Éjszaka mindig valakire -valamire várok,reggelig figyelem a léptek zaját. Éjszakámat öltönyben öltöztetem, haját fölgöndörítem és beillatosítom.
Apámra gondolok, aztán az ő apjára,ők is várták a léptek zaját,mert ismertek egy régi mondát , hogy az éjszaka homályából majd egy küldött jön,kit várni kell, hinni, hogy majd egyszer megérkezik...
Talán ősi meséket olvas föl,melyeket hallgatva édes álomban merülök és nem álmodom végre újra e mindennapi átkozott jelen horrort,vagy egy maroknyi tiszta földet hoz egy zacskóban,amit nem mocskoltak be a lelkünket mérgező idegen vakondok,nem tudom...Rejtelmes ez a várakozás. Elcsigázva végigdőlök az ágyon.Nem alszok. Talán soha nem aludtam igazán. Nézem a szobám falára vetített filmet:megdöbbenek,magam is ott vagyok. Ott vagyok akarva -akaratlanul a jelen mocskai között,egy hatalmas létszemétdomb peremen torz percemberkék olvassák rám a jelent.Nem , nem érdekel, hogy mit akarnak,én csak várok, várom a küldött lépteinek zaját...
Pók szövi újra hálóját a gerendán. Pedig az imént söpörtem le. Eltökélt pók ,ösztönösen szövi újra hálóját,s ha  lesöpröm, ő azért is visszaszövi...
S akkor én ne higgyek a tiszta reggelekben,az önleszámolásban,az igazi emberarcban,most hagyjam föl,annyi várakozás és megannyi álmatlan éjszaka után? Nem. Soha! Talán ma éjszaka végre hallani fogom az ősi küldött lépteinek zaját...