A 18-19. században az a szólás terjedt teológus körökben országszerte, hogy „a szószékre a katedrán keresztül vezet az út”. Amíg nem volt hazánkban intézményesített tanítóképzés, hosszú ideig ez a módi járta, különösen a reformátusoknál, megalapozva ezzel is a minőségi elemi iskolai oktatást. A híres, nagy kollégiumoknak így aztán volt mire építeni, a partikulák legjobb tanítványaikat küldték Debrecenbe, Patakra, Pápára.  Bizony, mielőtt lelkésszé lett valaki, tanítania kellett, olykor évekig. Tanítani és nevelni a gyermekeket, a leendő híveket. Papjától később is elvárta a gyülekezet, hogy az igemagyarázat során ne csak lelkileg, érzelmileg, hanem szellemileg is emelje az atyafiakat. Persze voltak, akik az utóbbit olykor-olykor túlzásba vitték! Nagyapám, a túloldali Szatmárban, gyakran mondta az ötvenes-hatvanas években, hazatérve a vasárnapi istentiszteletről, hogy „már megint sokat tudományoskodott a tiszteletes úr”. Ilyenkor, átesvén a ló másik oldalára, az űrkutatás friss híreit vagy a növénynemesítés legújabb eredményeit applikálta be beszédjébe a mindenáron népnevelni akaró lelkész.

Mára mintha fordult volna a világ. Lelkészeink visszahúzódnak a Szentírás védfalai mögé. Igemagyarázatuk „szakmailag” korrekt, általában retorikailag is rendjén való, csak amikor a ma emberéhez kellene közel hozni az Ige üzenetét, hogy az itt és most hiteles, a hívő számára érvényes és átélhető legyen, hogy személyes érintettségét meg érdekeltségét is felkeltse – elbizonytalanodnak.  Amíg a kifejtő részben szinte statisztikai realizmussal beszélnek egy-egy bibliai történetről (név szerint kik voltak jelen, ki s hogyan reagált, milyen volt öltözékük, mit ettek-ittak s mikor, napra-órára pontosan), addig az igemagyarázat érvelő részeiben többnyire általánosságban beszélnek: „Azt mondta nekem a múltkor valaki”, „Márai írja egy helyütt”, „egy észak-olasz festő, mikor Krisztust ábrázolja tanítványai körében…”. Pedig retorikai alapszabály, hogy ha érvelek valami mellett, azt bizonyítanom is kell, mégpedig úgy, hogy helytálló, hiteles és – ami tárgyunkat legfőképpen érinti – konkrét legyen. Ki és mikor mondta, Márai melyik versében vagy prózai művében írta, s hogyan hívták azt az észak-olasz festőt, ki Krisztus urunkat ábrázolta, netán hol található a képe?

A ma embere, s különösen a fiatalja, szereti/szeretné továbbgondolni az elhangzottakat, esetleg elolvasni a hivatkozott művet, vagy rákeresni a világhálón arra a bizonyos festményre. A 21. század elején, információzuhatagos korunkban bizony nagy szükség van újra a szószék eligazító, tanító attitűdjére is – talán jobban, mint eleinknél volt!

(Megjelent a Reformátusok Lapja 2014. évi 24. számában)