"megtarthatjuk énünk legjobb részét, terjeszthetjük értekéinket és a szétszórtságban is egymásra tudunk találni, ha akarunk"

Dancs Rózsa

Szeretném megosztani Dancs Rózsa, kanadai magyar író, Vaddisznók törték a törökbúzát c. novelláját, amit valamikor első dijjal értékeltek egy pályázat alkalmával.

"Ütéstoplónyi gyermekek voltunk. A történelmi Háromszék legeldugottabb falujából jártunk le a nagyobbra sikerült Lisznyóba tanulni, mert a sepsimagyarósi elemi iskolát nagy szorgalommal kinőttük. Öten gyalogoltunk át a Hevederen minden reggel, egy kisfiú és négy kislány, délután pedig vissza. Szeptemberben már nagyban folyt az őszi munka a mezőn, ezért csak az apostolok lován közlekedhettünk. Októberben is aránylag kellemes volt az idő, télen pedig bentlakók leszünk, ahogy mondták a szüleink.

Ó, de szerettük mi ezt! Valakik voltunk! Amíg a falu egyik végéből lecaplattunk a másikba, mindenki számításba vett egy pillanatig bennünket. “Aha, ezek a lisznyai deákok”, mondották egymásnak az emberek. “Adjonisten jónapot!”, köszöntünk illendően mindenkinek, amire a szokásos kurta “Adjonisten” választ kaptuk. Aztán amikor már eltelt vagy két hét az iskolakezdés óta, az Adjonistenre következett a kérdés: “Na, hát miújság van odalenn?”(A Heveder kapaszkodót jelentett, amelyiknek az alsó lejtése után feküdt Lisznyó, tehát a magyarósiak perspektívájából nézve, lent volt a falu). “Csak a régi”, mondtuk nagyosan legtöbbször, mert alig-alig akadt valami említésreméltó.

Néha azért volt szenzáció is. “Damó Laci bácsit megütötte a guta”, amitől a kovács igencsak megijedt, mert neki is éppen olyan piros volt az arca, mint a Damóé. Az uzoni orvos azt mondta neki, hogy a sok szalonnától volt magas a vérnyomása. Máskor meg, hogy Gyertyánosi néninek az egyetlen leányát Bukarestben elgázolta a vonat, amikor éppen indult volna haza az édesanyjához. “Jaj, Istenem, bocsássál meg árva lelkemnek”, sápítozott Lujza néni a Gáng alatt olyan hangosan, hogy minden házból kiszaladtak az emberek csudát hallani.

Lassacskán mi lettünk a kis hírhordók a két falu között. Rendszerint amikor az Oláhdombot elértük, a földekről kiszaladt az agyagos útra valaki, hogy kifaggasson bennünket. Almát, körtét, néha pánkót adtak az asszonyok cserébe. Újságot mindenki járatott akkoriban is, de csak hetente hozták át Uzonból az összegyűlt számokat, ám megtörtént, hogy két hétben egyszer sikerült kézbe kapni őket. Elvégre a postásnak is érett a kukorica, és hullott a szilva.

Október 15-én beköltöztünk a lisznyói internátusba. Ettől kezdve csak szombatonként mehettünk haza, hétfő hajnalban pedig a szülők felváltva fuvaroztak vissza. Az én édesapámnak nem volt lova, csak ökreit foghatta járomba, de Jóska bácsi, az Ibike apja lószekérrel robogott le a Hevederen velünk. A gödrös, köves úton majd kiadtuk a lelkünket, a zúzánk-májunk is rázkódott, amikor a lovak közé pördített az ostorával, de mi nem bántuk. Legalább kiment az álom a szemünkből, amíg beértünk az iskolába.

Október 23-án este a vacsorára felügyelő két tanító, az internátus igazgatója és a szakácsnő, Adélka néni furcsa susmogásba kezdtek. Egyik izgatottabban magyarázott, mint a másik, amire a szakácsnő csak jajgatott, hogy “Jaj, Istenem! Jaj, Istenem!” Mi nem bántuk, akármiért sopánkodtak is, mert nem vették észre, hogy már régóta felbomlott a rend az asztalok mellett, a merészebbek még az ajtó elé is kimentek. A lefekvéskor is rendetlenkedtünk egy kicsit, de a petróleumlámpát korán ki kellett fújnunk, így elcsendesedtünk. Éjnek idején arra riadtam fel, hogy a falu minden kutyája vadul ugat. Meg is ijedtem a hangos zenebonától, és átnyúltam a szomszédos ágyig, hogy Ibikét felébresszem. A kezem félúton az övével találkozott, ő engem akart kelteni. “Vajon milyen baj van?” vacogtam feléje, de valaki lepisszegett. “Hallgassatok!” Beszélgetést hallottunk, kint többen lehettek férfiak. “A lármatüzek mindenütt égnek köröskörül”, mondta egy határozott hang. “Réty, Egerpatak s Bita már gyújtott alkonyatkor. Uzon elég későn válaszolt, de lehet, hogy a milicistától kellett előbb megszabadulniuk. Sánta Bordás említé az imént, az atyafiak azt mondták, a vaddisznó töri a töröbúzát, a tűztől fél, azért gyújtották meg.” Zsigmond András apjának a szavát tisztán felismertem: “Az jó, a vaddisznó. Egyezzünk meg abban, testvérek, hogy mi is azt mondjuk, ha jön a milicista.” “Mi van a többiekkel?” türelmetlenkedett egy ember, akinek a hangját viszont nem tudtam azonosítani. Az ágyam az eldugott zsákutcához a legközelebb feküdt, közvetlenül a fal mellett. Azért jól hallottam mindent, de furcsa volt, hogy ilyen titokzatosan tanácskoznak. “Háthiszen ég már mindenütt. A Bércen kettőt is láttam, Berde Anti az első ember volt, aki jelzett. Patakon is rendben van, Magyaróson az Oldalon és az Oláhdombon, de lehet, hogy a Hegyfarkán is volt valaki, aki figyelmeztesse Rétyet, Borosnyót. Bikkfalván Harkó vette kézbe a dolgot.”

“Rendben... Jön valaki”, hangzott egyszerre fojtottan. “Add a viharlámpát!”, mondta a Zsigmond-hang. “Adjonisten”, köszöntek többen is, mire ugyanúgy több “Adjonisten” felelt. “Hát megjövétek?”, kérdezte valaki, miközben kézfogás mehetett végbe. Biztosan válaszolhattak olyanformán, hogy “Mük es meg”, de ezt már csupán gondolhattam. Az álom kezdett ismét környékezni, arra viszont még emlékszem, szerettem volna kilesni, hogy nem magyarósiak-e az újonnan jöttek, és hátha édesapám is itt van..., már három napja nem láttam őket, a két kicsi testvéremet, édesanyát...

Reggel rosszul esett felkelni, de muszáj volt megmosakodni a jéghideg vízben, amelyet egyenesen a kútból merített ki számunkra az internátus igazgatója. Meleg víz is volt, de mindenkinek csak egy bögrényi jutott. Azzal spórolni kellett. Dideregve vártuk sorba rendeződve az udvaron, hogy kinyissák az ebédlő ajtaját. Köménymagleves volt reggelire, amelybe beleaprítottuk a barna kenyeret. Feszült, nyomott hangulatban kanalaztuk a sovány levest — talán mert kialvatlanok voltunk? Vagy azért, mert Adélka néni elfelejtett kedves mosollyal fogadni, amit pedig minden más reggel megkaptunk tőle a porciónk mellé? Kissé félrecsúszott kék pettyes fejkendőjét akkor feketére cserélte. Ez bántott engem, és amikor kifelé siettünk, hogy becsengetésre sorba álljunk, hozzá osontam. “Ki halt meg, Adélka néne?” Rám nézett, de nem biztos, hogy látott, miközben mondta: “Ki halt meg? Még nem tudom, fiam.” Furcsa felelet volt, de kellett rohannom. Csak tizenkét éves voltam, hamar kiment a fejemből ez a szokatlan reggeli hangulat.

Az ablakokon nem volt függöny, kiláttunk az útra. Mintha valakit gyászolna az egész falu, minden asszonynak fekete kendő volt a fején.

Az első szünetben mindannyian az udvar végébe szaladtunk. A szomszédból hatalmas szilvafa hajlott be az iskola területére, és mivel mindannyian láttuk Julcsa nénit elmenni otthonról, futottunk csemegézni. De valahogy nem volt íze aznap a szilvának. Ekkor ért hozzánk egy elkésett kislány. “Magyarországon forradalom van, mondta édesanyám, de nem szabad hangosan beszélni róla.” Mivel én nagyon olvasott kis okos voltam, tudtam, hogy forradalom már volt Magyarországon, és Petőfi Sándor akkor meg is halt. De az olyan romantikus volt, amikor olvastam a verseit az édesanyám Petőfi-kötetében. “Hogy most is olyan lenne? “Pszt!” Intett ingerülten a barátnőm, “ne mondd hangosan!”

Délután édesanyám is meglátogatott —, a többi anyukával együtt jött. “Kislányom, alkalom nyílott, gondoltam, megnézem, hogy vagy. Az osztályfőnököddel is kell már találkoznom”, magyarázta, miközben újrafonta a hajamat. “Édesanyám, igaz?” csüngtem rajta. “Mi? Mi igaz-e?” nézett rám kutatva. “A forradalom... a magyar forradalom?” Hirtelen szorosabbra fonta a karját a vállamon. “Jaj, gyermekem, igaz, de ne beszéljetek ti róla. Nem tartozik ez még rátok.” Olyan szomorú volt a hangja, olyan babusgatóan szomorú, hogy mindjárt sírni kezdtem. “Édesanya, én úgy félek!” Még mindig nagy szomorúsággal mondta, hogy “Ne félj, gyöngyöm, nem hagy el a jó Isten. Őket sem hagyja el”, és elnézett abba az irányba, ahol a Nap éppen lenyugvóban volt.

“Jaj, sietnünk kell, mindjárt besötétedik, a kicsiket nagymamátokra hagytam,” de a keze még simogatott. “Hát édesapa? Ő hol van?” kérdeztem, mert nemigen fordult máskor elő, hogy nagymama vigyázzon a gyerekekre. Neki van éppen elég dolga, mondogatta apánk, és valóban, nagymama öt férfira viselt gondot: nagyapánkra és négy fiára. Nem is beszélve a gazdaságról, amelyikből szintén kivette a maga részét. “Édesapád? Nincs ma itthon. Nagyon töri a vaddisznó a törökbúzát, ki kellett mennie őrködni.”

Miután elmentek az anyák, kiderült, hogy mindegyikünk apja vaddisznót elijesztendő a mezőn tölti az éjszakát. Pedig sokan már be is szedték a kukoricát. “Lehet, hogy egyedül félnek, biztonságosabb közösen füstölni”, okoskodott Kese Jancsika.

Hiába voltunk otthon egész hét végén, egyetlen apukával sem találkoztunk. Mindig a vaddisznó... Lisznyóból is elmentek a férfiak a vad ellen, oldal szalonnát, fazék friss szilvaízet, zsák lisztet is vittek magukkal. Bikkfalvi barátnőm, Harkó Emmi megsúgta aztán, hogy elmentek a forradalomba. Mert az oroszok fenyegetik Magyarországot, vittek ennivalót a harcosoknak, s mivel erősek a székely emberek, segíteni fognak a harcban. “A keresztapám Szacsváról is elment”, mondta még titokzatosan, és kérlelt, hogy ne adjam tovább a hírt. Lisznyópatakról Fám bácsi is vaddisznóra les, mondta a VI-os fia, de akkor már mindenki tudta, hogy nem igaz az. Nem szabad róla beszélni azonban, mert nagy baj lehet abból. Ettől kezdve nem volt nyugtunk.

A temetőkertekben két nappal Halottak napja előtt meggyújtották a gyertyákat. Borult idő volt, korán sötétedett, havat jelzett a Nemere. Minket nem engedtek ki az internátusból estefelé, így az udvarról néztük a gyönyörűen kivilágított hegyoldalt. Már nem volt elég a szvetter, fáztam, emlékszem, pedig édesanyám gyapjúból jó vastagra kötötte. Három estén át égtek a gyertyák, miközben friss krizántémba öltöztetett sírhantok fölé fekete-fehér foltok hajoltak: a virrasztó asszonyok és öregek. Köröskörül a Háromszéki Medencében néma, csupán fénnyel szóló lármafák feleseltek a temetők pislákoló lángocskáival. Meglehet, üzeneteket cseréltek.

Hét végén a magyarósi temetőben együtt virrasztottam a dédszüleim sírjainál édesanyámmal. Szerettem volna fekete ruhát kötni a fejemre, mint az asszonyok, de anyám leintett: “Hagyd, kislányom, korai az még neked”, mondta, de aztán előkotort a gépfiából egy gyászszalagot. “Ezt tedd a zsebedbe. A jó Isten ott is látja, másnak pedig nem kell”. Elláttunk Egerpatakig, és a homályos esti szürkületben mintha valami erő költözött volna az egész tájba: egyazon érzés, egyazon akarat kapcsolta egybe Alsó-Háromszék minden, halottakért és elevenekért világító faluját. Vasárnap délután mi, gyerekek kiszaladtunk a falu végére, a tenyerünkkel ernyőt árnyékoltunk a szemünk fölé, és lestük a távolt. Hátha visszajönnek az édesapák! És bár már elég hűvös volt, lefeküdtünk, a fülünket a földre tapasztottuk, figyeltük, nem hallunk-e valamit.

És hallottunk! Dübörgött a föld! Erre akár meg is esküdtünk volna. De nem kellett esküdöznünk, mert elhitték nekünk. Albina néni, a falu tudós asszonya azt mondta, az oroszok most rohanták le Magyarországot, és még a föld is sír emiatt. “Honnan tudja ezt, Albina?”, faggatták. “Hagyjátok, tudom én”, emelte a kötényét a szeméhez, mintha homokot akarna kitörülni belőle. Hagyták. A rádió..., de jobb, ha nem tud senki róla.

Aztán visszatértek az édesapák. Egyenként szállingóztak haza — elcsigázva, mocskosan, megalázottan. Az én apám egy vasárnap érkezett meg. Ujjongva csimpaszkodtunk volna bele, de fáradt volt és szomorú. Sírt is — hallottam, hogy zokogott, míg édesanyám mosdóvizet és tiszta gúnyát készített elő neki. “Nem tudtunk tovább menni, Annuska. Lökdöstek a határőrök, fenyegettek a disznók, hogy átallőnek. A zsákokat lerakatták, aztán az egyik katona félreintett. Kérdezte, melyik az én csomagom. Mondtam neki, hogy a csíkos. Te, már láttuk a magyar földet. Egy kőhajításnyira volt tőlünk, egy karnyújtásra...” Azt hiszem, megrázhatta a zokogás, mert hiába hallgatóztam, nem értettem meg semmit egy ideig. “Az a katona aszondja: válassz, ember! Átlőjelek-e vagy hazamész a családodhoz, és hagyod nekem a tarisznyádat? Átlőlek, bangyin —, vigyorgott még egy darabig, aztán megvárta, amíg visszaindultam. Asszony, asszony, jaj, de borzasztó, hogy ilyen gyáva kutyáknak látszunk!” Én büszke, bátor székely apám! Zokogott hangtalanul, és én a párnámat a fejemre húztam, nehogy meghallják, hogy ébren vagyok, és sírok keservesen.

A többiekkel is ez történt.

Kónyáék Érmihályfalva felé kanyarodtak, de az úton megverték őket a civil ruhás szekusok. Azt hitték, hogy a paphoz akartak menni. Azt pedig már elvitték. Ez külön is fájt nekünk, mert Sass Kálmán tiszteletes úr keresztelt meg engem. Akkor születtem meg, amikor a front éppen odaért Nagyvárad környékére 1944-ben, és édesanyám az óvóhelyre menekült velem bombázás idején. Ott a pincében keresztelt meg akkor a fiatal lelkész, hogy ha mégis telitalálat érné a házat, ne pogányként pusztuljak el. Ezt sokszor elmesélte nekem édesanyám, aki aztán a háború után visszahozott a Székelyföldre.

A bikkfalvi Ütő Aladár összetörve ért haza. Merthogy részegen leesett a szekérről, és mivel a másik koma is részeg volt, annak a lovai rátapostak Aladár bára. Ez olyan hazugság volt, hogy mindenki kitalálta az igazságot. Aladárt még soha senki nem látta részegen. Nem ivott. De volt édestestvére fent Budapesten, annak akart mindenáron a segítségére menni. Családja nem volt, csak az asszony itthon, nem fordult vissza. De visszafordították, hogy három oldalbordája eltörött meg az orra. Az azután görbe is maradt.

Az a fekete szalag még nagyon sokáig a zsebemben volt. A föld pedig dübörgött még 1956 karácsonyán is..."