, hogy „tudom, hogy lehallgattok.” Ha nem hallgatnak le, senki nem tudja meg, viszont, ha igen, nagyon meg fognak ijedni...

• Menj be egy olyan étterembe, ahol még sosem voltál, és mondd a pincérnek: a szokásosat kérem...

• Vegyél be altatót, igyál rá energiaitalt, figyeld meg melyik győz...

• Tegyél lakatot egy fültágítós ember fülébe, aztán fuss...

• Keress egy alvó szúnyogot. Zümmögj a fülébe.  Élvezd a bosszút...

Valóban, nemcsak a hosszú téli éjszakák, de a dögmeleg nyári napok lazítása, a fojtó kánikulai semmittevés, netán a monoton munka szürkesége is unalmassá teheti életünket. S ami még rosszabb, megbetegíthet. Ideig-óráig menekülhetünk ugyan a természetbe, a zajba, a pörgésbe, vagy a kábítószerek bódító tudatállapotába, de hosszú távon attól még a szabadság is lefáraszt.

A szabadidő eltöltése jó adag figyelmet, kellő kíváncsiságot, bátorságot igényel. A történet szerint egy filozófia szakos egyetemi hallgatónak arról kellett dolgozatot írnia, mi a bátorság. Ő ennyit írt a lapra: Ez. És beadta. Állítólag ő kapott egyedül tízest. Czakó Gábor egyik esszéjében pedig egy unalmas emberről ír, akinek az esküvői ebéden egy kisfiú, csak annyit mond: „a mennyországban sokat fogsz szenvedni.” Amikor pedig a bácsi érdeklődve utánakérdez, a kisfiú csak annyit válaszol: „Mert ott lesz előtted a világ  összes csodája, és te egyikre sem leszel kíváncsi...”

Az unalom a közösségi, családi együttléteket is tönkreteheti. Még a tengerparton is. Az unalom egy szeretetkapcsolat első számú közellensége – mondja Gyökössy Endre. Fásulttá tesz, megöregít, elhamvaszt. Ha kifogy belőlünk az érdeklődés egymás iránt, ha eluralkodik rajtunk a szürkeség, halálosan unni kezdjük egymást. Nemhiába mondták a középkorban: az unalom az ördög párnája. Ezért a szürke(ség) „ötven árnyalata” ellen is, csak a szeretet leleményességével, bátor kezdeményezésekkel lehet és kell élnünk. A változatosság, a diverzitás, a sokszínűség, nem csak felkapott szlogenek – melyeket a média manapság előszeretettel forgat ki lényegükből –, hanem a lelki és szellemi életünk kellékei is.

Miközben szabadságunkat töltjük, pihenési programjainkat alakítgatjuk, figyeljünk a Lélek impulzusaira. A bennünk szunnyadó isteni élni akarásra.

Merjünk kilépni a komfortzónánkból. Tanuljunk, művelődjünk, osszuk meg egymással gondolatainkat, érzéseinket. Vágjunk bele valami újba. Legyen bennünk egészséges tudásvágy, kíváncsiság a még fel nem fedezett szépségek iránt. Nem az adrenalin kedvéért, nem életünk, épségünk veszélyeztetése árán, ne trófeagyűjtési szenvedélyből, hanem inkább az istenélmények lelkünket elárasztó ajándékaira vágyva.

Jézus azt mondja: „az én terhem könnyű, az én igám édes”. Szenténekünkben pedig azt énekeljük: „Édes igád terhe ellen, föllázadt a gonosz szellem, szívek trónját bitorolja, de mi híven kiáltunk: Jézus a mi királyunk!”

Furcsa ugyan, hogy a teher könnyű, és az iga édes... Hiszen senki sem szereti a nyomasztó igát, a munka, a fájdalom, a betegség, a gondok súlya-terhe sokszor irgalmatlanul nehéz. Ezért is hagyjuk abba, – legalább ilyenkor egy kicsit –: a  megszokott hajtást. Szakítani szeretnénk a megszokással, meg akarjuk állítani a pörgést. A csendtől, a helyváltoztatástól, a levegőcserétől, az élményektől azt reméljük, hogy feltöltődünk, erőre kapunk, visszanyerjük életkedvünket, és  megszabadulunk a fásultságtól.  De ez akkor lesz valóság, ha betesszük a nyakunkat Jézus igájába, és hittel szemléljük az új találkozásokat, tájakat, emberi kapcsolatokat is. Ő már átvállalta terheink nagy részét, a mieinket pedig könnyebb vele cipelni.

Jézus igáját viselni, terhét hordozni gazdagító erő. Nem válik unalmassá a vele töltött idő, édes lesz a teher, melyet „ránk rak”. Hiszen  életünk erről szól. Folytonos fejlődés, megismerés, haladás feléje. Gyarapodás a szeretetben. Kiteljesedés mindannak eredményeként, amit ő ad, s mi hittel elfogadtunk tőle.

A szabadság sem cél, hanem eszköz csupán. A gépies kopogások közepette, hétköznapjaink ajtaján – legyenek azok a nyári szabadságé is akár, – könnyen betérhet az unalom. Ezért jó magunkra lenni az Úrral, néha egyedül, néha a többiek közösségében. Beszélgessünk sokat, de hallgassunk is nagyokat. Játsszunk, daloljunk együtt, de akár sétáljunk és csodáljuk meg Isten szép világát. Lazuljunk, távolodjunk el a gondoktól, ne nyomkodjuk folyton a telefon billentyűjét. Legyünk szabadok. Észleljük nyitottan a pillanat szépségeit. Engedjük, hogy hasson ránk a táj, a hangok, a látvány, a víz, a színek, az illatok. Kóstolgassuk a bűntelen élet tiszta ízét, hiszen az Isten áldása. Engedjük el görcseinket, ne akarjunk mindig másoknak megfelelni, hanem éljünk a kegyelem jelenlétében. Így tudunk csak fejlődni lelki és szellemi értelemben is.

Így aztán nem kifacsart lélekkel, lestrapálva, visszafejlődve, unottan érünk haza a szabadságunk végén, hanem a nyár üdeségében megfürödve, lélekben is megújulva. Megfiatalodva. Könnyedén. Tehermentesen.

sp