Utórezgések. 1.
Hónapok múlva.
2022. július 26. - Írkapirka

A Mariánumos történet befejezése után, nyilván többször átolvastam újra.Aztán lezártam magamban, majd elküldésre került a Kiadóhoz. Hiába telt az idő, gondolatban - egy kis túlzással - éjjel-nappal, még mindig benne voltam. Részletek, fejezetek jöttek elő és volt olyan is, hogy elfelejtettem mit is, hogyan is írtam le, örökítettem meg egy-egy epizódot. Talán ezt nevezik az alkotás utórezgésének, amikor nem tudsz elszakadni a írás-szüleményedtől... Vagy tán az öregedés hozadéka a ritka felejtés?!

Telt-múlt az idő, de a gondolatok kavarogtak bennem tovább, rágódtam magamban. Hónapok teltek el, vártam a Kiadótól a kedvező visszajelzést. Mondhatom, keserves ez a várakozás, sajnos még mindig tart! Mindenre gondoltam, talán bennem van a hiba, talán az írásban vagy a téma nem szimpatikus, ezért nem kapott támogatást a benyújtott pályázaton. Pedig egyes vélemények szerint érdekes, hézagpótló összeállítás az egykori Marianumról, többek között beleszőve Kolozsvár történelme röviden, Házsongárddal, híres személyiségekkel, az ottani apácarendről, a magyar egyetem kialakulása, a Bolyai Egyetem megalakulásáról. Vezérfonalként a saját kacskaringós élettörténetem, hogyan is kerültem én a Mariánumba 1948-ban, egészen 1972-ig, a kényszerű kiköltöztetésemig. A történetbe kihagyhatatlan volt az elődeim, őseim és szüleim élete is és valahogy kikerekedik, hogy kik is vagyunk, honnan jövünk, hogyan alakult göröngyös életutunk.

Hónapok múltán ismét nekiálltam újraolvasni. Kerestem a hibát, hol nem írtam érthetően, mi nem világos. Nekikezdtem kijegyzetelni úgynevezett utóhangként gondolatokat, amik esetleg kimaradtak, hiányoznak elképzelésem szerint. Kétségeimet próbáltam kerülgetni. A bevezető részt és az elejét olvasva, úgy tűnt minden a helyén van. Nincs mit hozzátennem...Vagy mégis? Gondolatok kergették egymást. Amit évekkel ezelőtt leírtam és fontosnak tartottam azok mind igazak, mind jók. Persze az évek alatt, írás közben más hangulatok, más érzelmek alakultak, változtak énbennem. Ez valószínű meglátszik, észrevehető. Olvasás közben felrémlettek, előjöttek a leírtakkal kapcsolatban újabb érzések, gondolatok, hogy még ezt...azt jó lett volna beletenni. A Marianum egy különleges világ volt számomra és most évek, évtizedek múltán is így gondolom. Bizonyára most is az , maga az épület, az egyetem, mások a körülmények. Biztos minden visszaemlékezőnek megvan a maga különleges emléke, a saját Marianumos világa. Bevallhatom, hogy engem akkoriban nagyon sok hatás, új érzések értek napról napra, évről évre. Talán akkor én és az ott lakok észre sem vettük, nem tulajdonítottunk nagy fontosságot. Éltük a mindennapjainkat, sodrottunk és álmokat kergettünk. Voltak céljaink, amik néha változtak akarva-akaratlanul .

Az is igaz, hogy évekkel később, más városban, ahova kerültem, más környezetben, bizonyos helyzetekben, egyszer csak előjöttek fejemben a múlt történései, a hogyan is volt, miért volt az úgy ahogy, meg egy rakás hasonló kérdés. Akkortájt, először is belém villant, tudom akkor meg is lepett, hogy miért épp erre gondolok,-talán valamelyik olvasmány élmény után-, hoppá, vajon mi lett a Marianumos apácákkal, hova kerültek, emlékeznek-e még, vagy rokonaik, leszármazottaik a régi hajdani időkre a Marianumra? Nekem, kisgyerekként a velük való találkozásomat, a látványukat, akkori környezetüket nem lehetett egyszerűen elfelejteni. Később olvastam róluk, hogy beköltözésünk után, miután az Egyetem átvette az épületet úgymond "levetkőztették" az apácákat... Vagyis megszüntették állami rendelettel a tanító apáca rendet, esetleg taníthattak tovább aki akart, de apáca egyenruha nélkül, civilként az akkori Bolyai Tudományegyetemen. "Átvedelhettek" apácából civil tanítóvá. Ez biztos dráma volt, sőt megalázás! Továbbgondoltam az esetüket: hova lettek, hol élnek? Talán az utódaik tudnának erről beszámolni. És megszületett bennem a KÉRDÉS, a kérdések. Ezt írtam le és küldtem be 2012-ben az " Erdélyi magyarok.com" honlapjára. Mintha tényleg bíztam volna akkor, hogy majd esetleg valaki, valakik válaszolnak a kérdésemre. Ez bejött valamennyire. A későbbiekben meglepett, hogy milyen sokan érdeklődtek a téma iránt, az apácákról, a Marianumról, a Bolyai Tudományegyetemről. Ez volt a szikra! Amely tovább vitt. És egy jó darabig írdogáltam a gondolataimat, jöttek az újabb kérdéskörök, fejtegetéseim. Újabb lökést kaptam, mivel 2013 márciusában a fenti témával kapcsolatos írásaim egy része az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány kiadásában megjelent : "...egy falatnyi Erdély..." című antológiában. Tulajdonképpen ez lett az alapja a később megszületett " Marianum-Kolozsvár. Évek események, sorsok. _Egy álmodozó útja" című írásomnak.

A könyvem írása közben a következő "nagy" gondolatom az volt, hogyan is kerültem én gyerekként a Marianumba? Erre még jól emlékeztem. Élénken élt kiskoromban, gyerekként Édesapám emléke. Ő volt a Marianum gondnoka. Volt nekem és aztán Ő elment! Meghalt. Nagyon fiatalon elvitte a betegség. De későbbi gyermeki tudatomban állandóan velem volt. Tudtam, hogy Ő általa kerültünk a Marianumba szolgálati lakásba. Nekem a Marianum a "Paradicsom" volt. Ezen gondolatok vittek tovább, hogy tulajdonképpen ki is volt az én "Istenített" Édesapám? Kik voltak a szülei? Kik az én őseim? . Ez volt első nagyobb fő motívum. A történet kerekedett, kacskaringózott jó sokáig. Nagy örömömre!

2022.07.26