A felkelő nap az utolsó hegygerinc lejtőjén találta. Egy fűcsomóra ült, megpihenni néhány percet. Pirkadatkor indult. Messziről, a harmadik völgyből. Válla sajgott a nehéz átalvető alatt. De nem bánta. Most már közel van. Jóleső érzéssel nézte a mélyben húzódó, reggeli páratakaróval borított völgyet. Csak a templom tornya csillant meg a napsugárban. A néhány perc pihenő miatt máris korholta magát. Sietnie kell. Ma van a heti vásár Dicsőben. Vállára vette újra a zöldséggel, gyümölccsel megpakolt átalvetőt. Kezében vesszőkosár, két összekötözött lábú tyúkocskával. A falu végén már ott a buszmegálló, onnan már könnyebb lesz. Mire a városi népek elindulnak, ő már a piacon lesz az árujával. Ma nagyon kellene a jó vásár.  Megtapogatta a köténye zsebét. Ott lapult az Andriska lábáról vett cipőméret. Egy darab vessző. A vesszőseprűből, mellyel minden szombat este a hullámzó víz mintájára sepri a nagy udvart. Így képzelte el a tengert, amit ő talán soha sem fog látni. Az afféle úri népeknek való mulatság, azt mondták a faluban. Viszi a méretet, de már otthon eldöntötték Andrással, a férjével, hogy sokkal nagyobbat vesz. Andriska iskolába megy ezen az őszön. Majd jó vastag gyapjú zoknit köt neki, meg aztán a lába is gyorsan nő. Most a gyermek a legfontosabb, kell az a cipő. Meg cérna. Jó vastag, erős cérna. Paplanvarrásra készül. A frissen mosott idei gyapjú ott szárad a padláson.

Az ébredő falu zajai elterelték gondolatait. Az tehéncsordát most hajtják a legelőre. Szalonnás rántotta illata terjeng a levegőben. Csak most eszmélt rá, mennyire éhes. A hajnali induláskor csak egy csupor aludttejet ivott egy darabka kenyérrel.

„Adjon Isten!” „Fogadj Isten!” Nem először teszi meg ezt az utat a hegyeken túli faluból. Még egy utolsó pihenő. A csorgónál, az utcakút mellett. Leteszi terhét az árokpartra. Az átalvetőben legfelülre tette a pántos cipőjét. Hogy kéznél legyen. Megmossa lábait a csorgó hűs vízében, majd a fersing aljával megtörli. Nem kényelmes, de mezítláb mégsem mehet a városba. Majd hazafelé újra leveti. Most semmi más nem számít, csak új cipője legyen Andriskának. És talán, ha jut, még vásárfiát, madzagra fűzött, színes vásári pogácsafűzért is vesz neki. Milyen sóvárogva nézte múltkor a szomszéd gyermek kezében. Újra felveszi terhét a vállára. „Uram, segíts! A templom domb alatt majd menet közben elmondom a Miatyánkot …” gondolja magában és elindul.

Utóirat

Könyvekkel, füzetekkel teli iskolatáska lóg a hátamon. Menet közben még majszolom a reggeli zsíros kenyérből maradt néhány falatot és gyermeki kíváncsisággal rácsodálkozom: ez az idegen néni hogyhogy itt mos lábat a csorgónál?

2020.09.11.