Utószó (4)
-Negyedik mozaik-

Hirtelen kitisztult előttem a világ. Mostanáig fizikailag bántott,piszok egy rossz érzés... Néma csendben elfolytak az évek és semmit nem tettem ellene.
Nem hiszem el, megtörölöm izzadt homlokomat.
------------------
Tudom sosem leszek más... A sors azt akarta, hogy megpróbáltatások s mentális sebeket ejtett rajtam. Nagyokat pislogok, hangja unalmas és színtelen. Kezd sötétedni, mintha valaki a vállán cipelne... A sors.
Egy házban vagyok. Nyugodt. Tetszik, a plafont bámulom. Mezítláb vagyok, de nem érdekel. Fekszem a matracon, kellemes mert az enyém. Vajon mennyi az idő?
Lerúgom magamról a takarót, felkelek, a padló hideg de nem érdekel. Karton dobozok, benne az életem. Mély levegőt veszek, egy kicsit csípi a torkom, nyirkos és dohos. Természetes, évek óta nem lakik már itt senki. Kinyitom az ablakot, a friss langyos tavaszi illatok kikergetik a rossz illatokat.
Timi, elhagyott. Azt mondta, inkább a tekintete mondta, hogy örök vesztessel nem bír már sokáig maradni. Nem szóltam semmit, hagytam elmenni...
Egy alak állt meg az ablaknál, oly ismerős, de még is idegen. Kerek szemekkel nézem, hozzá se szólok. A szeméből tudom ki ő.
Új kór hajnala. Érzem a változást. Megfordul, követem őt... Csak Timikém lenne újra velem...