Szólj hozzá !

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba December 28, 2015, 1:45pm

Terike drága! Nagyon köszönöm a kedves szavaidat!
Ami Gyárfás sorsát illeti, nyitott marad a kérdés. Nem tudhatjuk, hogy a sors milyen meglepetéseket tartogat számára. Lehet az egy második kötet témája? - kérdezem magamtól.
Boldog Újévet kívánok!
Szabolcs

Hozzászólt Bartha Terike(szül.Gellér Terike December 28, 2015, 12:24pm

NAGYON TETSZETT!!! Élmény volt olvasni! De nyugtasson meg, hogy Gyárfás ugye elment Borbáláért. 

Sok mindent megértettem és felismertem a régebbi írásai mozaikdarabkáiból összerakva. Sőt, azt hiszem e településekről ejtett bizonyos említések sem hagynak bennem kétséget. Adjon Isten jó egészséget, hosszú életet, hogy még sok ilyet írhasson!

Köszönettel és tisztelettel

Terike

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Október 15, 2015, 5:19pm

Borbála (részlet a Végtelen utakból)

Máriskó

- Mit gondolsz hány tavaszt értem?

- Százat biztos.

- Ne beszélj bolondokat! – kacagott fel szokott vijjogó hangján Máriskó – Tizenhetet! Vagy ezeret! Hihihi!!!

- Egyiket sem hiszem!

- Na, akkor figyelmezz rám!

   Ezzel leült a kemence melletti lócára és mesélni kezdett.

- A vajákos mesterség anyáról leányra száll nálunk. Amióta erre a tájra jöttünk volna, már rég azelőtt is így volt. A leánygyermekek az anyjuktól kapják a tudást, már zsenge korukban. Az első szülött leány lesz a mesterség folytatója. A többi – már, ha van – elkerül a vidékről mihelyt felnől. A fiúk pedig tíz éves koruktól elszegődnek valamelyik pásztorhoz, gazdához, mesteremberhez szolgalegénynek, s többé haza sem jőnek. Így éltünk, mióta átkeltünk a hágókon, s még azelőtt is. Sokan boszorkányoknak hittek bennünket, pedig nincs abban semmi boszorkányság, amit teszünk, csak ismerjük a fákat, a füveket, a földet, a vizeket, az állatokat, az embereket. Tudjuk, mi mire való. Az emberek, ha megmondjuk nekik a valót, nem hiszik, a jó tanácsokat se. Ezért kell másképp beszélni, ezért kell ijesztegetni őket, kiabálni, rikoltozni, táncolni, és azt mondani, hogy a szellemek üzennek rajtunk keresztül. Így van, ez az igazság! Én is ellestem anyám minden tudományát, megtanultam utánozni a hangját, a mozdulatait. Anyám hagyta, sőt titokban örvendezett is, mennyire jól csinálom. Néha megengedte, hogy én álljak szóba a segítséget keresővel. Egy nap aztán megtörtént a szerencsétlenség, amit anyám már rég emlegetett. „Nem jó háború ez” – mondogatta – „Rablás az egész. Rablóbandák háborúja!” Tavasszal, ahogy a hó eltakarodott az észkos lejtőkről is, elindult zsenge füveket keresni. Amit ilyenkor kell gyűjteni. A májvirágot, papsajtot, pulykafűt, földiepét, pappszakált, meg kakukkvirágot és körömfüvet. Én távolról követtem lopózkodva, nem akartam, hogy meglásson. Csípős volt a reggel, s magamra terítettem egy meleg hárászkendőt. Anyámon a szokásos fekete köpeny volt, mely beburkolta feje tetejétől a talpáig. Hajladozva haladt egyre magasabbra, kereste a gyógyfüveket. Nem figyelt fel az erdőből kirajzó fegyveresekre. Egyikük megpillantotta a feketébe öltözött alakot, valamit kiáltott a többiek felé, s azok megtorpantak, majd ijedten vissza futottak a fák védelmébe. A bokor mögül, ahol lapultam jól láttam a képükön a rettenetet. Az utolsó fegyveres mielőtt eltűnt volna a sűrűben megfordult, és nyílvesszőt röpített a számukra félelmet keltő alak felé, majd ő is eltűnt. Célba talált a vessző, s anyám feljajdulva elterült a földön. Odarohantam hozzá, de már alig élt. „Vedd át. Vedd át” – ismételgette halkan. A kosár felé nyúltam, melyben ott lapultak a már megszedett gyógyfüvek. „Nem a kosarat, a helyemet!” – suttogta rekedten, s elcsendesedett. Ott temettem el azon a helyen, ahol megölték, és attól fogva én vagyok Máriskó, a javasasszony. Csak te tudod a titkomat!