- megtörtént személyes élmények alapján -

Sok minden történt azóta. Az üresen maradt nevek selyemhernyó-gubójáról már csak a köréjük tekeredett történetek fonalát tudom letekerni. Jól van ez így; sőt szerencsésnek érzem magam, mert itt és most már semmit sem kell bizonyítanom; hátradőlhetek a székemben, miközben illatos szivar és zamatos bor társaságában mesélhetek.

***

A kovácsoltvas lámpatartó, adta a borstyánlevelk borította ház igazi patináját. Függönytelen ablakainak sötét romantikája Csengerből rendszerint otthonos érzéseket csalt elő. Most azonban egyáltalán nem inspirálta. Öles léptekkel talpalt az utca végén lévő zöld vaskapu fele és éppen csak átvillant rajta: mától már ez a ház sem a régi. Lüktetett a halántéka és bizsergett az ínye, mint gyerekkorában amikor lámpás nélkül kellett átmennie az erdőn. Berobbant az ajtón a kis konyhába, majdnem elsodorta feleségét gyerekkel a karjában. Megcsókolta mindkettőjüket, magához emelte fiát, aztán bevitte a szobába és leült vele az ágyra.

- Történt valami? - kérdezte nyomában kissé meglepődve az asszonyka.

- Igen. Istók kiszökött Magyarországra!

- Mikor?...

Csenger nagy levegőt vett:

- Emlékszel? El akarta kérni a távcsövemet, amikor hívott a Coştanţa-i jazz fesztiválra. Nem értettem, minek neki oda távcső, de hát tudod mennyire lökött. Azok után, amit a fotófelszerelésemmel művelt, még egy inggombot sem bíztam volna rá. Furcsa volt, ahogy győzködött, menjek vele. Hiába mondtam neki, hogy dolgoznom kell, "ugyan már! ilyen lehetőséged még egyszer úgysem lesz" mondta. Aztán csak legyintett "gyáva vagy".

Leengedte a gyereket a földre.

- Pedig ha megmondta volna, hogy mire készül...

- Elmentél volna? - olyan halkan jött a kérdés, mint egy gondolat.

- El!

A csend nekivetette hátát a szoba négy falának és minden apró zörejt magába szippantott. Sűrű, folyékony csend volt ez, amiben nehéz a légzés. A kis család körül szétesett a tér, megszüntetve mértéket és távolságot.

- Már rég meg kellett volna tennem... tényleg gyáva vagyok. Egyik napról a másikra élünk, koldusmód, kilátástalanul ... albérletben egy keresetből ... el sem tudom képzelni, hogy valaha ez megváltozhat. Mi értelme ennek? -- a szavak topán koppantak a padlón.

- Ha elmész... velünk mi lesz?

A fiatalasszony leült a gyerekzsámolyra és átölelte térdét. Nem volt benne sem csodálkozó, sem tiltakozó indulat. Ismerte a férjét. Hónapok óta figyelte, hogyan ég benne csonkig a bizalom és lelkesedés. Mindaz, amit annyira szeretett. A vakmerő lendület, a bohém játékosság groteszk módon kifordult önmagából és élvhajhász flegmatikus veszettséggé züllött. Számvetés nélkül várta ezt a pillanatot, ahogyan csak a nők képesek felkészülni sorsuk elfogadására. A férfi, aki most ott ült gyermeke fölött az ágyon elérhetetlen vad elszántsággal, ismét az a suhanc volt, akit lányszobája ablakából megpillantott a szomszéd udvaron először. Éppen ebbe a könyörtelen szilajságba szeretett bele, amellyel most úgy ítélkezett felettük, hogy neki már csak a választás nélküli kérdés lehetőségét hagyta meg.

- Semmi. -- jött kimért válasz -- Hazaköltöztök a szüleidhez. Ha sikerül, rövid időn belül kiviszlek titeket is. Ha nem, akkor meg úgyis mindegy; ott legalább biztonságban lesztek.

- Kivel mész?

Megrázta a fejét.

- Egyedül.

***

Istók a város egyik legegzaltáltabb figurája volt. Amolyan elfuserált művészlélek. Hosszú lobonc haja alól drótkeretes szemüveg torzította a világot és egyik vállát a cinikus szarkazmus húzta lefele, míg a másikat a bohém könnyelműség emelte öt ujjnyit fölfele. Ebből a féloldalas pozícióból hihetetlenül pontos társadalmi helyzetelemzésekre volt képes. Csenger imádott vele beszélgetni - egyszerre csodálta és meg is vetette különös barátját. Csodálta az őrületig fokozódó leleményességét, amellyel szívósan életben maradt, sőt még élvezni is képes volt ezt, ugyanakkor nehezen tudott megbékülni dühkitöréseivel és hanyagságával. Egzaltált feltűnési mániája pedig egyenesen szórakoztatta. Istók szülei azon kevesek közé tartoztak, akik képzettségüknél és bennfentes kapcsolataiknál fogva, már rég disszidálhattak az országból. A diktatórikus szocializmus egyik ördögi módszere volt, hogy ha valamilyen elkerülhetetlen oknál fogva állampolgárát nyugatra engedte, legközelebbi családtagjain keresztül igyekezett rábírni, a visszatérésre. Így aztán Istók szülei csak kislányukat vihették magukkal. Istók pedig valamennyiük nevében serdülő kamaszként csordultig kiélvezhette a burkolt terror minden zamatát. Egyetlen munkahelyen sem maradhatott sokáig; a jelentések és árgus tekintetek mindenhová követték (persze erre egy idő után maga is rátett egy lapáttal), és jobbára a nagyszülők, valamint a barátok segítségéből tartotta el magát. Lelki erejének forrása végül a dac maradt. Egyedüli kiváltsága a garzonlakása volt, ahol berendezhette őrült királyságát, és ahol olykor hajnalig tartó cigarettafüstös beszélgetések tették elviselhetőbbé a nappalok egykedvű rutinját. Olyan volt ez, mint egy titkos gerillaharc - izgalmas, szennyes, keserű, felemelő és értelmetlen. Csenger , amikor először járt nála teljesen elképedt a berendezés láttán. A falakon hevenyészett grafikák és óriásplakátok versengtek a helyért. Amott egy heverő, emitt egy csuszatoronyként megépített könyvespolc, mellette elnyűtt fotel. A fotel fölött közvetlenül a szoba ajtaja mellett különös kompozíció fogadta a belépőt. A falból néhány kusza ág meredt ki, amelyeken fészek gyanánt egy fekete kalap gunnyasztott. Az ágakról pedig damilon lógva, mint valami marionett egy galamb csontváza lebegett, míg arasszal lentebb egy emberi koponya zárta a sort. Istók elmesélte, hogy egy időben kedvenc szórakozása volt csontokat gyűjteni a temetőben a sírásókból, és rámutatott a szekrény tetején éktelenkedő kibelezett televízióra:

- Látod, ha szükséged lenne rá, abban találsz néhány sípcsontot, bordát, meg miegymás.

Fáradhatatlanul alkotott. Egy alkalommal elkérte Csenger hordozható nagyító gépét, mivel kitört rajta a fényképezési "korszak". A konyhát átalakította sötétkamrának és hetekig lázas munka folyt. Az eredmény felülmúlta Istók minden addigi tettlegességét. Csenger őszinte sajnálattal és nehezen palástolt derültséggel közölte, hogy szerinte, ami a fotózás művészetét illeti, az a műalkotásokban teljesen rejtve maradt. Ezek után Istók kreativitásának minden megmaradt energiáját sértettségének és dühének kimutatásába fektette.

- Művészet?! Ez nem művészet?! -- üvöltötte, miközben felkapott egy hamutartót és tartalmával együtt a falhoz vágta -- Minden művészet, érted?! Minden!!! Ha ezt nem tudod felfogni, akkor legalább hallgass!

Csenger hallgatott. Vigyorogva összeszedte a fotófelszerelését, miközben igyekezett kikerülni Istók lendületes gesztusait és megfogadta, értékes berendezést többet nem bíz barátja gyámságára. Nevetve csóválta a fejét, amikor alig egy hónap múlva Istók, a tőle megszokott vehemenciát felülmúlva próbálta elcsábítani a tengerparti jazz fesztiválra. Legnagyobb meglepetésére másnap barátja mefisztói derültséggel nekilátott a kis garzon kifestésének. Fekete és szürke olajfestékkel dolgozott -- a nyílászárók kereteit feketére, a tokokat pedig szürkére mázolta.

- Börtön-szürke. -- magyarázta -- Az ember külső és belső életének harmonikusan kell illeszkednie. Látod, az utcán az aszfalt fekete; a házak szürkék; a fű is szürke. Nem tesz jót, ha hirtelen belépsz a lakásba és valami egészen más fogad. Utána meg nincs kedved kimozdulni. Végül meg jön az agrofóbia; szürke emberek fekete aszfalton szürke házakban. Meg lehet ezt szokni, csak egy kis harmónia kell hozá.

***

Magyarország már egy ideje nem adta vissza az Erdélyből átszökő menekülteket. Aki ép bőrrel megúszta a román-magyar határátkelést, politikai menekültnek számított. A Ceauşescu diktatúra utolsó napjai voltak ezek. Néhány éve még csak a "valakik" tudták kellő távolságra elhagyni az országot, ám '88-89 között szabályos népvándorlássá fejlődött a zöldhatáron való közlekedés. A határőrség, a rendőrség, és a hírhedt securitate, kezdetben gyilkos elszántsággal próbált gátat vetni az illegális kivándorlásnak. Akiket elfogtak, azokon elrettentő példát statuáltak a többiek számára. Rémhírek keringtek kínzásokról és kivégzésekről.

Istók kivándorlási kérelmeivel évek óta kitartóan ostromolta a hivatalos szerveket. Végül megérkezett az értesítés: hat hónap és mehet Amerikába a szülei után, ha nem is Isten hírével, de végleg. Nem várta meg!

***

A vonat kerekei álmot kalapáltak az öreg síneken és a fülke utasai ellenállás nélkül megadták magukat. Egy középkorú román parasztasszony ölében csíkos tarisznyára borulva a nagyobb huppanókat apró horkantásokkal jelezte. Vele szemközt egy vasutasforma férfi szendergett felszegett borostás állal. Csenger kezében egy könyvet tartott, mintha olvasna, de órák óta egyetlen lappal sem haladt előbbre. Pajzs volt ez, hogy még véletlenül se kelljen senkivel beszélgetnie. Gondolatai hol előre rohantak, a végállomást fürkészve, hol az elhagyott otthont keresték.

A jegye Szatmárig szólt - a térkép szerint ez volt a határhoz a legközelebb eső nagyobb város. Azt remélte, mivel elégé fenn van északon, az ország felső csücskében, talán valamelyest kiesik a frekventált övezetből. Itt talán enyhébb az ellenőrzés. Nagyon keveset tudott a határövezetről. Az emberek félve beszéltek ilyesmiről, mintha attól tartottak volna, hogy még a toaletten is lehallgató készülékek vannak. Nem bíztak meg egymásban, és joggal, hiszen bármikor bárkiről kiderülhetett, hogy besúgó. Akinek egyszer afférja támadt a securitate-val , többnyire feladatokat is kapott tőle. Naponta több száz embert fogtak el a határőrök, és semmilyen csapda, sem vasfüggöny nem volt képes megakadályozni, hogy egyre többen át is jussanak. Egész családok kerekedtek fel, hogy megkísértsék a szerencséjüket, de még a tapasztalt vezetők sem jelentettek garanciát a sikerre. Akiket elfogtak, azokra három pokol várt. Először a katonák töltötték ki rajtuk a dühüket, majd a securitate börtönében kóstoltak bele a profi embertelenségbe és végül miután visszaszállították őket lakhelyükre, itt egy alapos és kitartó "átképzésen" vehettek részt. Csenger mindezzel tisztában volt - a verésekről, válogatott tortúrákról, és a lelövetés lehetőségeiről igen bőséges információkat kapott. Amiről viszont halvány sejtelme sem volt, hogy miként érdemes a siker legcsekélyebb reményével végrehajtani ezt a vállalkozást. Életében kétszer, gyerekkorában járt külföldön - egy-egy napra Bulgáriában és Magyarországon szervezett turistacsoport keretében. A határátkelőkre úgy emlékezett, mint valami forgalmas piactérre, ahol a forgalmat rendőrök és katonák jelentették. Mindkét esetben olyan érzése támadt, mintha egy koncentrációs tábor bejáratában lennének, bár ez csak később tudatosult benne a jelentés teljes tartalma szerint. El sem tudta képzelni, hogy nézhet ki a "senki földje". Szögesdrótkerítésekről, állhatárokról, nyomkövető kutyákról riasztó aknákról és géppisztolyos katonákról rebesgettek a tétova szájak. A kósza hírek annyira sötéten festették le a helyzetet, hogy Csenger képtelen volt elhinni őket - "ha ez mind igaz lenne - gondolta - még a szél is csak vámőrségi pecséttel a homlokán közlekedhetne Románia és Magyarország között." Végül úgy döntött, maga jár utána az igazságnak. A munkahelyén kivett két hónap szabadságot, fölvette a fizetését, eladta, ami eladható volt, vett egy víz és ütésálló önfelhúzó orosz karórát, egy utazótáskát, amibe csupa olyan dolgok kerültek, amik egy nyaraláshoz kellenek. A táska legalján pedig ott lapult a távcső. Olyan volt ez, mint egy titkos ügynök fegyvere - fekete és kopott. A távcső Csenger legféltettebb kincsei közé tartozott. Első fizetéséből vette a régóta sóvárgott tárgyat. Utána hetekig fönt éjszakázott tömbházuk tetején, hogy csillagokat és Holdat bámuljon vele. Természetesen nem erre kellett valójában, hanem szenvedélyes erdei barangolásai során vadlesre használta.

Szatmárra éjszaka futott be a vonat. Csenger már számtalanszor megfigyelte, a vonatállomások jellegzetes hangulatát. Van bennük valami nyugtalanító izgalom, valami születés és halál. A várótermek olyanok, mint az elmúlás székházai - itt egyszerre érezni a kétségbeesés szorongását és az ujjongó feszültséget. Leszállt a vonatról és elindult a kivilágított hosszú épület felé, amelyen a város neve díszelgett. Nem félt, inkább jóleső izgalom töltötte el - "az út nagyobbik és könnyebbik fele már meg van" - gondolta, és mosolygott.

- Bun â seara domnule! (Jó estét uram!) - úgy érte ez a hang, mint akit álmában megpofoztak. Egy rendőr állt előtte két belügyis katonával a háta mögött. A rendőr szeme, akár egy őrtorony fényszórója úgy pásztázta végig Csengert , aki láthatóan sehol sem találta a hangszálait.

- Actele vârog la control.(Iratokat kérem ellenőrzésre.)

Bizonyára ismerik azt, amikor az embernek vészhelyzetben meglódul az esze és képtelenül rövid időintervallum alatt sorakoznak fel olyan megoldási alternatívák, amelyeket egyébként még megfogalmazni is hosszadalmas és bonyolult lenne. Csengerben a következők merültek fel: "valaki besúgott"; "nem lehet - a feleségemen kívül senki sem ismeri a tervemet, és még ő sem tudta, hogy ide és ezzel a vonattal érkezem"; "valami árulkodó jel van rajtam"; "képtelenség - külön figyelmet szenteltem annak, hogy semmi feltűnő nem legyen rajtam"; "a vonaton sem beszélgettem senkivel - ez csak rutinellenőrzés lehet". Benyúlt a zakója belső zsebébe, miközben megköszörülte a torkát és előhúzta a személyigazolványát:

- Bunâ seara, poftiţi (Jó estét, tessék.) - és átnyújtotta. Közben még átfutott az agyán, "csak semmi mellébeszélés."

A rendőr kimért mozdulattal lapozta fel az iratot, ellenőrizte a fényképet, kissé nehézkesen kibetűzte a magyar nevet, majd élesen megkérdezte:

- Dumneata eşti, din Tîrgu Mureşi? (Maga Marosvásárhelyről való?) - a román rendőr- és katonatisztek számára ekkor még magától értetődő volt, hogy a feletteseiken és a "nagykutyákon" kívül mindenki tegezhető; civilekkel csak akkor magázódtak, ha nagyon hivatalosak akartak lenni, de még ekkor is félig a tegező formát használták - Şi ce va'adus aicia? (És mi hozta ide?) - a két katona géppisztollyal a vállán, rezzenéstelen arccal állt a háttérben, mint valami díszlet.

Csenger ismét benyúlt a zakója belső zsebébe és miközben egy orvosi igazolást vett elő, a tőle telhető legkönnyedebb hangvétellel mesélte, volt egy bokaműtéte, és orvosa termálvizes fizioterápiára írta ki. Szatmárt egy ismerőse javasolta, de még sohasem járt itt és fogalma sincs hol keresse az intézményt. Éppen taxi után nézett, de ha már így összefutottak, legyenek olyan kedvesek és igazítsák útba. A rendőr futó pillantást vetett az orvosi papirosra, de inkább csak a pecsét eredetiségét szerette volna eldönteni és vissza is adta a személyigazolvánnyal együtt. Az útbaigazítással kapcsolatban valami olyasmit motyogott , hogy a taxi majd pont oda viszi, ahova kell, aztán sarkon fordult és alabárdosaival távozott.

Csenger leült egy padra és nekilátott újrarendezni fejében a sorokat. "Ez így nem lesz jó" - gondolta, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Végül felállt, bement az épületbe, és megkereste az információs pultot.

- Ne haragudjon - mondta a hölgynek románul - van itt a környéken egy termálfürdő, de elfelejtettem a nevét. Egy kisebb falu, vagy inkább egy városka. Oda kellene utaznom. Tudna segíteni?

- Itt a közelben nem tudok ilyenről, - jött a válasz - a legközelebbi ilyen helység Tasnád . Várad fele körülbelül harminc kilométer.

- Köszönöm.

Átment a pénztárhoz.

- Tasnádra kérek egy jegyet. Mikor megy legközelebb oda járat?

- Húsz perc múlva. Parancsoljon, itt a jegye.

Tasnád igazi kis mezőváros volt sok kertes házzal és néhány lakás-dobozos betonsilóval, alig tíz kilométerre a határtól. Csenger már egy hónapja áztatta magát a városszéli kis üdülőtelepen, ahol egy kétszemélyes faházat bérelt. Pénze még volt bőven, de már kezdte nyugtalanítani, hogy egy tapodtat sem jutott előre célja fele. Magát a határt itt is ugyanolyan misztikus köd övezte, mint otthon. Megismerkedett néhány jó fej helybélivel, de egyikükben sem bízott annyira, hogy egyáltalán szóba hozza ezt a témát. A nyaralók jöttek-mentek és ő lassan már letelepedettnek számított közöttük. Két hétnél többet még a legelfogultabb pancsolók sem töltöttek ezen a szörnyen unalmas helyen. A víz azonban tényleg kitűnő volt. Reggeli előtt úszott egy kört az ötven méteres medencében, majd délelőttönként olvasott. A nap második felében megtelt a strand ez volt a vadászidény. Olyan embert keresett, aki ismeri az itteni határviszonyokat és elég bizalmas viszonyba lehet kerülni vele, hogy ezt el is árulja, vagy akár átvigye. Úgy döntött, ha fél életét itt kell töltenie, akkor sem mozdul, míg nem látja világosan az átkelés lehetőségét.

Csenger hanyatt dőlt a gőzölgő vízen és elkezdte kimérni a Nagy Göncöl két hátulsó csillagától a Kis Göncöl szekérrúdját. Gyönyörű éjszaka volt és a gőzölgő víz ezen csak segített. A strand síron túli kietlenségével és párolgó vizével másvilági hangulatot gerjesztett, aminek sejtelmességét apró neszek fokozták. Talán fél óra is eltelt így, mikor halk beszélgetésre lett figyelmes. A medence túloldaláról jöttek a hangok. Csenger nagyon lassan megfordult és egy krokodil óvatosságával megindult a hangok fele. Lassan két fej bontakozott ki a párából. "Két fiatal srác" - állapította meg a hangokból. A fiuk csak akkor vették észre Csengert , amikor az már majdnem egy méterre volt tőlük. A hatás tökéletes volt - valósággal beléjük fagyott a szó.

- Szevasztok - mondta Csenger és elnevette magát. Mivel azonban másodpercekig nem jött válsz, még hozzá tette - Jó a víz?

- A francba, szinte behugyoztam. Szia.

- Hát te honnan kerültél elő? - jött meg a hangja a másiknak is.

A következő pillanatban mindhárman harsányan fölnevettek.

- Elnézést, de ez nagyon jól esett. A medence másik végében voltam, amikor meghallottalak bennetek, és gondoltam megnézem kik azok, akik így éjfél után... Látom ti is tudjátok, mi az igazi élvezet. Csenger vagyok - és odanyújtotta a jobbját.

A bemutatkozás után kicsivel úgy pördült tovább a beszélgetés, mintha már évek óta ismerték volna egymást. A következő napokban a három srác mindenhova együtt csatangolt. Csenger kitűnő mókamester volt és mindenről őszintén lehetett vele beszélgetni. Csupán egyetlen dolgot nem árult el barátainak - ittlétének igazi okát.

Mindkét srác néhány évvel fiatalabb volt nála. Főleg nő ügyekben öreg rókának számított közöttük. Ettől aztán barátai szemében hihetetlenül megnőtt a presztízse. Elif ábrándos tekintetű suhanc volt, aki a világ végére is elment volna egy jó nőért, de ezt még magának sem merte bevallani. Dimi pedig bárhova elment volna Eliffel a hecc kedvéért. A nőket pedig ő sem vetette meg. Felhőtlen vidám társaság volt ez, és Csenger örült, hogy végre nincs annyira egyedül.

Hetek óta egy csepp eső sem esett. A reggeli harmat igazi megváltás volt a növényeknek. Csenger szeretett mezítláb sétálni a strand nedves füvében. Éppen visszatért kunyhójába egy ilyen séta után, amikor nagy meglepetésére Elifet találta az ágyán üldögélni.

- Szia, te mit csinálsz itt ilyen korán?

- Szia, beszélnünk kell. - Csenger érezte a szavaiból, hogy súlyos dologról lesz szó.

- Ne kímélj, mondjad.

- Ugye megbízhatok benned? - Elif halkan és szaggatottan beszélt - Alig néhány hete ismerjük egymást, de úgy érzem, nagyon jó barátok lettünk. Szinte, mint a testvérek. és nem tudok úgy elmenni, hogy nem szólok előtte.

- Hogy-hogy elmész? - Csenger leült az ágyra Eliffel szemben és egyre furcsábban nézett barátjára.

- Ez egy nagyon kényes dolog. Sem a szüleim, sem Dimi nem tud róla, őket viszont később értesíthetem, de téged ki tudja. Lehet holnap elutazol. Szóval ma este egy ismerős átvisz a határon.

Csenger szép lassan belehajtotta arcát a tenyerébe, majd ujjai közül nézett föl Elifre. Egy ideig még levegőt is elfelejtett venni.

- Húúú ! - szakadt ki belőle, miközben kezei az ölébe hulltak - A k**** életbe! Mért csak most szólsz erről?!

Elif kissé rémülten nézett a barátjára - nem látta még ennyire felindultnak.

- Ember! Lassan két hónapja itt áztatom a tököm ebben a pocsolyában és várom, hogy találkozzak valakivel, aki segíteni tud hogy átjussak. Ilyen nincs! Ki ez az ember?. Nem érdekel. Veletek akarok menni. Mindegy mibe kerül!

Elif úgy nézett körül, mint aki vészkijáratot keres. Az izgalomtól rekedten szólalt meg:

- Már késő. Ha megtudják, hogy egyáltalán bárkinek is szóltam erről itt hagynak és a pénzem is ugrott.

Elif fölállt, rátette kezét barátja vállára, aztán lassan kiment a szobából.

Csenger egész éjjel ébren feküdt, csak hajnaltájt nyomta el az álom. Dél körül ébred meg, de semmi kedve nem volt kimozdulni - fejére húzta a takarót és újra álomba kényszeríttette magát. Késő délután lehetett, amikor kinyílt a szoba ajtó és Dimi lépett be rajta Eliffel a nyomában.

- Mi történt? - kérdezte az álomtól még kissé bódultan.

A srácok köszöntek és leültek egymás mellé a szemközti ágyra. Mindketten komorak voltak és csöndesek.

- Ha jól sejtem, neked most nem lenne szabad itt lenned. - nézett rá sandán Elifre .

- Átvágtak. Bezsebelték a pénzt előre és leléptek nélkülem. Nem is akartak magukkal vinni.

- Csak úgy kíváncsiságból, mennyibe került ez a lecke?

- Sokba. Túl sokba. Mindegy, ne beszéljünk róla. Nem ezért jöttünk.

- Csenger , Elif elmondta, hogy miért vagy itt. - vette át a szót Dimi - Azt hiszem tudok neked segíteni. A nagybátyám Mihályfalva mellett egy gyümölcsösnek a mérnöke. A gyümölcsös túloldalán Magyarország van.

- Te jártál már ott? - Csenger olyan fülekkel ült fel, hogy egy vadászó denevérnek is becsületére vált volna.

- Úgy ismerem, mint a tenyeremet. De én nem akarok átmenni. Ha el tudsz jutni a gyümölcsösig, onnan már nem nehéz... Addig viszont át kell menni néhány katonai ellenőrző ponton.

- Le tudod rajzolni az útvonalat?

- Már megtettem. Itt a térkép. Ha megtanultad, égesd el. Semmilyen nyom nem vezethet hozzánk. Ha bármi gyanúsat találnak nálad egy ellenőrzéssel, lebuktál, még mielőtt a határ közelébe kerültél volna. Bízhatok benned, hogy bármi történjen is, nem mondod el, honnan kaptad az infót ?

- Igen Dimi . Tőlem nem fognak megtudni semmit. Elif , jössz?

- Ne haragudj öreg. Nekem egyelőre ennyi elég volt az izgalomból.

- Rendben. Hát, akkor lássunk hozzá!

A következő három napban a srácok szinte ki sem mozdultak a kis faházból. Halkan beszélgettek. Csenger mindvégig rajzolt és jegyzetelt. Harmadik nap este a strand sarkában lévő tűzrakónál néhány ív teleírt papirossal begyújtottak egy kisebb máglya alá, majd szalonnát sütöttek, borozgattak és énekeltek mellette. Már jócskán benne jártak az éjszakában, amikor Csenger teli torokból rázendített:

- "Kitudja merre, merre visz a végzet, göröngyös úton, sötét éjjelen."

- Hallgass már, meg vagy húzatva?! - lökte oldalba nevetve Elif - még valaki meghallja, aztán pontosan meg fogod tudni, hogy hova visz a végzet.

1989. augusztus 4. 13 óra 20 perc.

A vonat kerekei csikorogva állnak meg Mihályfalva állomásán. Alig néhány utas száll le a kis faluban. A peronon egy rendőr két katonával sétál föl, s alá, míg az állomásépület bejáratánál a securitate további két katonája ellenőrzi az épületen áthaladó utasok iratait. A vonat túloldalán egy teherszerelvény vesztegel. Senki sem figyel föl, hogy ezen az oldalon is leszáll valaki. Egy szalmakalapos, kopott munkásruhás nyurga fiatalember, vállán lötyögő, kissé szakadt erdész hátizsákkal ereszkedik óvatosan le a vonatról, de mielőtt elhagyná az utolsó lépcsőfokot, hirtelen átugrik a tehervagon ütközőjére és fürge mozdulatokkal átmászik azon is. Huppanva ér földet a törmelékes talajon és határozott léptekkel megindul a sínek mentén. Mire a teherszerelvény végéhez ér, a személyvonat már kifele indul az állomásról. Cigarettát kotor elő, miközben várja, hogy a személyszállító elhaladjon - rágyújt. A kerekek csattogása egyre halkul. Csenger kinéz a tehervagon mögül. A peron üres. Se katona, se rendőr - a legközelebbi vonat másfél óra múlva érkezik, addig az állomásépület hűvös oltalmában sokkal elviselhetőbb a nyári hőség. Csupán egy öreg vasutas kopogtatja a kerekeket a szerelvény túloldalán. Mély slukkot szív a cigarettából és elindul. Szinte fütyörészve halad el az állomás épülete mellett. Az utca végén balra fordul, és mosolyog: "az első ellenőrzési pont megvolt". Kis utcákon keresztül jut el a főtérre, majd újabb kis utca következik. Kétlovas szekér áll egy nagyobb téglaépület előtt. Felirat ugyan nem jelzi, de Csenger tudja, ez a kantin, ahonnan minden délben hatalmas alumínium ciszternákban viszi a szekér a gyümölcsösben dolgozó munkásoknak az ebédet - nemrég kezdődött el az almaszüret. A szekérre már fel vannak pakolva a kannák, és a kocsis éppen indulni készül, amikor Csenger odaér:

- Jó napot Sándor bátyám!

- Agyonisten ' fiam. - hatalmas vörös orra mögül kissé elbizonytalanodva vizsgálja Csengert az öreg. Gumicsizmát és a Csengeréhez hasonló szalmakalapot, valamint munkásruhát viselt, amit kiegészített egy szinte bokáig érő, meglehetősen koszos köténnyel.

- Ugye, nem ismer meg Sándor bátyám?

- Nem én, édes fiam.

- Pedig hányszor mondta nagybátyám, Dán mérnök, hogy ha egy kicsit kevesebbet inna, maga még sokra vihetné! - Csenger nem bírta tovább, kibuggyant belőle a nevetés az öreg elképedése láttán.

- Ó, szóval Dán mérnöknek vagy az unokaöccse! Emlékszem rád, de hát úgy megnőttél, amióta nem láttalak, hogy én biza ' fiam meg nem ismertelek vóna .

- Hááát... hat év hosszú idő az én koromban, de maga semmit sem változott, ugye tudja?

- No, és mi járatban errefelé?

- Vakáció van, aztán nagybátyám felajánlotta, hogy jöjjek ki a gyümölcsösbe dolgozni; egy kis zsebpénz sosem árt.

- Értem fiam. Na pattanj fel ide mellém a bakra, mert épp oda megyek.

Az út további részében alig szóltak egymáshoz, csak a lovak patái kopogtak az aszfalton. Meleg volt, talán harmincnégy fok is lehetett és a levegő alig mozdult. Már látótávolságra elhagyták a falut, amikor az út menti ritkás fák árnyékából váratlanul két katona köszönt rájuk. Mindketten biccentettek, ahogy elhaladtak mellettük. "Ez volt a második ellenőrzési pont" - morfondírozott Csenger . "Még hét kilométer." Nemsokára a távolban gazdasági épületek tűntek fel.

- A mérnök úr biztos benn lesz az irodában - mondta az öreg a szájában lógó cigarettacsikk mögül. Csenger mosolygott - "nem lesz" - gondolta, és bólintott.

Amint oda értek, megrázta az öreg kezét, elbúcsúzott tőle és leugrott a szekérről. Besietett a földszintes épületbe. Az ajtó mögött hosszú sötét folyosó várta jóleső hűvösségével. Sehol egy lélek. Az egyik irodából írógép kattogása hallatszott. Résnyire nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és figyelte a távolodó szekeret. Várt és számolta a másodperceket: "tíz". Kilépett az ajtón és futva utolérte a szekeret.

- Azt monda bent a titkárnő, hogy kiment a gyümölcsösbe. - lihegte.

- A biza' lehet látod - válaszolt az öreg felvont szemöldökkel - biztos velünk ebédel. Na ugorj - nyújtotta segítségül kérges tenyerét.

Nemsokára törpenövésű almafák bukkantak fel az út jobb oldalán, drótkerítéssel körülvéve. Kőhajításnyira a kerítés megszakadt és keskeny földútnak nyitott kaput, amire a szekér lassan ráfordult. Csenger megkapaszkodott az imbolygó szekéren - érezte, egyre gyorsabban ver a szíve. A földút enyhe kanyarral hajolt vissza párhuzamosan igazodva a műúthoz. Baloldalt pedig már látni lehetett a gyümölcsös túlsó végét, ahol sötét erdősáv emelkedett az almafák fölé.

- Milyen erdő az ott? - kérdezte Csenger izgatottan.

- Az már magyar erdő fiam!

- Álljon meg, le kell szállnom!

- Ugorj csak el, majd utolérsz, ha elvégezted.

- Nem azért bátyám. Álljon csak meg. Mondanom kell valamit.

Csenger leugrott és megkerülte a szekeret, miközben egy köteg pénzt húzott elő az ingzsebéből. Az öreg értetlenül bámult a fiatalemberre.

- Ezt fogja. - és a kezébe nyomta a pénzt - Ne haragudjon, hogy becsaptam, de nem vagyok a mérnök unokaöccse. Nekem odaát van dolgom. Menjen isten hírével és felejtse el, hogy valaha is látott.

- De fiam!.

- Menjen már! - és rácsapott a ló farára, az pedig unott egykedvűséggel újra elindult.

Leszakított egy almát a fáról és beleharapott. "Ez még nem teljesen érett." - állapította meg - "Nem baj, jó lesz ez így is." Körülnézett - a szekér már eltűnt - egyedül volt. Néhány méterre a fák között felfedezett egy apró bokrot. Odament a bokorhoz és leguggolt melléje. Zsákjából egy tábla csokoládét vett elő és egy üres műanyag szatyrot. Zakója zsebéből elővette iratait és berakta a zsákba, azt pedig összecsavarta kicsire, majd bedugta a bokor aljába. Elrakta a csokoládét és nekilátott szüretelni. "Valahol kell itt legyen még egy őr. de vajon hova bújhatott el. Nekem kell előbb észrevenni őt." Szedegette az almákat a fáról és egyre közelebb araszolt a zöld erdősávhoz. "...már csak negyven méter. biztos befeküdt valahova az árnyékba." Jobb oldalt enyhe dombra kapaszkodott fel a gyümölcsös és mindkét irányban előtte hosszan látszott az a csodálatos erdő. "...már csak harminc méter. Hogy a fene essen a jó dolgába. Legalább megmozdulna." Még a szellő sem mozdult - a nyári kánikula csak a tücsköket nem bírta elbágyasztani. "...húsz méter." A szatyor már szinte teljesen megtelt. Csenger lehajolt és néhány almát kigurított belőle a földre. "...ez őrület. itt kellene lennie valahol egy őrszemnek, és sehol sincs." Óvatosan nézelődött körbe és egyre közelebb került az erdőhöz. Már látta a drótkerítést is. Két párhuzamos másfél méter magas szögesdrótkerítés volt, a düledező betonoszlopokra feszítve; a kettő között körülbelül négy-öt méter puha homokos talaj simult. "...ez lesz a senki földje. Már csak tíz méter." Érezte, hogy átnedvesedett az inge, és annyira lüktetett a vére, hogy már nem bírt az orrán levegőt venni. Válogatott szitkokat sziszegett a foga között, amiért még mindig nem látja a katonát. "...nem érdekel, ezt nem lehet tovább bírni!" Megállt, körül nézett és leengedte a földre az almákkal teli szatyrot. Aztán hirtelen meglódult - minden erejét összeszedve egyre nagyobb sebességgel rohant a drótkerítések felé. Már nem nézett se jobbra se balra, tekintete rátapadt a lazán hullámzó drótokra - "...át tudom ugrani... Át tudom ugrani. Át tudom ugrani!" - és repült. Hosszan elnyúlva felugrott a levegőbe, előrenyújtott kézzel, hasa alig arasznyira siklott el a rozsdás szögdrótok felett. Először a keze ért talajt, majd kissé féloldalasan válla, végig pördült a hátán és már ismét talpon volt. Egy hosszú ugrással érte el a következő kerítést, de a lendület már nem volt megfelelő, hogy ezen is átugorjon - szétrántotta a két középső drótot és átvágódott a résen. Zakója fájdalmas reccsenéssel hosszan elszakadt, és már túl volt. Néhány lépést futott még és hasra vetette magát a sűrű cserjében. Lihegett és figyelt. Semmi. Sem kiáltás, sem lövés nem követte. Szinte ironikus volt, ahogy ott feküdt és várta, hogy történjen valami. Sehogy sem bírta felfogni, hogy ennyi - átszökött a rettegett határon fényes nappal és senki még csak a füle botját sem mozdítja. Légzése megnyugodott, lassan felült és olyan bután bámult maga elé, hogy amikor erre ráeszmélt, egészen jókedve kerekedett tőle. "Visszamegyek és fenéken rúgom azt az őrt!" Fölállt és elindult visszafele. Óvatosan kerülgette a száraz ágakat, hogy lehetőleg ne üssön zajt. Macska-léptekkel osont egyik fától a másikig és ismét ott volt a kerítésnél. Leereszkedett a földre és kúszva tette meg az utolsó néhány métert. Körül nézett - sehol senki. Várt, figyelt. "Az ördögbe, eddig minden hajszálpontosan stimmelt." Fölállt és kissé áthajolva a kerítésen fügét mutatott a gyümölcsösnek. Szinte durcásan indult meg visszafele az erdőben. "Ilyen ez a román világ semmi sem tökéletes benne." - és elmosolyodott - "Ég veled Románia!".

Előkotorta zsebéből a csokoládét miközben a határra merőlegesen baktatott az erdőben. Pár perce után azonban meglepve tapasztalta, hogy az erdő véget ért, és hatalmas szántóföld fogadta. A szántó távoli szemközti oldalán ismét erőd sejlett, míg jobbra a távolban kissé a háta mögött egy katonai kilátót vélt felfedezni a fák fölött. Megállt - "...a hátam mögött Románia, előttem Magyarország. ilyen messziről pedig még távcsöves puskával is nehezen tudnának befogni. Egyébként is, nem lőhetnek át a határon. ...remélem." Megszaporázta a lépteit - idegesítette ez a nyílt terep. A csokoládé rég elfogyott, mire elérte újra az erdőt. Fogalma sem volt, hogy merre tart, hiszen Dimi térképe csak azt a kis területet fedte le, amelyen a gyümölcsösig végig kellett haladjon. "Előbb-utóbb csak kiérek valamilyen útra." - morfondírozott. Igyekezett tartani a határra merőleges irányt, hogy minél távolabb kerüljön a határzónától.

Az első nagy döbbenet akkor érte, amikor alig kétszáz méter után az erdő ismét véget ért és egy újabb határsáv állt előtte. Úgy vágódott hasra, mint akit leütöttek. Kétség sem fért hozzá - ez ismét egy senki földje. Az erdő felőli részen a már ismert szögesdrót kerítés, utána a homokos, simára boronált talaj, aztán dimbes-dombos mező, ezen túl kisebb akácos bozótokkal tarkítva. Csenger odakúszott a kerítéshez és végigpásztázta a terepet. "Te jó szagú Úristen!. Hát ez meg hogy lehet?!" Nem értette, hogy futhat két határ párhuzamosan. "Hát persze, az előbb azért volt két szögesdrótkerítés, mert az egyik a gyümölcsösé volt. A magyarok nem húznak kerítést a maguk oldalán, és nem is őrzik annyira, hiszen Magyarországról senki sem akar Romániába szökni. Itt csak egy kerítés van, mégpedig a senki földje innenső oldalán. Ez azt jelenti, hogy én még mindig Romániában vagyok?!" Csenger életében most először érezte, hogy tényleg forog a Föld. "Az őrtorony!!! Ha megláttak, mindjárt itt lesznek a katonák!!!" Óvatosan előre kúszott, átdugta fejét a szögesdrótok között és körülnézett ismét. Messze balra a mezőn, alig húsz méterre a határsávtól egy szénásszekeret pakolt három félmeztelen ember. Jobbra domb zárta a kilátást, előtte pedig hajításnyira földút futott párhuzamosan, majd ismét domb akácossal. Román területen ilyen közel a határhoz nem mehet civil. Hát ezért nem volt őrszem a gyümölcsösben! Az csak álhatár volt." A gondolatok villámai szilánkokra hasították Csenger fejében a jól felépített tervet. Szinte orrában érezte az ózon tompa illatát és enyhe hányinger kavargott a gyomrában. "Perceken belül itt lesznek. Lépni kell." Felhúzta amilyen magasra csak tudta a kerítés legalsó drótját, fektében hanyatt fordult és óvatosan elkezdett átcsúszni alatta. Akkor sem emelkedett fel, amikor már a füves részre ért. Egyenletes sebességgel kúszott tovább egészen a földútig. Az út menti árokban pihent csak meg és félig felemelkedve terepszemlét tartott. Balra szénásszekér, jobbra domb, előtte akácos. "Irány az akácos." Alig embermagasságú bozót volt ez, ami a kivágott fák tövéből sarjadt. Csak nagy üggyel-bajjal és rengeteg karcolás árán tudta átverekedni magát rajta. A túloldalon újabb földút, ami viszont már a határ fele mutatott és egy dombra felfutó hatalmas szántóföld fogadta. A szántóföldön két asszony dolgozott. Csenger megigazította ruházatát és elindult feléjük. A távolban mezőgazdasági épületeket látott arató gépekkel. "Érdekes, Romániában is ugyan ilyenek ezek."
- Jó napot! - köszönt rá az asszonyokra - Tudnának segíteni nekem? Amott az erdőben gombásztam és egy kicsit eltévedtem, azt hiszem. Meg tudnák mondani, merre van Nyírábrány? - nem volt benne biztos, hogy jó nevet mond, de úgy emlékezett, ez a legközelebbi magyar település.

- Maga magyarországi?! - az asszony hangjában olyan eleven rémület csengett, mintha a székesegyház nagyharangját húzták volna félre - Édes lelkem! Maga átjött Romániába!!! Az erdő szélén az ott a határ. Menjen innen gyorsan, nehogy meglássák velünk. Látja, ott a domb tetején az erdő mellett. Ott az őrszem. Most csak azért nem látszik, mert leült az árnyékba. Jézusom! Perceken belül itt lesz a váltás! - mindezt, szinte egy szuszra hadarta el az asszonyka.

A távolból tehergépkocsi zúgása hallatszott. Csenger megpördült, villámgyorsan felmérte a terepet. "Az akácosig már nem jutok el!" Néhány méterre a földút alatt egy betongyűrű vezette át az esővizet egyik oldalról a másikra. Másodperceken belül már ott lapult a pókhálós, kiszárad iszaptól félig feltelt csőben. Hallotta, amint a teherautó áthalad fölötte. Óvatosan előre kúszott és kilesett a túloldalon. Most már a katonát is látta. Ott zajlott az őrségváltás a szeme előtt. "Háromóránként váltják az őrszemeket." Ráejtette fejét a karjára és lehunyta szemét. Érezte, hogy remeg. "Pihennem kell."

Talán félóra telhetett el, talán több. Csengernek semmi kedve nem volt kimozdulni a biztonságos lukból, de ugyanakkor ott sem bírt maradni. A gondolatok újra és újra szétestek a fejében és minduntalan azon kapta magát, abban reménykedik, felébred. A katona időközben rágyújtott és leült az árnyékba. Ez teljesen szabályellenes, de ilyen melegben ki törődik a szabályokkal. Komoly ellenőrzésre csak az éjjeli szolgálta számíthat, és egyébként is, ki azaz őrült, aki fényes nappal próbálna átjutni a határon?

Az őrült szép lassan kikúszott az út alatti betongyűrűből, és mint egy óriási gyík megindult az ismerős akácos fele. Elérte. Ágak, tövisek - ruha és bőr szakadt - minden egyre álomszerűbbé kezdett válni. Nem érezte a fájdalmat, sem az idő múlását. Mire kiért az akácos túloldalán a katona ismét ott állt a tűző napon. Talán hetven méterre lehetett, az erdő pedig ismét ott árnyallott a bűvös ötvenre. "Ha most egyenesen nekirohanok, nem sok esélyem lesz. egy sorozattal lelő, mint a nyulat. Ha megvárom, amíg újra behúzódik az árnyékba, onnan még simán ide lát. Hogy a fenébe nem vett észre a másik, amikor errefelé kúsztam?. Mindegy, el kell távolodnom tőle."

Visszakúszott a bozótosnak a katonától legtávolabb eső részére és annak fedezékében fölállt. Megigazította ruháját és zsebre dugott kézzel megindult. Nem nézett a katona fel, hanem kissé lehajtott fővel szinte sétálva rátért a határral párhuzamos földútra. "Ha elég távol leszek tőle... legalább száz méter kellene." Távolodott az őrtől és remegő idegekkel várta, hogy mikor hangzik fel a figyelmeztető kiáltás a háta mögül. Még mindig semmi. Még tíz méter. "Ha eddig nem szúrtam szemet neki, akkor már nem is fogok." Csak arra figyelt, nehogy túl gyorsan menjen. Számolta a lépéseket.

A szénásszekér olyan hirtelen tűnt fel előtte, mintha a földből nőtt volna ki. "Mit keres ez itt?!" villant át rajta, de már késő volt. A széna tetején magasan két kék rövidnadrágos mezítlábas suhanc üldögélt, a szekér mellett pedig vasvillával a vállán egy harmadik baktatott. Biccentett és elhaladt mellettük.

- Hé! - hangzott fel a háta mögül románul. Csenger hirtelen nem tudta miért, de érezte, hogy ez neki szól, és valami nagyon nem stimmel.

- Igen. - válaszolta, miközben lassan megfordult. A gyalogos srác sanda tekintettel állt előtte.

- Mi dolgod neked erre? - és megindult feléje - Hadd lássam az irataidat.

Csenger kétségen kívül nagyon buta arcot vágott, amikor rádöbbent, hogy ezek katonák, de a következő pillanatban már teljes erejéből rohant. Döbbenten érezte, hogy nem bír elég gyorsan futni. Hallotta üldözője üvöltését, amint figyelmezteti a domb tetején álló őrt. "Nem fog lőni. A társát is eltalálhatja." - és próbált gyorsabban futni, de az izmai nem engedelmeskedtek eléggé.

- Állj!!! - üldözőjéből szinte hörgésszerűen tört elő a kiáltás - Beléd dobom a vasvillát!!!

Egy villanásnyi kétség sem fért hozzá, hogy megteszi. Csenger gondolkodás nélkül hasra vetette magát. Csúszott a porban, aztán lihegve úgy maradt.

A vasvillás fiú rászegezte villáját Csengerre és ráüvöltött, hogy keljen fel. Engedelmeskedett. Már nem félt, csak valami nagy érdektelen ürességet érzett, mely minden sejtjét átjárta.

- Te katona vagy? - kérdezte tompa hangon a fiútól.
- Persze hogy az vagyok. Mit gondoltál, csak úgy lehet lófrálni itt a határ mellett? Na lódulj előttem! Egy rossz mozdulat és átdöflek!

Kisvártatva jókedvűen hozzá tette:

- Szerencsét hoztál nekem. Ezért egy hétre haza engednek.

A határőrség két szűk katonai fogdája az éjszaka során úgy megtelt menekültekkel, hogy mozdulni sem lehetett benne. A legidősebb egy hatvan éves bácsi volt, a legfiatalabb pedig egy tizenhárom éves kislány. A foglyok csak a legszükségesebbet szóltak egymáshoz.

Csengert másnap kihallgatták. Bevezették egy sivár irodaszerű szobába és órákon keresztül ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Ahogy belépett, tétova pillantása rásiklott a falon függő helyi katonai térképre és úgy roskadt le a számára kijelölt székre, hogy már értette, mi történt.

- Hol vannak a társaid?

- Nincsenek társaim, egyedül vagyok.

- Hazudsz! Két helyen is nyomokat találtunk a határon!

- Azok az én nyomaim. - rámutatott a térképre - Nem tudtam, hogy a határ itt "U" betű alakú és az "U" két párhuzamos szárán menetem át. Nem volt velem senki. A túloldalon egy bokorban megtalálják az irataimat.

Csengert azonnal felpakolták egy lovas szekérre két katona és egy tiszt kíséretében. Először az öregasszonyok kerültek elő, mivel az előző őrszem ugyan látta Csengert velük beszélgetni, de a paraszt ruhás fiúban semmi gyanúsat nem talált. Csak az volt furcsa kissé, hogy hirtelen eltűnt. Majd az is kiderült, hová lett az őrszem, aki legelőször észre kellett volna vegye Csengert a gyümölcsösben - az itt őrködő katonák kényelmes fekvőhelyet készített maguknak egy almafa fedezékében. Úgy találtak rá az éppen szolgálatosra, hogy kedvenc könyvét olvasta, a " Svejk"-et ! Mint minden büntető és jutalmazó rendszerben, itt sem maradt el a hatás - a tiszt azonnal leváltotta az őrszemet, de a nyomaték kedvéért előbb egy vastag bottal alaposan elverte. A katona szemében olyan gyűlölet égett, hogy Csenger egész úton nem mert ránézni. Aztán előkerült a bokorba rejtett zsák és végül a második ellenőrzési pont őrszemeinek vallomása alapján felhajtották az öreg szekerest is. Az öreg arcán ütések nyomai látszottak, amikor bevezették Csenger mellé a kihallgató szobába. Nem volt mit tagadni. Annyit sikerült elhallgatni, hogy Csenger valahonnan ismerte a gyümölcsös mérnökének a nevét. Már szinte mindent tudtak, de a kihallgatásnak nem akart vége szakadni. Újabb tiszt lépett színre, a politikai felelős és akkurátusan nekilátott kielemezni az elkövetett tett indokát. Eleinte szinte baráti szelídséggel magyarázta el, hogy mekkora tévedés azt hinni, hogy Magyarországon bármi, akár egy hajszállal is jobb lenne, mint Romániában - sőt éppen ellenkezőleg! Aztán minden ilyen körmondat végén egyre ingerültebben tette fel ugyanazt a kérdést- Mond csak fiam, tulajdonképpen hová is akartál te menni?!

Csengeren egy idő után úrrá lett valami furcsa letargia - már az sem érdekelte, ha elevenen megnyúzzák.

- Finnországba - bökte ki végül.

- Hová??? - a tisztet ez teljesen váratlanul érte.

- Finnországba.

- És oda meg miért? - jött végre egy őszinte kérdés.

- Mert hallottam, hogy nagyon szép a finn csend, és meg akartam nézni.

A tiszt pár pillanatig döbbenten nézett Csengerre, majd szólt, hogy vezessék el.

- Vidd a másik bolond mellé - szólt a katona után.

Ezúttal nem a zsúfolt cellába vitték, hanem egy majdnem üresbe, ahol egy fiatal srác guggolt a sarokba, homlokát a falnak támasztva. Az alsó nadrágján kívül teljesen meztelen volt. A katona rájuk zárta a rácsos ajtót, de még nem ment el, csak bámulta őket, mintha várna valamire. Csenger körül nézett. Ágy nem volt a cellában, viszont a falon korom és fekália nyomai látszottak. A sarokban a meztelen fiú nem vett tudomást Csengerről.

- Mi van vele? - kérdezte Csenger a katonától.

- Bolond, mint te. Elégette a ruháit az éjszaka.

Másnap egy ablaktalan, fullasztóan zárt teherszállító furgon rakterébe zsúfolták mindannyiukat és elszállították őket a Nagyváradi securitate börtönbe. A nyári hőségben kohóvá vált a furgon raktere. Mindenki fuldokolt, és ájulás közeli állapotban érkeztek meg a börtönbe.

***

A sors furcsa kegyelméből végül Csenger néhány tucat pofonnal, de komolyabb sérülés nélkül megúszta. A váradi börtönbe két nap után érte jött egy marosvásárhelyi rendőr és bár kopaszra nyírva, bilincsbe, de haza vitte. Még hetekig volt az otthoni rendőrségnek rendszeres vendége, és ott sem bántak vele kimondottan kesztyűs kézzel, ám végül nem került sor a törvényszéki tárgyalásra, mert a bürokrácia furcsa fintoraként szeptemberben besorozták katonának. Még abban az évben kitört a forradalom, ami a diktátor kivégzésével ért véget. Ez azonban már egy másik történet.