Útonálló

Megengedi az úr? Köszönöm. Megvesz az Isten hidege. Fizessen már egy forraltat nekem is, főnök! Ég áldja az idők végezetéig! Szerencsétlen emberek gyámolítója, itt, a piaci büfé előtt!
Hálából hallgassa meg szomorú történetem...
Amíg jól ment dolgom, nemcsak sofőröm volt; kedvenc koldust is tartottam. Kiválasztottam egy jobbágy képű, nyúlt arcú nyomorékot a száz méterenként posztoló kéregetők közül, aki botjaira támaszkodva úgy görnyedt előre, mintha szájába várná az adományt. Gombszeme kutyahűséggel csüggött a közeledőn. Csaknem minden harmadik-negyedik járókelő szíve megesett a szerencsétlenen.
Egyszer azonban véletlenül tanúja lettem egy fura jelenetnek. Az utca elején feltűnt két közrendőr, a nyomorék azonnal észrevette őket, és nosza!, botjait hóna alá kapva bénaságát meghazudtoló fürgeséggel iszkolt az ellenkező irányba, Marin bá bögrecsárdája felé. A rendőrök váratlan kanyarral eltűntek a Munka tömberdejében, én pedig a koldus nyomába eredtem, s nemsokára azt láttam, hogy a csaposlány szorgosan számolja a pultra szórt nagy halom aprópénzt, koldusom pedig éppen pálinkáját szürcsölgeti s omlós zsömlét fal hozzá nagy élvezettel.
Később újságolta valaki, hogy ez a béna: milliomos.
Mikor tönkrementem, jól jött volna komának a füstről szállott pofa.
A partnerem csúnyán átvert, úgy ugrott ki a bizniszből, hogy a fülem is szétállt. Kimenekítette a hasznot, engem meg elárvereztek. Örülhettem, hogy a börtönt megúszom. Inni kezdtem, szétmállott körülöttem minden, a család, az üzleti és baráti kör, felrobbant a kapcsolatrendszerem.
Belezuhantam a nagy Nincsbe.
Dehát ez van. A világ is menthetetlen –, mért éppen téged húzna ki a lottó?
Gondoltam: magam is kiállok. A sarokra. Ruhám nyűtt, koszos, imitt-amott sáros is, arcomat több napos borosta borítja, hajam a nyakamba nyúlik, ócska sapkám vedlik a sok nyiroktól. Több heti mosdatlanságom garantálja, hogy ágról szakadt vagyok.
Akit nem hagyott el az esze, ne álljon oda. Egy úr cövekelt le előttem, és elrontotta a boltot. Magvas prédikáció keretében juttatott a poklok fenekére.
Mégis, végül kegyeskedett adni egy lejt. Ezt válaszoltam neki: "Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik / Szűkölködőnek? visszaadja-é / Ez a halottakért hullt könnyeket? // Ha mást nem dhatsz, úgy annál, kinek / Adsz, még szegényebb vagy. Vigyázz, hogy egy / Zsivány, tömött erszényeiddel együtt / Ne lopja el nagylelkűségedet."
Az úr felháborodottan hebegett-habogott, majd rikácsolva lecigányozott, háládatlan páriának bélyegzett. Mindjárt csinos csődület támadt, ott termett a rendőrjárőr –, és csak egy hónap múlva szabadultam.
De odabent legalább nem fáztam és nem éheztem. Úgyhogy, tisztelt uram, nyomja csak ide minden értékét, gyűrűtől az utolsó centig. Mert nekem már mindegy. Ideadja, békén elvonulhat, én meg jót kaja-piálok; hogyha pedig lármát csap, leütöm szépen, mint medve a kisbárányt. Ön elájul, én meg elsősegélyként fitten kirabolom.
Hogy elkapnak? Nagy ügy. Visszajutok, ugyanoda.
Ahol nem fázom, nem éhezem. És még tévézni is lehet!
Bölöni Domokos
bolonidomokos@gmail.com