Véletlenek márpedig nincsenek, erősítgette a dumagép Só Feri, civilben ex-újságárus. "Ha az az utolsó óhajom, hogy egyszer legalább hibátlan legyen a képem, akkor az bejön, mert létezik műfogsor is a világon. Ragaszkodom hozzá, hogy amikor majd odaát a kedvesemmel egybekelünk, kifogástalan legyen az első hitvesi csókom." Ezt a dumagépet a dumája csorbította olyan rusnyára, lakodalmakba járt, hívatlanul, s mindenféléket mondott a menyasszonyokra. Madár Vincének egy kiadós mulatság jelentene átmenőt a másvilágra; de olyan legyen, hogy nem verik meg, nem hányik vért utána, és műteni sem kell, soha. Benkő Gyula bácsinak elég a csontnyelű borotva, amelyet nagyapja halálakor elorzott tőle (mint jogos örököstől) a sánta koszvájó, aki az öreget, mivel érte üzent, hogy itt a végórája, megnyírta, -borotválta –, s persze elkunyerálta a haldoklótól a Doberdót is megjárt Solingent. A harmadik beteg különös nőket kívánt, kancatestű menyecskéket vagy menyecsketestű kancákat, nem lehetett tisztán kivenni, mert tele dugva volt, a szája is, mindenféle csövekkel.
Pánikszerűen tör rám az álom. Mióta kezelnek, folytatásos epizódok váltják egymást. Híradó megy, mutatnak egy hivatalnokot, valami ismeretlen kórokozó támadta meg, őt és néhány munkatársát, a következő kép már kórteremben láttatja a társaságot, ők azok és mégsem, folyton áttűnnek valaki másokba, akikkel valamit elpanamáztak, de nem lehet őket letartóztatni, mert az új betegség rendkívül veszélyes, halálosan fertőző. A következő kórteremben a "kivitelező" cég megvádolt vezetői, éppen a híradót nézik. A híradó szerint a munkálatok nincsenek elvégezve, de a pénz át van utalva, na kinek?
Így jár, aki könyv helyett tévét bámul egész éjszaka.
– Hát maga? Maga mit kíván, mielőtt lábbal előre vinnék a vadludak, öreg?
Eddig nem lehetett szóra bírni. Valahonnan az Isten háta mögül hozták, folyton morog, mert "ezek" nem értik a szavát, ő pedig még úgy sem érti "ezeket". Röhej. Vagy immár a siralomház előszobája, hogy a kezelőorvos – lám, tolmáccsal gyógyít.
Szólítsuk csak Dózsa Györgynek, hátha nem haragszik meg érte. S vajon bizony mivel altatná el a lelkét?
Apró szemeit rám villantva – ül fel az ágyban. Nicsak, még feltámad itt nekünk. Eddig minden kérdésre azt válaszolta, hogy ő: vírushordozó. Ennyit fogott fel a tolmács magyarázatából.
– Három hónapja sincs, földügyben a polgármesternél jártam – kezdi érdes hangon. – A falon láttam a megye térképét, s hát mindjárt megkerestem a községünket, a falunkat. És majdnem kővé meredtem. A központtól aszfaltos út volt rajzolva hozzámig. Az én kapum előtt kezdték meg a munkát azok a nagy munkagépek, két délelőtt gyalulták a martot, aztán mintegy vezényszóra eltűntek. Csak a táblák
maradtak, hirdetve, hogy ott éppen műút épül. Most is ott virítanak, tövüket benőtte a burján, mert nem történt semmi, de semmi. Mondom a bírónak, uram, ez hogy lehet? Hát az úgy, hogy ki volt tervezve, de elvették a pénzt, mert máshova kellett virálni. A térképet aszerint rajzolták, s kész. Egyszer majd úgyis meglesz, s akkor legalább nem kell újat nyomtatni.
De ha magának ez nem teszik, menjen panaszra, s reklamáljon, ahol éppen akar. Ne lopjam az idejét, nem ezért fizetik.
Halja-é. Hát mi a vénisten bogos f...ért?!
Hetipiac volt, jártamban-keltemben azt is látom ám, hogy a községközpont legfélreesőbb részét szépen kiaszfaltozták, jobbra is, balra is: cinkpléhvel csipkézett cifra paloták hirdetik fényeskedve a földi boldogságot.
Vissza én a primárhoz, igaz, hogy közben bekaptam valamit a Gegő deckabodegájában. Megállok előtte, földhöz verem a sapkámat... – Oda "viráltátok" pénzt, ugye?! Azt a magasságos...
Ha bé nem jön hirtelen a polic, hát én a belit is kiveszem annak a gazem...
– Na, öreg, mondjuk, hogy én vagyok Szent Péter, és azt teszem fel kiednek: "Gyermekem, mi az utolsó kívánságod?"

Behunyja a szemét, undorral átfordul. Pánikszerűen ismét visszaalszom, megy a híradó, mutatják az új kórral eljegyzett bandákat, akiket nem ér el a törvény keze s szigora, nem fogja őket a bilincs, hiszen vesztegzár van, mind több és több a szalonnak becézett kórterem, és mind szélesebb mosollyal gyógyulnak bennük az egyre szaporodó fertőzöttek. A betegség utolsó előtti fázisában leledzőknek már piócafejük van, sárkányfogaik nőttek, kezükön-lábukon óriási karmok.
Még nem tépik egymást.
Elúszik a kép, valaki hozzám vágja a sapkáját. Felriadok.
Véletlenek márpedig nincsenek, horkant nagyot a dumagép, az a bizonyos Só Feri, civilben ex-újságárus.
Esti vizit, kacsák ki, lázmérők be.
Pofa is.
Ma sem kívántam semmit utoljára.