Vacsora után

A férfi kilépett a főváros nagynevű, patinás étterméből az utcára, szórakozottan
körülnézett, majd kissé tétovázva úgy döntött, sétál egyet a tér túlsó sarkából
nyíló sötét kis utcában meghúzódó szállodájáig. Láthatóan még a vacsora hangulata
uralkodott el rajta, mozdulatai gépiesek voltak, igazgatta magán a télikabátja
lelógó övét, egyik kezéből a másikba, majd visszavette az ajándékba kapott
csomagot - egy palack, ízlésesen becsomagolt márkás bort - néhány prospektust.
Kilépett a hatalmas múzeumépület mögül és egyenesen átvágott a hatalmas téren,
ahol egyetlen lélek sem mutatkozott. Egy pillanatra átvillant az agyán, vajon
nem tilosban jár-e – micsoda régi berögződés! – de rájött, egyszerűen csak későre
jár, a város már eltette magát holnapra, az éjszakai élet pedig nem ezen a
környéken zajlik. Így csak a szobrok jelentették a társaságát. Fel is
pillantott az égbeszökő oszlop tetején álló alakra, kereste az aranyglóriáját,
de az éjszaka elnyelte azt a szeme elől.

Nem sietett. Az este, bár szitált a köd, nem volt kellemetlen, meg jól is esett a
nedves friss levegő a négyórás egyhelyben való üldögélés után. Még mindig a
vacsora képei, benyomásai kavarogtak gondolataiban. Egy sikeres vállalkozás
ünnepelte születésnapját. Volt mire büszkének lenni, meg is adták a módját.

Az étterem a hajdanvolt nagypolgári világ újraformázott utódaként kitett magáért.
Süppedő szőnyeggel borított lépcső vezetett az első emeleti szálába, ahol
hatalmas, kerek asztalokon diszkréten csillant meg a kristálylámpák fénye a
tányérok, poharak eszcájgok sokaságán. Az asztalokat a hatalmas, a földtől
szinte a plafonig felérő ablakokat elrejtő, aranysárga és bordó színekben pompázó
brokát függönyökkel összhangban lévő mintázatú bársonyborítású támlás székek
vették körül. Tíz-tíz minden asztal körül. A szép lassan megtelő terem halk
zsongásában mindenki kereste az ismerőseit, halk üdvözlések, örvendő, vagy
meglepett mosolyok jelezték: „észrevettelek, látom, te is itt vagy”.

A társaság nagy része kissé feszélyezetten vizsgálgatta a sok szerszámot, amit az
asztalra tettek az étkezéshez, persze, csak úgy félszemmel, nehogy feltűnő
legyen. Szinte valamennyien menzához szokott mérnökök, kutatók, egyetemi
oktatók voltak, akik bár talán néha igényelték, de nem igen szoktak hozzá az
ilyen – már-már túlzó - eleganciához.

Könnyű pezsgő után előétel – valahogyan ….-ozott libamáj – tokaji aszúval, majd leves
csészében, aztán borjú- és báránysült körettel, öntetekkel, vörösborral,
desszertnek meg különleges torta. Mindez szép lassan, a megszabott időben
arányosan elosztva követte egymást, hogy a vendégeknek mindig legyen mivel
foglalkozniuk. Vagy enni kellett, vagy várni a következő fogást, közben-közben
kortyolni egyet a borokból, egy-két szót váltani az eddig akár ismeretlen
asztalszomszéddal, udvariasan bólintani, csodálkozni, vagy egyetérteni,
dicsérni, stb. Az idő elröppentésének elősegítésére könnyed, az alkalomhoz illő
előadások hangzottak el a cégről, a tudományról, amikor pedig a vendégek illő
komótossággal – hiszen senki nem sietett – éppen csak ínyenc falatjaikat vették
magukhoz, és kóstolgatták a hozzá kínált borokat, egy magányosnak tűnő
gitárművész diszkrét muzsikája segítette az elzsongulásukat. A pincérek
nesztelenül suhantak az asztalok között.

A férfi, most, hogy gondolatban újra átélte a vacsora egyes mozzanatait,
megelégedettséggel hagyta el a múzeumokkal szimmetrikusan határolt hatalmas
teret a szobraival, az éjszakai magányosságával egyetemben. Fellépett a
járdára, ami olyan széles volt, mint otthon, a kertváros autóknak épített
egysávos útja. A járda szélén itt-ott szépen felújított, a múlt század első
évtizedében, a boldog békeidők vége táján épített paloták sorakoztak, egyesek
kis előkerttel is rendelkeztek. Az is látszott a környéken, hogy a háború, a
bombázások sok foghíjat hagytak a paloták sorában, ezeket aztán később
beépítették olyan stílusú házakkal, amelyek máig hűen visszatükrözik a
dísztelen munkáshatalom keménységét, sarkosságát, színtelenségét. A járda tér
felőli oldalán több évtizedes fák tartották hatalmas, az emeletek magasságában
összeérő lombjaikat. Te Jóisten, hogy mennyi port, füstöt szűrtek ki ezek a fák
a nagyforgalmú tér levegőjéből hosszú életük során! Talán már nem is tudnának
az erdőben élni, megfulladnának a tiszta levegőben, hiányozna nekik a
megszokott nagyvárosi ájer. A járda szélén a fák alatt parkoló autók és
szemetes kukák váltogatták egymást, hosszú soruk mintegy válaszfalat alkotott a
teret övező többsávos út és a házak között. A fák lombja diszkréten takarta, a
lámpafények elől is elrejtette ezt a lírainak éppen nem mondható díszletet.

A férfi pár lépésre volt a megcélzott utcasaroktól, amikor nesztelen mozgásra
lett figyelmes. Jobban odanézve egy alakot vett észre, aki félig háttal állva
rá, csaknem teljesen be volt burkolózva egy szakadt – és a sötétség ellenére is
láthatóan kétes tisztaságú – vastag, valószínűleg bundabéléses nagykabátba,
fején a hajdani néphadseregben rendszeresített téli sapka, melynek fülei
kétoldalt lelógva keretezték az arcát. Testtartásán is látszott, hogy megette már
a kenyere javát. Most, nyilván valamit remélve egy szemetes kukába hajolt bele,
jobb karjával mélyen turkált a kukában, majd kisvártatva egy kenyérdarabot
halászott ki belőle. Kissé a lámpafény felé tartotta, forgatta a kezében,
vizsgálgatta, végül egy, a nagykabát redői közt megbúvó nájlonszatyorba
csúsztatta. Körülnézett, mintha az igazoltató rendőrt figyelné, majd amikor
tisztának ítélte a terepet, újra kutakodni kezdett a szemétben. A tőle
tízméternyire elhaladó férfi nem hozta zavarba.

Megint talált valamit. Ezúttal egy nagyobbacska műanyag dobozt emelt ki a kuka
mélyéről, olyasmit, amiben - mondjuk - az ebédet viszik haza a menzáról, vagy
az olcsó vacsorát hordja ki az ételfutár. Ezt is a fény felé tartotta,
látszott, az egyik sarokban még valami főttétel-féle maradék van. Kicsit
küszködött, de sikerült úgy levenni a doboz tetejét, hogy a tartalma benne
maradjon. A tetőt visszahelyezte a kukába, majd megszaglászta a doboz
tartalmát. Kisvártatva matatni kezdett a nagykabát redői között, és egy kanalat
halászott elő. A dobozt tartó bal kezével lazán nekitámaszkodott a fának,
jobbjával pedig kellő gyorsasággal kanalazni kezdte a doboz tartalmát.

Az étteremből hazatérő férfi ekkor haladt el mellette, talán a szemük is
összevillant, de csak azért, mert a nagykabátos állandóan körbe-körbe
tekintgetett. Úgy evett, mint a más zsákmányára lelő vad: várta, mikor zavarják
el a nem várt kincs mellől. A férfinak, mint egy könnyű szellő a tavaszi
reggelen, átsuhant az agyán, hogy ő minden fogáshoz külön kanalat, kést, villát
kapott, a két bort sem öntötték ugyanazon pohárba. Aztán befordult a sötét kis
utcába és kisvártatva eltűnt a szálloda portáljában.

Csak akkor, amikor felliftezett a megfelelő emeletre, bement a szobájába, ahol olyan
meleg fogadta, hogy azonnal ablakot kellett nyitnia, jutott eszébe, hogy nem is
a késre-villára kellett volna gondolnia, hanem mondjuk arra, hogy azt a palack
bort, amit magával hozott, odaadhatta volna a nagykabátosnak. De ez nem jutott
eszébe. Talán azért nem, mert otthon a gyűjteményében bőven több mint száz
palack sorakozik egymás után, és éppen ez hiányzott közülük? Vagy azért nem,
mert még soha nem figyelt meg ilyen intim jelenetet ilyen közelről, ilyen
szemérmetlenül? Vagy egyszerűen az idegenség, a közöny miatt? Maga sem tudja.
Minthogy azt sem tudta elképzelni, hogy vajon, ha mégis csoda történik, és
olyan indíttatás jön rá, hogy felajánlja a bort a nagykabátosnak, annak mi lett
volna a reakciója. Elfogadta volna, vagy büszkén visszautasítja? Netán azt
mondta volna: „gyere pajtás, igyuk meg együtt”? És ha ezt mondja, ő mit
válaszolt volna? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tolultak fel gondolataiban,
amelyekre a választ már soha nem fogja megtudni. Érezte, a késői óra ellenére
nem tud elaludni. Csak úgy, ingujjban lement a szálloda bárjába. A bárpincér
már éppen zárórára készülődött, amikor a férfi odaért, de egy pohár whiskyt
szívesen töltött még a kései vendégnek. A férfi apró kortyokkal fogyasztva
italát – legalább „szétcspatja a tömény vacsorát - körbesétált a szálloda
földszinti halljában, végignézve az ott kiállított,vevőre is váró festményeket,
de közben minduntalan az a gondolat jött vissza a fejébe, hogy ennek a pár
korty italnak az árából, amit, ha nagyon akar, egyszerre is könnyedén
lenyelhetett volna, a nagykabátos háromszor megebédelhetett, vagy egy hétig
reggelizhetett volna – rendes ételt fogyasztva.

Visszavitte a poharat a bárhoz, majd felliftezett a szobájához, bement, levetkőzött és
forró vízzel lezuhanyozott. Remélte, ettől könnyebben elalszik.

Ebben a reményben feküdt egyéjszakás, tiszta, puha ágyába, és befordult a fal felé. 

2011. november 24.