Csak jön-megy. Magabiztosan, otthonosan, némán. Merészen, néha számonkérően szembenéz velem a fürdő- vagy előszobatükörből.

„Ki vagy te?” – kutatom a vonásait.

„Láttalak már! Egy masnis kislányhoz hasonlítasz, aki az óvódás csoportban áll, majd iskolai előadáson szaval, áldott emlékű tiszteletes urunk és a gyülekezet előtt konfirmál, gimnazistaként egy kiránduláson  mosolyog, vagy éppen répát szed a kötelező gyakorlaton, majd menyasszonyi csokrot szorongat…

„Hogy kerülsz ide?”  Érzem a tekintetében rejtőző vádat:

„Te vagy!!! Vedd már észre! Itt vagy bennem. Itt van bennem a régi éned, gyermekkorod, ifjúságod, beteljesült és beteljesületlen, kimondott és kimondatlan vágyaid, álmaid. Minden, ami Te voltál hatvan éven át.”

De akkor miért érzem, látom másnak magam? Másnak, mint amit a tükör mutat?

A biológiai szemünk látja ezt a tükörképet.

A lelki szemünk más lencsét használ. És ez a lencse mindig időtálló lesz. Nincs az az optikai műszer, ami ezt be tudná mérni. Orvos sem írhatja fel. Te magad vagy önmagad orvosa. Te tudod legjobban mikor kell elővenni ezeket a lencséket. Amikor a legnagyobb szükséged van rá, hogy tudd: az élet múlása téged sem kímél. De volt idő, amikor kegyes volt hozzád. Erre emlékezz!

Aztán rájövök, nem vagyok egyedül ezzel a jelenséggel. Életem párja is feltette ezt az ártatlan kérdést: - „Drágám, láttam egy idősödő férfit a fürdőszobában, nem tudod ki ő?”

Megnyugtatom. Nem. Nem tudom, de időnként én is találkozom egy idősödő nővel ugyanott. Majd legközelebb megkérdezem őt, hátha ő tudni fogja.

Nevetünk egyet, és az élet megy tovább.

Mert a show-nak folytatódnia kell … énekelte régi kedvencünk, Freddie Mercury, megboldogult ifjúságunk idején.

2016.03.23.