ÚRI BECSÜLETSZÓ


A kisváros álmosan, lustán húzódik meg a völgyben. A hegy felől érkező inkább érzi, mint látja, hogy alant a völgyben valami településféle van. Látni nem, csak sejteni lehet a páremeletes kocka alakú épületeket, amelyek mindjárt a városka szélén emelkednek, mintegy folytatásaként az alacsonyabb jeltőkön sorakozó, földbe szúrt farudakra rakott szénaboglyáknak. A könnyű, nyári hajnali köd még megüli a minden irányból a városka közepe felé vezető völgyeket, melyekben, mint az amőba szabálytalan, nyúlványszerű állábai, türemkednek fölfelé a külvárosi utcák hepe-hupás, töredezett, kanyargó csíkjai, melyek mentén két oldalt sorakoznak a valamikor szebb időket is látott városi lakótelepek egyforma blokkházai.
Elhagyott bányavidék. Ebben a korareggeli órában a valamikor nyüzsgő utcákon már a kóbor kutyák sem járnak. Rájöttek, az itteni portyázásból nem lehet megélni, az egy-két csövezővel pedig nem érdemes összeakaszkodni, mert ha ki is acsarkodnák őket a lépcsőházak zugaiban, jobb esetben egy-két elhagyott, felfeszített ajtajú földszinti lakásban kialakított vackaikból, semmi ehető nem maradna utánuk. Egyébként is, a csövezők hosszú, göcsörtös botja félelmetes fegyver az állandó rettegésben élő, farkukat a hátsó lábaik közé behúzva osonó szerencsétlen sovány párák számára, akik évekkel ezelőtt még nem gondolták volna, hogy a gazdi jóltartott kedvencéből a könyörtelen gazdaság és politika jóvoltából kivert kutyákká válhatnak. Ők már be se jönnek a városba, inkább a város körüli erdőkben verődnek össze falkákba, és ott próbálkoznak a rég elfeledett ősi, vad életforma újrafelfedezett, vagy kitalált szabályai szerint megélni, erejük, tehetségük, természetük szerint.
Ezen az üde, nyári reggelen a könnyű ködöt egyszerre csak elillantotta a hegy mögül felkelő nyári nap, és mint a színházban, amikor fölmegy a függöny, a hegyoldal páholyából szemlélődő néző előtt feltárult a díszlet: egy város hosszú, zivataros, hol tragédiákkal, rémtettekkel tűzdelt, hol nyugodtabb, építő munkában eltelt történetének mementói.
Az egyik völgyben égbenyúló gyárkémények meredeznek árván. Füst rég nem hagyta el kürtőjüket. A körülöttük terjeszkedő gyártelep még mutatja a hajdani nagyságot, csak éppen valami hiányzik belőle. Valami, ami itt az élet jele volt a messziről szemlélődő turistának: a zaj. A gyárra jellemző állandó morajlás, egy-egy nagy csattanással közben, a szállítószalagok szüntelen forgó kerekeinek, görgőinek megállás nélküli ütemes, rotáló csikorgása, csillék billenésének hangja, autók zúgása, berregése, vasúti kocsik ütközőinek kiugró csitt-csattanása, az idegen számára érthetetlen hangszórók, hangjelek mindent túlharsogó megszólalása. A hangkeltésnek minden olyan formája megszűnt itt, ami csak az emberi tevékenységre jellemző, a dolgozó, alkotó ember nehéz munkáját kíséri.
A hegyi páholy turistája azt várja, hogy a díszlet életre keljen: a képzeletbeli zenekari árokban egy képzeletbeli karmester intésére újra megszólaljon a gyári zenekar, a sokszor disszonáns hangokból, a munkát kísérő zajokból, zörejekből összeálló akkordok felélesszék a képzeletbeli munkásruhába bújt színészeket, akik – mint a színpadon – a színfalak mögül egyszerre csak ellepik a színpadot és elkezdik játszani szerepüket.
A zenekari árok azonban gyommal, gazzal tele, itt-ott gyanús színű posvány is fénylik az alján, a karmester pedig sehol, csak a képzelet pillanatnyi szüleménye volt.
A Nap előkúszott hegymögüli barangolásainak láthatatlan útjáról, most már teljes odaadással szórja sugarait az alvó városra. És egyszerre, mintha a fény életet lehelt volna az alant nyugvó tájra, egy-két, majd még három-négy, nyolc-tíz emberi alak tűnt fel a házak között, és ezzel egy időben a városka közepén megszólalt egy kis harang, majd sorjában még egy és még egy, meg valami furcsa, ütemes, öblösen kerepelő kereplő hangja, amivel a kalugyerek hívják imára a népeket. Olyan ez a hang, mintha lyukas botokat vernének egymáshoz nagy erővel. Erre egy másik, az előbbi harangocskák hangjánál valamivel mélyebb, majd kisvártatva egy harmadik, öblös harang kapcsolódott a játékba, jelezve, még ő is itt van, ha kissé megkésve szólalt is meg. Valamikor ő volt „a harang”. Ha valaki azt mondta, harangoznak, egyértelmű volt, hogy az csak őrá vonatkozott. Ő hívta istentiszteletre hívő népét, akik áhítattal és igaz hittel énekelték zsoltáraikat a délceg, csillagos toronyhoz csatlakozó nagy templomhajóban.
Nem messze innen volt egy másik torony, kakassal a csúcsán, erős bástyaszerű magas falai négy kis fióktornyot cipeltek a négy sarkán, s alatta, mintegy a torony árnyékában meghúzódott a hozzá tartozó templom is. Itt most csend van, pedig hajdanán méltó párja volt a nagy, csillagos, öblös hangú torony templomának, de ennek ajtaja csak nagyritkán nyílik meg. Nincs már annyi hívője, hogy legyen, aki minden vasárnap tisztelje benne az Istent. Pedig volt úgy hajdanán, hogy még szűknek is bizonyult ez az építmény. Régen volt már, amikor őseiket a magyar királyok erre a vidékre telepítették, hogy a hegyek kincsét az aranyat a felszínre hozzák. Akik még megmaradtak a zivataros évszázadok alatt, azok az utóbbi évtizedben települtek vissza réges-régi őseik országába, ahova szülőföldjük gazdái szinte eladták őket az államok közötti embermentő emberkereskedelemben.
Aztán kissé távolabb áll egy karcsúbb, valamivel alacsonyabb torony, első, utcára néző falán a nagy bejárati ajtóval. Kopott falai valamikor sárgán csillogtak a nap sugaraiban, ma inkább hatalmas foltok éktelenítik ezeket a falakat, a lemállott vakolat után visszamaradt folyton málladozó foltok. Ez az a templom, amelyben ma is azon a nyelven folyik a mise, amelyiken a nagytemplomban a zsoltárokat éneklik a nemzet más hiten lévő maradékai. Néhány feketeruhás, hajlott hátú nénike, ünneplő fejkendőben, melynek csücskei egyforma hosszan meredeznek két oldalra az álluk alatt, egy-két, kalapját a kezében fogó, messzenéző, révedő tekintetű idős férfiember kíséretében sorakozik be a templomba, hajtja meg kissé a térdét és veti elnagyolva a római katolikusok keresztjét. Bütykös kezükön a vastag erek versenyt kanyarognak az élet által örökre bevésett repedésekkel. Az életet, a mindennapok terhét, a múlt elvesztését, a mának a súlyát, a jövő jövőtlenségét gyászolja az a vékony fekete csík, amely szinte születésüktől fogva kikaparhatatlan örökké dolgos, inas kezük mára fénytelenné vált körmei alól.
Valamikor a város két különböző pontján működött két fából ácsolt templom is, kis zsindelyes tornyukon hatalmas kettős keresztekkel. Oda jártak hajdan a bányászok. Ma már egyik fatemplom helyén katedrális nagyságú kőház áll, tornyain több kettős kereszttel, van már az is vagy százötven éves. Itt szólaltak most meg először a csilingelő harangok, ebbe a templomba mennek manapság legszorgalmasabban a hívek, hogy vasárnap délelőttönként átadják magukat az ortodox áhítatnak, melynek alaphangját az ikonosztáz mögött éneklő-imádkozó pópák álmosító, zsongolázó mormolása adja meg.
Mennek még a másik két templomba is néhányan, de ha összeállna a két templom népe, akkor se adna ki egy igazi egyházközségre való lélekszámot. Régóta kisebbségben van már itt ez a nép, a puritán reformátusok és a katolikusok. Sok minden történt, sok minden megtörtént itt az idők folyamán, és e történések egyik leghatásosabbika volt, hogy évszázadok során délről szép lassan beszivárgott egy harmadik fajta népesség, aki megtelepedett és úgy meggyökeresedett ezen a tájon, hogy szinte magába szívta, olvasztotta a hajdan itt lakó nemzeteket. Ez az új népesség szaporábbnak bizonyult az ittenieknél, így nem csoda, hogy az első betelepülésük óta eltelt pár száz év alatt számban, és végül hatalomban is ők váltak az uralkodóvá. Így aztán az sem csoda, hogy régebbi templomuk kicsinek bizonyulván híveik számára, a városka másik két pontján is új, katedrális méretűeket emeltek, ezzel is mutatva a messziről jövőnek, hogy itt az ő ideájuk a legerősebb.
Mennek tehát a népek, ki-ki a maga templomába. Kívülről, messziről nézve mind egyformának tűnnek, az idegen nem is tudja, miért van, hogy az egyik fekete alak az egyik, míg másik a másik tornyot veszi célba. De, ők, akik még mennek, tartoznak valahova, ők belülről tudják az okot.
A kis városka központja, ahol a templomok is vannak, még sugallja, hogy valaha itt gazdag polgárság élhetett, annak ellenére hogy a kis országocskának ezen a vidékén a népirtás méretű, pogromszerű események nem voltak ismeretlenek. Jóllehet, Kossuth szabadságharca ezen a tájon a szabadságharcos nemzet elleni irtóhadjáratot hozta magával, a városka mégis magához tért valamelyest, a fejlődő ipar jótékony hatása elfedte a lelkekben megmaradt sebeket.
Ennek a fejlődésnek az alapja a rómaiaktól kezdődően szinte folyamatosan működő aranybányászatnak volt köszönhető. Az aranybányászat titkos, vagy elnézett csatornáin keresztül pedig szinte valamennyi polgárcsaládhoz csurrant-cseppent valamennyi a bánya kincséből, így szinte valamennyi család rendelkezett valamennyi arannyal. Igaz, hogy viszonylagos jólétüket nem ennek a – sok esetben eldugdosott – aranykincsnek köszönhették, hanem annak, hogy a bánya megfelelő gazdasági pezsgést iniciált a környéken. A városka lakosságánál pincékben eldugott, padlásokon elrejtett, sok esetben titkos helyeken elásott, nem mindig egyenes úton megszerzett arany inkább a gazdagság biztonságába való hitet jelentette, erősítette a kincs gazdáinál, mert miután nem került forgalomba, értékét – bár tudták – nem élvezték igazán.
A tudat viszont nagy úr, ez a tudat tartást ad az embernek, ami meglátszik rajta, ha kilép az utcára, vagy akkor is, ha otthon fogad valakit. Mindig.
A városka tehát a lassan százhatvan évvel ezelőtti, majdnem végzetessé váló megrázkódtatást követően szép lassan kezdett magához térni, és bár régi hangulatát, ha egy Matuzsálem titokban figyelte, láthatta volna, többé nem nyerte vissza, lassan mégis városkából várossá alakult. Várossá, szürke iparvárossá tette az a sok egyforma betonépület, amely a kisváros központjából a völgyek mentén kialakuló, a hegyoldalakra felkúszó utcák mentén gombamód nőtt ki a földből, és amelybe messze földről olyan népeket telepítettek, akiknek a régebbi épületek, zegzugos kis utcácskák nem jelentettek gyerekkori, ifjúkori emlékeket. Nem itt, nem az itteni ízlés szerint váltak felnőtté, ide csak a sors sodorta őket, hogy szabadnak mondott életük során nap mint nap végezzék monoton munkájukat, ahonnan, mint egy régen, vagy máshol volt világban a rabszolgák, haza menjenek egy rövid pihenőre méhkaptár-lakásukba, hogy onnan ismét a munkába, a mindennapi robotba indulhassanak az új nap, a mindennapi új napok beköszöntével.
Sokféle ember érkezett ezekkel a népekkel. Egyikük úgy gondolta, nem neki való a kemény föld alatti élet. Napfényes üvegablak mögötti irodájában szolgálta a rendszert fenntartó hatalmat, emeleti irodájának függönye mögül órákon át nézte, vizslatta az utca, a kis főtér forgalmát, az emberek mozgását, fogadta informátorainak jelentését, rendezte célpontjainak aktáit, írta garmadával a jelentéseket a megfelelő magasabb helyre. Mindenki tudta róla, mi a munkája, ő is tudta, hogy mások tudják, mégis mindent nagy titokban, vagy legalábbis a titok látszatával intézett. Mára fölötte is eljárt az idő, háta meggörbült, válla megereszkedett, járása lassúbb, csoszogósabb lett. Most ő is jár a templomba, úgy, mint az a sok másik, akit annak idején éppen azért figyelt, figyeltetett, mert templomba járt. Meghúzódik a hátsó sarokban, és csak ő tudja, milyen gondolatok járnak a fejében a szertartás alatt. Gondolatai között mostanában egyre gyakrabban megjelenik egy ember, akivel valamikor, amikor gazdáinak olyan mértékben szüksége volt az aranyra, hogy a városka eldugott aranyára is vadásztak, furcsán összehozta a sorsa.

*

Hogy is volt csak?
Volt egy ember a városban, a patikus. Élete delén járó férfi volt, magas, izmos, testes ember volt, ha zöld ruhába öltözött volna, és megfelelő kalapot tesz hozzá, mindenki főerdésznek, vagy fővadásznak nézte volna, de ő disztingvált szürke, vagy középbarna öltönyökben járt, amire az üzletben mindig makulátlan, naponta frissen vasalt fehér köpenyt húzott. Se nem vastag, se nem vékony szarukeretes szemüvege mögül tiszta, egyenes tekintet sugárzott a külvilág felé. Ez a tekintet volt jóságos, amikor a gyógyszereket adta ki, meg a hozzá tartozó magyarázatot az öreg néniknek a patikában, amit annak ellenére családi patikának tekintett, hogy évekkel korábban az állam rátenyerelt és saját tulajdonává tette az üzletet, a mögötte lévő kis laboratóriumot, és kis híján a patikus lakását is. Arra csak azért nem került sor, mert a patikus úr felajánlotta, hogy odavesz egy fiatal házaspárt társbérletbe, akik most kerültek be a városba, és a bányánál helyezkedtek el, olyan, valamiféle mérnöki munkakörbe, amilyenre a bányának szüksége volt, de az akkori elvek szerint lakást nem kaphattak, mert – ahogyan akkor mondták – nem a dolgozó nép soraiból kerültek ki. Távoli rokonok lévén, a patikusék még szívesen is látták őket.
Aztán ez a tekintet volt szigorú, sőt néha haragos is, amikor a patikus igazságtalanságot, tisztességtelenséget látott, tapasztalt. Volt mélázó, amikor a gyógyszerész úr arra emlékezett vissza, hogy a nagyapja hogyan alapította ezt a kis üzletet itt, az Isten háta mögötti kis városkában, bízva a jövőben, bízva abban, hogy itt is elindul egyszer egy olyan fejlődés, amelyben az emberi egészségnek, állóképességnek nemcsak fontos szerepe, de megfelelő megbecsültsége is lesz. Amikor nem hagyják, hogy a munkások az utolsó betevő falatig akár betegen is gürcöljenek, robotoljanak, amikor elindul az egészségbiztosítás, és minden, ami ezzel jár, az orvosi rendelők és a patika által nyújtott tisztes egzisztencia. A bánya vezetése akkor erre partner volt.
Aztán volt ez a tekintet sötét, amikor a patikus arra gondolt, hogy nem jó irányba fordultak a dolgok, és volt aggódó, amikor arra gondolt, mi lesz a lányával, aki a gyógyszerészeti egyetemre ment, és akinek már nem lesz gyógyszertára. Nem lesz, mert a mostani hatalom nem engedi, hogy apáról fiúra, vagy leányra szálljon az a tisztes családi vagyon, amit az ősök egész életük teremtő munkájával hoztak létre, virágoztattak fel, hogy majd az utódok továbbfejlesszék, nemcsak a maguk hasznára, fenntartására, hanem annak a közösségnek is a javára, amelyik ennek az üzletnek a szolgálatára igényt tart.
Aztán volt ez a tekintet büszkén kemény, olyankor, amikor távolabbi őseinek, végső soron nemzetének vérzivataros, nehéz történelmére gondolt a gyógyszerész úr. Ritkán fordult ez elő, jóllehet esténként, mikor a család már elvonult, ő még sokszor matatott a kis könyvtárszobában. Néha, ha nem jött álom a szemére sokáig ott maradt és éjszakákba nyúlóan tanulmányozta a hatalmas könyvespolc mögüli rejtekéből előhúzott régi országtérképet, ami olyan volt, mint egy nagy, hatalmas, kidönthetetlen tölgyfa koronájának a kontúrja. Ilyenkor gondolatban végigjárta nemzetének dicsőséges, híres-nevezetes történelmi helyeit, nem törődve azzal hogy egyeseket már két határ is elválasztott mostani lakhelyétől, a kisvárosi patikusi lakástól. Ezen a térképen az új határok nem voltak bejelölve. Büszkén tudta ezt a térképet szemlélni, és talán bizakodva is.
Volt ez a tekintet sokféle, csak egyféle nem: nem volt sunyi, sanda, rosszindulatú. És nem volt bosszúálló. És akárhogy sugárzott ez a szem, bárhogyan tekintett is az emberekre, mindig egyenes volt. És sugárzott belőle az igazságszeretet.
Mondják, arról volt híres a patikus, de nemcsak ő, hanem már az ősei is, hogy semmilyen körülmények között nem volt hajlandó eltérni az igazságtól, az igazmondástól. Ez valamiféle öröklődő családi betegség lehetett náluk, hiszen a világ nagy része abban az időben másként gondolkodott és cselekedett. Ha valamit nyomatékosan akart mondani, szívesen tette hozzá: „úri becsületszavamra”. És ezt komolyan is gondolta.
Ezzel a patikussal akadt össze az állam védelmére szerződött, függöny mögül kukucskáló, vizslató, mások dolgai után kajtató, terhelő bizonyítékokat, vagy csak momentumokat kutató, kereső, gyártó emberünk.
Több, mint egy éve ment már hajtóvadászat az arany után, sok család önként adta be titkolt kis vagyonkáját, másoknál keresés, kutatás, hogy azt ne mondjuk, házkutatás során került elő különböző, furmányosan kialakított, biztosnak, felfedezhetetlennek vélt rejtekhelyekről a kis zsákocskában lapuló arany. Volt, akinél aranyrög formájában volt elrejtve a régen talált kincs, de olyan is akadt, aki kisebb-nagyobb tömbökben tartotta otthon készletét. Mondják, hogy olyanok is akadtak, akik megkönnyítették az állam embereinek munkáját: sok ember rávallott haragosára, vagy arra, akiről azt gondolta, szerepe volt abban, hogy nála megtalálták a rejtett kincset. Erre a vizslatók is rájátszottak. Nem egy esetben sugallták, hogy X-től, vagy Y-tól vagy az illető legjobb komájától hallották, tudják hogy az adott helyen van mit keresniük.
Megbolydult a város, mindenki mindenkivel szeretett volna beszélni, ötletet szerezni, tapasztalatot gyűjteni, de mindenki csak félve, hosszas fontolgatás után merte még négyszemközt is felhozni a témát. Inkább csak olyan félmondatok hangzottak el, hogy: „…hallottad tegnap éjszaka …-éknál jártak, de nem találtak semmit, pedig a …-t majdnem félholtra verték..”. Vagy itt, meg itt is jártak már, azok nem vitatkoztak, odaadták, könnyen, amit dugdostak. Igaz, lehet, hogy nem is keresték náluk mindet, amit lehetett volna, mert így hálálták meg a súgást, az új ötletet, hogy hol, kinél keressenek még.
A patikus elég nagy tekintélynek örvendett a városban ahhoz, hogy ez egy darabig távol tartsa a kutakodókat. Az egész városka hozzá járt, mindenkihez egyformán egyenes és jólelkű volt, a szegényeknek még hozomra is adott fájdalomcsillapítót, amit aztán soha nem hajtott be, ha valaki nagyon akarta törleszteni az adósságát, megnyugtatta, hogy minden rendben van. Ezt is úgy végezte azonban, hogy még a nemes cél érdekében se kelljen egy félmondattal sem eltérni az igazságtól.
A hurok azonban kezdett szorulni. A kutakodók egyike látogatást tett a patikában, amikor a patikus valamilyen okból kifolyólag nem tartózkodott otthon. Finoman, szinte csak célozgatva a témára, kérdezgette a kisegítő asszisztensnőt, akinek a gyógyszerész úr iránti titkolt, ifjúkori szerelemérzése az évek során valami feltétel nélküli, plátói rajongásba ment át. Ez a negyvenes évei felé közeledő, de a körülmények következtében kisasszonynak maradt aranyat érő asszisztens úri felháborodással utasította vissza a gyanúsítást, olyan egyértelműen, hogy a nyomozó kénytelen volt felhagyni a kérdésekkel. Amikor a gyógyszerész úr aztán végighallgatta asszisztensének a beszámolóját az eseményről, aminek bekövetkeztétől már tartottak, de mégsem hitték igazán, hogy megtörténik, szó nélkül átment a laboratórium hátsó ajtaján a lakásba, és leült az ebédlőasztalhoz a vacsorához.
Az étkezések régtől fogva kisebbfajta szertartásszámba mentek a patikusék családjában, a vacsorára ez különösen igaz volt. Az általában fél hat és hat óra között elfogyasztott vacsorára a társbérlő unokatestvér és felesége is mindig hivatalos volt. A hosszú asztal egyik végén, nagy karosszékében foglalt helyet a családfő, a másik, konyha felőli végén a patikusné nagyságos asszony. Két oldalt, a vendégek székein egymással szemben a társbérlők, akik mostanában a vendégek voltak. Mindig ugyanazokon a székeken ültek, és mindig ugyanazok a székek maradtak üresek: a távol levő gyerekek székei. Az egyik a patikuslány, aki hamarosan végez az egyetemen, a másik a fiúé, aki a híres nagyenyedi kollégiumban, a Bethlenben van bentlakáson. Az ük-ősökig visszamenően itt tanultak a gyógyszerész úr felmenői.
A gyógyszerész úr, most is, mint mindig, leült a vacsoraasztalhoz, ahol már várták a fiatalok. Pillanatokon belül megjelent a gyógyszerészné is, sudár, magas, egyenes tartású szépasszony, mindenkire rámosolygott, majd igazított még egyet a kenyérkosáron, mielőtt megmutatta volna Ilkának, a szobalánynak, hova tegye a tálat. Amikor Ilka visszahúzódott a konyhába, hogy kitálalja a leves utáni báránytokányt, a gyógyszerész úr kedvenc ételét, amit a gyógyszerészné asszony titkos receptje szerint készítettek fent, a hegyekben szedett fűszernövényekkel megbolondítva, a gyógyszerész úr mindennapi szokása szerint imára kulcsolta két kezét a tányér fölött és elmondta az asztali áldást. A többiek az illem által megkívánt főhajtással hallgatták végig ezt a mindennapi kis ceremóniát, amitől – nem tudni miért – úgy érezték, hogy valahogy kerekebb lett a világ, talán, mert azt sugallta ez a rövid ima, hogy tartoznak valahova. Oda, ahova vacsorára az Urat hívják, és ahova éppen ezért jó tartozni. Melegebb lett tőle a kis ebédlő, fényesebben világított a lámpa az asztal fölött.
A gyógyszerész úr ma is elmondta szokásos imáját, minek a végén mielőtt elkezdett volna mindenkinek levest szedni, a gyógyszerészné furcsa, gyors pillantást vetett az urára. Szokatlan, fénytelen volt a gyógyszerész úr hangja, és az ima végén elmaradt a szokásos felszólítás: „szedjél drágaságom, jó étvágyat mindenkinek”. Ma csend lett az ámen után. A gyógyszerészné csak gépisen állt fel, hogy szedjen az urának, majd a vendégeknek. Kérdezni azonban nem kérdezett semmit az asztalnál. A levest, mint mindig, szó nélkül fogyasztották el, elvégre is magyar ember evés közben nem beszél. Amikor Ilka leszedte a leveses tányérokat, várt egy kicsit a tokánnyal. Mindig ez volt a szokás, nem kapkodták el a vacsorát. Ekkor volt együtt a család – mert a két fiatalt is már csaknem családtagnak tekintették. Ekkor kezdődött általában a társalgás, ami mindig semleges, inkább könnyed témákról folyt, átbeszélték a városi pletykákat, de soha nem érintették azt a témát, ami a kisvárost az utóbbi időben felbolygatta.
Ilka kiment a tányérokkal a konyhába. Rövid, kissé feszült csend következett, amely alatt a gyógyszerész úr körbetekintett az asztal körül ülőkön. Feleségének feltűnt, hogy ez nem a szokásos, mosolygós tekintet volt, amelynek során – valamelyikőjükön megállva – megkérdezte, „na mi újság van máma?”. Az is feltűnt, hogy a patikus úr szeme villanása valamivel keményebb volt a szokásosnál, ajkai pedig vékonyabbak voltak, szorosabbra zárva. A férfi most nem kérdezett. Mikor tekintetét mindenkin végigjártatta, megszólalt:
– Délután itt jártak.
A csend egy röpke pillanatra még fagyosabb lett, majd megszólalt a nagyságos asszony. Az ő hangja is fényevesztett volt.
– Itt? – ennyit kérdett. Nem kérdezte, kik, mikor, miért. Tudta.
– Igen, itt. De ne féljetek, Irén kemény volt és tisztességes. Nem csalódtam benne.
Ennyi volt akkor este a beszélgetés a vacsoránál.
Amikor lefeküdtek, a gyógyszerész úr a hátán fekve összeszorított ajkakkal nézte a plafon egyik pontját. Az asszony oldalt feküdt mellette. Ha csak tehették, mindig egyszerre feküdtek le, együtt, egyidőben. Ekkor voltak igazán együtt, magukban, ketten. Ekkor beszélték meg a család ügyeit, ekkor döntötték el a gyerekek sorsát, ekkor szerették egymást igazán. Ez az ő órájuk volt. Sokszor, máskor volt úgy, hogy nem is szóltak egy szót sem, csak voltak egymás mellett, egymásnak, csendben. Amikor a legnagyobb volt a csend, megfogták egymás kezét. Aztán vagy elaludtak majdnem egyszerre, vagy a gyógyszerész úr magára vette sötétkék bársony köntösét és levonult a könyveihez. A nagyságos asszony is szerette a könyveket, mégpedig a komoly könyveket is, nemcsak a ma divatos lektűröket, de ő szívesebben olvasott délután, amikor a gyógyszerész úr déli sziesztáján a délutáni könnyű álom szintjén lebegve fújta a kását.
Ma csendben feküdtek egymás mellett, a gyógyszerész úr éjjeli szekrényén pislákolt a kis lámpa, ami csak azért volt, hogy nagyobbá tegye a sötét szoba árnyait, meg hogy hajnaltájt, amikor a gyógyszerész úr megébredt, legyen minél megnézni az odakészített nagy zsebórát. Aztán a csendben a gyógyszerész úr lassan megmozdult, kezét rátette a felesége kezére, majd határozottan, de gyengéden megszorította az asszony kezét. De szerette az asszony ezt a kézszorítást, Istenem. Sok ilyet tapasztalt, kapott az urától, ezek mindig azt jelentették, hogy az ura döntött az éppen aktuális fontos kérdésben, és ezek a döntések még mindig jó döntések voltak. És a kézfogása, az valami fantasztikus volt az urának. Még mindig, ennyi év után is megborzongott tőle. Szerette. Szerette a kézfogását, szerette az urát. Úgy szerette, ahogyan csak az tud szeretni, aki egyszer szeret az életében.
Nagy, viharos szerelem volt az övék, az egész környék erről beszélt. Ő, a megkeresztelkedett zsidólány, a város legszebb lánya volt, de akkor is zsidó, ha átkeresztelkedett. Többen el akarták csábítani, mert szép volt, érdekes nő volt, kicsit fensőségesen viselkedett, de hát hogyan viselkedhetett volna az a lány, aki mindenkinek csak kalandra kellett volna, elvenni senki nem akarta. Jómódú árva lány volt, a történelem kegyetlensége kisgyerek korában megfosztotta a szülőktől. Bujkáló rokonoknál nőtt fel, majd, amikor önállóvá vált, beköltözhetett a kisváros széle felé eső, de még a polgári házsoron lévő lakásukba. Folyton azt kutatta, miért üldözték a családját, a népét, majd egyszer egy hirtelen jött elhatározással megkeresztelkedett, hittanórákra járt, és konfirmált a reformátusok templomában. Sokan ezt álságos dolognak tartották, de ez nem tartotta őket vissza a komoly szándékot mellőző flörtöléstől.
A gyógyszerész úr még patikusjelölt volt, amikor bejelentette az apjának, hogy elveszi a lányt feleségül. Rövid, alig egyhónapos ismeretség volt mögöttük, az is elég felületes. Az apja, az Öregúr, ahogyan a háta mögött emlegették, keményen a fia szemébe nézett, majd határozottan megszólalt:
– Fiam, ha szereted, vedd el. Ő is Isten teremtménye, még ha kicsit más is, mint mi vagyunk. De jól gondold meg, ha megesküszöl vele, nincs visszaút. A mi családunkban az adott szót nem szokás visszavonni, az Isten előtti fogadalmat pedig különösen nem.
Ennyit mondott az öregúr, és fél éven belül – viharos szerelmük közepette – megvolt a lakodalom. Ez a viharos szerelem csak a viharosságából veszített kicsit, de olyan nagy és olyan mély volt, és az mind a mai napig, hogy nem tudott mind az összes szeretetté alakulni. Pedig azt mondják, az évek során a szerelem szeretetté alakul át. Egy fenét. Köztük volt szeretet is, igazán volt olyan nagy, hogy kívánni se lehetett volna nagyobbat, na de ez békésen megfért a szerelemmel, ami még mindig képes volt lángolni. Ez a kettősség adta az igazi mélységét a kapcsolatuknak.
Most is ezt tartotta őket szorosan össze, ahogy a férfi az asszony kezét megfogta, majd kisvártatva megszólalt:
– Holnap bemegyek az őrnagyhoz és beszélek vele.
Ennyit mondott, majd a felesége felé fordult és a nagy közös takaró alatt megölelte, szorosan magához szorította az asszonyt.
Másnap kilenc órakor jelentkezett be az őrnagyhoz. A portán – civil ruhában – szolgálatot teljesítő rendőr csodálkozott: ide nem szoktak az emberek önként jönni, még meghívásra sem szívesen. Bemutatkozniuk nem kellett, hivatalosan ismerték már egymást, igaz ez olyan ismeretség volt, amelynek kezdetén csak az őrnagy tudta a másikról, hogy kicsoda, a gyógyszerész nem.
– Őrnagy úr, – kezdte a beszélgetést a gyógyszerész, miután elfoglalta a felkínált helyet a tiszt szegényesen berendezett irodájában. A szék szemben az ablakkal volt, az íróasztal másik oldalán, hogy a fény jól az arcára vetődjön annak, aki a széken ült. Kényelmesen nem lehetett ott ülni, nem engedte az íróasztal függőleges borítólapja, de ezzel a gyógyszerész nem törődött. – Az ön egyik embere tegnap nálam járt, megtudhatnám, mi okból?
– Gyógyszerész úr, – kezdte rövid hallgatás után vontatottan az őrnagy. Lehetett érezni, hogy nem az anyanyelvén beszél, de a mondatfűzése kifogástalan volt. – Ön bizonyára tudja, hogy nem engedhetjük meg, hogy népi demokráciánk gazdasági nehézségekkel, hogy azt ne mondjam, bajokkal küszködik, és akkor egyeseknél, és jellemzően az ön fajtájához tartozóknál, jelentős aranykészletek legyenek felhalmozva, olyanok amelyek nem biztos, hogy egyenes úton kerültek oda, ahol vannak.
Pontos megfogalmazás volt, patikus nem köthetett bele, de megkérdezte:
– És ez az ön által nem kifogásolható módon szerzett arany volt az önök látogatásának az oka?
Az őrnagy hosszasan vizslatta a gyógyszerész arcát, de páciense állta, egyenes tekintettel állta ezt a procedúrát. Egy pillanatra nem sütötte le a szemét. Az elvárhatónál valamivel hosszabb hallgatás után megszólalt az őrnagy:
– Igen, gyógyszerész úr, önöknél is kellett keresnünk, mint mindenkinél.
– És találtak valamit? – húzta fel jobb szemöldökét a patikus, mintegy megerősítve a kérdés jogosságát.
– Csak beszélgettünk az ön asszisztensével – jött halkan a válasz.
– Nézze, őrnagy úr, – állt fel a gyógyszerész, mintha jelezni akarná, hogy neki itt, most, ezzel a témával kapcsolatban az utolsó megjegyzése hangzik el – ha velem van dolga, máskor velem intézze, ne az asszisztensemet zaklassa felesleges kérdéseivel. Nyúlni akart a dohányzó asztal melletti műbőr huzatú fotelben lévő kalapja után, de az őrnagy határozott udvariassággal arra kérte, hogy üljön vissza a helyére.
– Gyógyszerész úr, – kezdte megint csak hosszas hallgatás után az őrnagy. – Megtehettem volna, hogy az ön lakását is feltúratom, és garantálom, hogy ha van elrejtett aranya, megtalálták volna az embereim. Elhiheti, nagy gyakorlatuk van a dologban. De ön egy köztiszteletben álló ember a városban, mi ezen a köztiszteleten nem akarunk csorbát ejteni. Higgye el, sokáig gondolkoztam, hogyan oldjam meg legfinomabban az ön ügyét, hogy ne kelljen olyan felhajtást csinálni, mint amilyenre sok más esetben kénytelenek voltunk. Én ismerem önt, hiszen régóta élünk egy városban. Ismerem annak ellenére, hogy nem jártunk egy társaságba, és tudom, hogy ön egy egyenes, becsületes ember. Mi, vagy legalábbis én az ilyen embereket szeretem békén hagyni és a lehető legkevesebbet zaklatni.
Ekkor az őrnagy benyúlt a fiókjába, és rövid matatás után, amikor is a gyógyszerész valami miatt arra gondolt, hogy most húzza elő a tiszt a pisztolyát, egy papírlapot vett elő, az ablak felé fordította, elolvasta a tartalmát és megfordítva, hogy a gyógyszerésznek legyen egyenesen, olvasható helyzetben, letette az asztalra. E mozdulat közben a következőt mondta, mélyen, szúrósan a gyógyszerész szemébe nézve:
– Gyógyszerész úr, amennyiben aláírja nekem ezt a papírt, ígérem, ebben a témában soha az életben nem fogom többet zaklatni. Sem én, sem a munkatársaim. Erre a szavamat adom, ha ugyan ön ad az én szavamra.
A gyógyszerész lassan maga elé húzta a papírlapot, majd rövid szünet után, egyenes tartással, egyenes, nyílt tekintettel a következőt mondta:
– Őrnagy úr, én ezt a papírt soha, semmilyen körülmények között nem írom alá – mondta, majd kisvártatva, ugyanolyan keményen, mint ahogyan eddig beszélt folytatta.
– Menjenek el a lakásomra. Az udvarra nyíló hátsó dupla ajtó küszöbje alatt másfél méter mélyen van elásva egy kis ládika, azt keressék. Csak majd állítsák helyre a rongálásukat, kérem.
Azzal, meg sem várva az elbocsátó szavakat, vette a kalapját és kiment a szobából. Nem is köszönt, vissza sem nézett.

*

Az őrnagy – vagy lehet, hogy azóta tábornok? Ki tudja – hajlott háttal sétált a kis téren, hazafele tartott a szertartásról. Fülében még visszazsongtak a monoton énekhangok, érezte a gyertyák átható, füstös szagú illatát. Nem sietett, egyedül lakott négy szobás lakótelepi lakásában, ahol nem igazán érezte jól magát. Menet közben azon gondolkodott, hogy nem látja mostanában az öreg patikus urat a templomba menni vasárnap délelőttönként, amikor ő is megy a maga útján az újonnan megszokott elfoglaltságára. Az öreg patikus ma is egyenes tartású ember volt, ma is mindenki ismerte, aki vasárnap a főtér környékén a templomba ment, mindegy, melyik templomba. Mindenki köszönt neki, és a patikus az emberek zömének kalapemeléssel fogadta a köszönését. Az őrnagy sem mondhatja, hogy neki nem köszönt vissza, ha találkoztak. Kemény, egyenes tartását megőrizve biccentett felé egyet, de a kalapját, amit annak idején még az irodában a fejébe csapott, miközben engedély nélkül távozott, soha nem emelte meg.
Gondolatai közepette az őrnagy hazaért. Nem tudott szabadulni a gyógyszerésztől. Kabátját, sapkáját levette, felakasztotta a fogasra, majd bement a hálószobába és kihúzta a kisasztal fiókját. Elővett egy kopott borítású dobozt, amiről már csak sejteni lehetett, hogy valamikor értékes csecsebecsét tartottak benne, kinyitotta és kivette belőle az egyetlen ott őrzött, négyrét összehajtogatott papírlapot. Feltette a szemüvegét, de minek? Hiszen jól tudta, mi áll a papíron, kissé nyögve letelepedett a kis fotelbe és széthajtotta a lapot. Maga elé tette az éjjeliszekrényre és hosszasan bámulta.
A papírlapon a következő szöveg állt:
„Alulírott, Dr. – itt következett a gyógyszerész neve – úri magyar becsületszavamra kijelentem, hogy a lakásomon, vagy egyéb, a tulajdonomban lévő, vagy általam kezelt, vezetett ingatlanon aranyat semmilyen formában nem tartok, nem rejtegetek”.
Alatta egy régi dátum, majd a lap alján, kissé jobbra egy kipontozott sor, amely fölé a kézjegyet kellett volna tenni és alatta még egyszer a gyógyszerész neve odagépelve.
A kézjegy, az aláírás helye üres volt.


2008. október 30.

Csuták János