Az egyik novemberi nap, a szokottnál korábban ébresztett édesanyám.

    - Fiam, fiam ébredjél! Nagy meglepetés vár rád! És közben húzta le rólam a takarót.

        A szoba hideg levegője hamar a pizsama alá bujt, na meg a kíváncsiság is dolgozni kezdett bennem, hisz nem tudtam, hogy mi lehet az a nagy meglepetés. Mielőtt faggatni kezdtem volna édesanyám, édesapám jelent meg az ajtóba, amelyet tágra nyitott, hogy a kosár fával bejöhessen a szobánkba. A bundasapkáján, vállán csak úgy csillogtak, kacsingattak felém a frissen hullott hó pelyhek, amelyek némelyike beröppent a nyitott ajtón át beáramló friss téli reggel szelének szárnyán.  

    - Lehullott az első hó! Közölte édesanyám, mikor látta, hogy nagyon meresztem a szemem, édesapám felé. Nem kellett engem biztatni az öltözködéssel, ment az, gyorsan, mint a karikacsapás. A reggelit is katonásan eltüntettem, csak, hogy minél hamarább kint lehessek az udvaron. Nem hógolyózni, hó embert gyúrni igyekeztem, hanem, hogy lássam e tél első gazdagon lehulló hó takaróját, amely az udvart már bokáig érő vastagsággal lepte be. Hamar a hólapát is előkerült a fás színből, és nekiláttam ösvényt készíteni a kapuig. Nem volt nehéz feladat, mert a frissen lehullott hó takaró könnyedén engedett a hólapát erőszakosságának, és két fordulattal már kész is volt az ösvény, ami jó 30 m hossz lehetett. Fázni nem fáztam egyáltalán, csak a cipőm orrára telepedett hónak a hidege jelezte, hogy biz’ ő nem tréfál.

     Édesanyám, melegedni hívott be a házba, de bent se volt valami rekkenő hőség, hisz az éjjel kihűlt a ház melege, csak éppen nem fújt a szél bent.

     Nem sokára záródott mögöttünk lakásunk ajtaja. Szüleim munkába igyekeztek, én meg az óvodába indultam.

      Édesanyámnak nagy gond volt a téli munkába járás, a lába miatt, hisz hiányzott a bal térde kalácsa, amit gyermek korába egy szerencsétlen korcsolyázási esés közben tört el, és ki kellett operálják az orvosok. Az eltávolított térdkalács miatt az operált lábát soha életébe nem tudta be hajlítani, és a láb merevségét egy vaskengyelbe fogott cipőtalp vastagságú gép biztosította, amit egy speciális cipőre kellett rá csatolni, miután a gépet befűzte. 

      A tél beálltával, a síkos út is megvette a lábát. Az elcsúszást a jégen, vagy az elesést akképpen védtük ki, hogy édesanyám szánkóra ült, és mi húztuk be a munkahelyére.

     Édesapám a szánkót már előkészítette, és egy pokróccal terítette le, amire nagy nehezen és kissé szégyenkezve ült fel édesanyám, aki többször is elmondta:

     - Látod fiam, most helyettem itt a szánkón te kellene üljél, és mi a szülők húzzunk téged a szánon, nem pedig én, és érződött, hogy sírás fojtogatja a torkát.  Édesapám húzni kezdte a csúszni alig akaródzó szánkót, hisz a szán talpának vas része időközben meg rozsdásodott. Én a szánkót próbáltam tolni hátulról, aminek az eredménye egy hasra vágódás lett. A nehezen induló szánkó megugrotta magát, hisz édesapám is erősen húzta én meg nagyot taszítottam rajta, így a szán megtáltosodott, én meg a földön elhasalva találtam magam a hó ölelésébe, édesanyám meg szinte követett engem, csak ő kapaszkodott a szánkóba ezért egy kis ijedséggel meg úszta.

     A 24-es Udvartér zsákutcájának mélyéről indultunk el elsőként a lakók közül, a szűz hóba ösvényt verve. Szüleim munkahelye szerencsére nem volt messze, mert ahogyan az udvartérről kiértünk a barompiacra, vezető útra, balra kanyarodva egymás után hagytuk el az udvartereket és már fordultunk is be a fő út előtti utolsó jobb oldali udvartérbe, amelynek a végén ott volt édesapám raktára, ahol valamikor a Bene üzlete működött. Édesanyám örömmel szállt le a szánkóról megjegyezve, hogy ezt szerencsésen meg úsztuk, föl se borultunk és senki se látott meg az úton, így nem kellett szégyenkeznie.

        Én már akartam búcsúzni, hogy induljak az óvodába, de édesanyám megfogta a kezem és így szólt:

       - Nesze fiam egy lej, vegyél rá kiflit, vagy zsemlét, tízóraira, ma igazán rá dolgoztál. A friss kiflit nagyon szerettem, és ezt édesanyám jól tudta, viszont azzal is tisztába volt, hogy a pénzt is gyűjtöm. Most is meg osztottam az 1 lejt, felére vettem kiflit, és a másik felét délután a perselyembe tettem.

        Sietve elköszöntem és az óvoda felé vettem az utat. Az óvoda kapuját zárva találtam, hisz alig múlt hét óra, de a sietség inkább azért volt, hogy a Molnár Józsiás parkba készülő korcsolya pályán köthessek ki. A korcsolya pálya esti világításba ragyogott, és Feri bácsi a gondnok már munkálkodott, a havat tologatta egy nagy T re emlékeztető szerszámmal. Napokkal ezelőtt a védő fa palánkokat felszerelték, és a vizet ráeresztették a pályára, ami a száraz hideg révén megfagyott, és napról napra vastagabb lett. Már lehetett rajta korcsolyázni, de most araszos hó takarja.

        Egy darabig néztem a csillogó jeget, amely az eltakarított hó nyomába bújt elő, és már képzeletbe ott korcsolyáztam rajta. Ez valóban képzeletem szüleménye lehetett csak, mert ez idáig még, korcsolyám nem volt, és édesanyám is nagyon kiállott amellett, hogy mindent csak éppen korcsolyát ne a gyereknek. Így ábrándozva és a hótakarón álldogálva, lassan a lábam meg a kezem is kezdett fázni. Eszembe jutott, hogy a reggel, amikor a havat lapátoltam nem fáztam egy cseppet se. Gondoltam egyet és bemerészkedtem a jégpályára. Feri bácsi, a pálya gondnoka nem látott meg, mert ő háttal volt nekem. Elvettem egy hólapátot és a jégen tolva én is kezdtem a havat egy csomóba tologatni. Annyira lekötött a munkám, hogy csak akkor vettem észre Feri bácsit, amikor mellettem megszólalt.

-         Na kölyök, hogy ízlik a reggeli mozgás? A barátságos hang, meg a vállveregetés, arra késztetet, hogy bátran feleljek.

-         Gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor ne csak álldogáljak, hanem egy kicsit segítsek is, a hó eltakarításába, mert én azt már tudom, hogy hogyan kell végezni. Ugye szabad? Nem tetszik haragudni?

-         Dehogy haragszom, csak oszt’ el ne csússz, mert a jég igen csak meg tud ütni, és azzal ment is kifelé a jégpályáról.

Egyedül én maradtam a jégpályán, és dolgozhattam akár csak a nagyok, örvendtem magamba.

    Kezdetbe a könnyűnek tűnő hólapát, ahogyan már több fordulatot tettem keresztbe a jégpályán, kezdett elnehezedni. A munka melege is elöntött. A kabátomat levetettem, és láss csudát, most már egészen megelevenedtem. Miközben a testem, izzadásig hevült, a lábam és a kezem fázni kezdett. A hótakaró alól a szép sima jégtakaró, több mint fele elő tűnt. Közbe Feri bácsi is visszajött a pályára, maga után húzva egy tömlőt.

     - Na elég lesz kispajtás, most kezdem hizlalni a jeget, menj le a pályáról, mert még meg fogsz vizesedni. Kétszer nem kellett mondani, mert már a lábam nagyon megfázott, és a kezeimet is sűrűn fújtam, hogy a hidegtől egy kissé felmelegedjen. Közben megvirradt, és már a gyerekek is kezdtek szállingózni az óvodába. Hamar elköszöntem és a közeli óvodába szaladtam.

     A dada nem sokkal előttem, érkezhetett, mert a tűzgyújtással vesződött. Én fogtam a vedret, ami tele volt hamuval, és kivittem a szemétbe, jövet meg a vedret tűzifával raktam meg. Majd még tértem egy párszor, amíg a fásláda meg nem telt. Rendszerint én voltam az első érkező az óvodába minden reggel. Amikor tüzelni kellett, a fát én hordtam be, tavasztól meg az udvart szoktam felsöpreni segíteni. Munkám nem maradt viszonzatlanul, mert a dada megengedte, hogy elsőként, azt a játékot válasszam ki aznap, amelyikkel játszani akarok. Ebből kifolyólag voltak is összekoccanások a nagy csoportos óvodás társaimmal, akik szintén azzal a játékkal szerettek volna játszani, amit én reggel magamnak kiválasztottam, de mivel én fel voltam pártolva úgy a dada, mint a keresztanyám óvó néni által, a kedvenc játékok nálam maradtak, amiket majd azon pajtásoknak adtam oda, akiket szimpatizáltam, kedveltem.

     Aznap az óvodából nem egyenesen haza, hanem a jégpálya felé kanyarodtam. Feri bácsit nem kaptam ott, viszont a reggel kilocsolt víz megfagyott, annyira, hogy délután lehetett korcsolyázni, igaz csak a fél pályán, mert a másik fele úgy maradt havason. Ez a luxus nekem nem volt elérhető. Egyszer azért, mert édesanyám egy életre nyomorékká vált, a korcsolyázás miatt, térdkalácsát törve egy rossz esés következményeként, másodszor meg a korcsolya, és a korcsolyának megfelelő cipő ára meghaladta szüleim anyagi lehetőségeit. Én meg kellett elégedjek a minden reggeli jég pályalátogatással, s amikor hó volt akkor segítettem eltakarítani, máskor meg Feri bácsi meg engedte, hogy csiszinkázzak a jégen, amíg ő el nem kezdte a vizet rá fecskendezni.

      December közepe táján, egy vékonyabb réteg hó hullott, amit ugyan csak le kellett pucolni a jégpályáról, és én ott szorgoskodtam Feri bácsi körül, lapáttal tologatva ki a havat a pálya széle felé, amikor Feri bácsi, egyszer csak a zsebébe nyúl és egy tenyérnyi kartonpapírt nyom a kezembe.

     - Ez fiam egy havi bérlet a jégpályára. Én úgy gondoltam, hogy te olyan sokszor és sokat segítettél, hogy ez lesz neked a fizetséged. Ezzel a bérlettel, mikor gyerekek korcsolyáznak te is, bejöhetsz a pályára glicsúzni, de nem kell fizetned, csak felmutatod a bérletet a kis kapunál. A vakációba délelőtt meg délután is jöhetsz, bármikor kedved van. Megértetted? Majd feleletet nem várva még hozzá tette: Valamit, valamiért, ezt az életbe soha se is feled el! Na, most, eridj gyorsan az óvodába, mert oda telt az idő.

         Alig vártam, hogy haza mehessek az óvodából, és szüleimnek eldicsekedhessek, hogy én mit kaptam Feri bácsitól a reggelenkénti munkámért.

         A bérlet megmutatásra édesapám raktárába került sor. Édesanyám hallani se akart korcsolyázásról.

      - Holnap reggel mész és visszaadod a bérletet, utasított édesanyám. Apelláta nem volt, én szomorúan rábólintottam és a könny összefutott a szemembe. Egész délután hangtalan voltam, a korcsolyázási bérletem visszaadása miatt.

         Másnap reggel jelentkeztem Feri bácsinál és elmondtam, hogy édesanyám visszaküldte a bérletet, mert nincs korcsolyám, és félt, hogy nehogy engem is baleset érjen a jégen, mint ahogyan vele is történt. Feri bácsi egy darabig fogta a bérletet, nem tudta, hogy mitévő legyen, majd egy hirtelen mozdulattal visszaadta, mondván:

        - Én ezt a bérletet neked szántam, vissza nem vehetem, hisz becsülettel rá dolgoztál. Tegyél vele azt, amit akarsz, és ott hagyott magamra.

          Aznap az óvodából, ahogy kijöttünk, a jégpályára mentem, mert közben támadt egy ötletem. Gábor az egyik játszópajtásomnak volt korcsolyája, és rendszeresen járt korcsolyázni. Reméltem, hogy most is kijön a jégpályára.  Korán érkeztem, még csak egy pár nagyobb iskolás volt a jégen. Körbejártam a jégpályát, hogy a lábam ne fázzon meg, kicsit még néztem a korcsolyázókat majd haza indultam. A Józsiás kert kijáratánál találkoztam Gáborral. Kezében a korcsolyával futva igyekezett a jégpályára. Megfordultam, és vele visszamentem, közbe elmeséltem neki a bérlet történetét, és tettem is egy ajánlatot neki.

     - Úgy gondoltam, hogy a bérletem mára odaadom neked, majd holnap is megkapod, de te, ide kell, add a korcsolyát cserébe, egy félórára, majd hazafelé menet a belépti díj árából veszünk kifli, amit elosztunk testvériesen.

       A felajánlott bérlet használatot előre nem fogadta el, de én nem tágítottam mellőle, és győzködtem: amikor a korcsolyát felkötötte, azt mondta:

      - Nem bánom legyen, ahogyan mondtad, de te is velem kell, gyere a jégpálya bejáratáig, és ha beengednek, akkor visszaadom a bérletet, hogy nehogy elveszítsem.

          Minden ment, mint a karikacsapás. Gábor többször is a kerítéshez korcsolyázott, ahol én toporogtam egy helybe, mert a hideg beleütött a lábamba, és lehet, hogy meg sajnált, mert odakiáltotta nekem:

-         Nem akarsz ma egyet korcsolyázni?

-         Hát persze, hogy igen, válaszoltam.

       A melegedőbe, mentünk, ahol a cipőmre rácsavaroztuk a korcsolyát.  Életembe először volt korcsolya a lábamon. Nehezen botorkáltam ki a jégpályára. Ha Gábor ne fogjon, biztosan el is estem volna. Esés, amelyik soká nem váratott magára. Amilyent a jégre beléptem és magamra maradtam, az első mozdulatomnál a lábaim az ég felé szöktek alólam. Egy nyekkenés és már a jégre csücsentem. Nem ütöttem meg magam. Fel álltam a jégről, és most már a kerítésbe fogózkodva újra próbálkoztam, a korcsolyázás tudományával. Inkább szerencsétlenkedtem, mint korcsolyáztam. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz és rajtam nevet. Tíz percnél nem ültem többet a jégen és már is, lekívánkoztam, a biztonságos talajra. A korcsolyát, amikor lecsavaroztuk a bakancsomról, akkor láttam meg, hogy a bakancs mindkét talpa kettévált, a korcsolya lepkéinek szorítása véget. Na ebből baj lesz, ijedtem meg. Hát nem lett, mert az Udvartér bejáratánál ott lakott Lajos bácsi a suszter, akinek a hátát  a sok éves kaptafa melletti munka igen csak meg görbítette, de még otthon maszekolt.  Egy kissé bizonytalanul nyitottam meg a kapuját. A járást tudtam, mert ő javítja a rossz cipőinket, de most nem a szüleim küldtek és ráadásul csak 1 lejem volt, amit Gábortól kaptam. Ő most az 50 banijáról lemondott, csak ki ne kapjak. Lajos bácsi széles, alázatos, vigyorral fogadott.

    - Mivel szolgálhatok úrficska? És a fejét jobbra - balra forgatta, de a kezembe nem látta a neccet, amiben neki a munkát szoktam hozni.

     - Na mi lesz?  Rezzentem össze az emeltebb hangra. Hát, kezdtem bele mondókámba bátortalanul, de, hogy nem lettem leállítva elmondtam végig a cipőm balesetének történetét. Majd sírós hangon kérlelni kezdtem, hogy most meg kellene javítani, mert másképpen lesz hadd el hadd odahaza részemre.

     - Kérem, húzza csak le szerivel a lábbelijét, halottam a számomra oly kedves biztatást.

      - Hát ez csurom víz! Állapította meg Lajos bácsi, majd folytatta, ezt ilyen állapotba nem lehet megjavítani. Ki kell szárítani, és majd csak azután veszem munkába, és felhúzta szemöldökét, majd rám sandított.

          Várta a hatást. Hatás, ami azonnal jött is részemről, mint könyörgés formájába, mi majd sírásba ment át.

           - No csak, hamar eltörött a mécsese! Férfiemberek, még ha kicsik is nem szoktak sírni. Legyen kemény, úrficska. Majd az élet megtanítja, ahogyan engem is, oktatott a megöregedett agglegény mesterember, és közbe a cipőmet a vaskaptafára felhúzta.

           - Verek belé egy-két faszeget de varrásról, meg komoly javításról szó se lehet, csak, majd ha kiszárad a lábbeli.

            Én nagyon köszöntem a cipészmester hirtelen jó indulatát, és már szebbnek láttam a délutáni életem. Hát nem sokáig. A bakancsjavítás mesteri idő alatt elkészült.

         - Tessék, a beteg újra életmagra kapott! Nyújtotta felém a bakancsom párját, aminek társát időközben már fel is húztam a lábamra.

         - Három lejbe kerül, de csak is magának úrficska.

         Jaj, nekem, nyílalt belém a kétségbeesés, ami lehet az arcomra is, kiverekedte magát.

          - Mi történt? Csak nem szeget hagytam a lábbelibe? Szisszent felém a cipészmester.

           - Jaj, nem, nem, a bakancs nagyon jól van megjavítva, csak az a baj, hogy nekem 1 lejem van mindössze, és elővettem a lejest, a cipészmester felé nyújtva.

            - Hát nem oda Buda, úrficska, ez a munka ára három lei, de balga is voltam, hogy előre nem kérdeztem meg pénze van-e? Így a Lajos bácsi.

            - Nagy szorítóba kerültem ugyan, de a lábbelim már meg volt javítva és fel is húztam a lábamra őket, tehát otthon nem lesz kikerülés, most ezt a fizetséget kell, elintézzem, és nagyon törtem a válaszon a fejem.

             - Drága Lajos bácsim, - fogtam hízelgőre, most a három lejt nem tudom kifizetni csak az egy lejt, de holnap megint tudok hozni egy lejt, becsület- szavamat adom. Hát ezt nem kellett volna mondanom. A Lajos bácsi, aki fekete ember volt, most még sötétebb lett és hangosan rám förmedt:

             - Úrficska ez micsoda dolog! Ezt nem vártam magától! Hát a maga becsülete csak ennyit ér?  Tudja meg tőlem, hogy a becsülettel nem lehet játszani, azt csak egyszer veszíti el az ember, de akkor örökre! A becsület szó az igen csak értékes egy férfi embernél, még ha olyan fiatal is mint magácska. Ezt én mondom magának a 80 éves cipész! E kifakadás után, majd higatabban hozzá tette:

            - Most menjen, majd holnap behozza a becsületszóra ígért egy lejt, a másikat meg elengedem, mert látom igen csak meg ijesztettem.

           Hát én mentem, hogyne mentem volna, egyszerre hátráltam az ajtó felé mint a rák, köszöntem a bakancs javítását, és ígértem, hogy szavamnak állok, holnap hozom az elmaradt egy lejt, és gyorsan elköszöntem, az ajtót magam mögött behúzva, amely egy kicsit hangosabban csuktam be, a kelletnél.

       - Másnap, nagy izgalmak között vártam Gábor érkezését a jégpálya bejáratánál, oda adtam a bérletet, de a korcsolyázásról le mondtam a tartozásom, becsületem meg mentése érdekébe. Gábor jó barátként viselkedett, a lejt ideadta, amit megköszöntem, és nagylelkűen a hétvégi háromnapos korcsolyázásról lemondtam.

        Futva tettem meg az utat Lajos bácsi házáig, és nagy zajjal, nyitottam ki az ajtót, még kopogtatni is elfelejtettem, de ez nem zavarta a nagyot halló cipész mester, csak meglepődve nézett rám, aki mintha a földből bújtam volna elő, ott álltam kinyújtott kézzel a lejest feléje nyújtva.

-         Rendben van, úrficska, a számla egyenlítve, a becsület megtartva. Jó – e, a megsuszterolt bakancsocska?

Feleletet nem várva, köténye zsebébe dugta a pénzt és munkája fölé hajolva, nagy szuszogások közepette, dolgozott tovább, mintha ott se lennék. A számla, tartozás egyenlítve, a munka nem várathat magára.

      Kissé zavartan, elköszöntem, de boldogan csuktam be magam mögött a suszter kapuját, hisz most már minden egyenesbe jött. Ekkor meg eszembe jutott a perselyem, ahol a félre tett kifli banisokat gyűjtöm. Hát ott lett volna a hiányzó 2 lei, nem kellet, volna oly gondot, okozzon nekem, de most már mindegy, hisz így egy lejt megtakarítottam. Közbe megérkeztem a jégpályára, ahol Gábor már várt rám, hogy a bérlettel beléphessen a korcsolya pályára.

 Gáborral a másnapi korcsolyázás időpontját meg beszéltük, majd a télivakáció alat a bérletet ki használtuk, és korcsolyázás után kiflit, vagy halacskás cukorkát vettünk a beléptidíj árából, a török dióbeles árusnál. Részemről a korcsolyázás kimaradt ezen a télen, de a szinte mindennapi friss kiflit, azt jó étvággyal meg ettem, és maradtam a két idős ember tanításával, ami egész életemben elkísért.

„Valamit, valamiért” mérce, és a becsületszóval nem lehet játszani, mert ha az adott szót nem sikerül betartani, akkor oda a becsület, amit az életbe csak egyszer lehet elveszíteni, de akkor örökre.

Kézdivásárhely

2014. február 12                                                                    Beke Ernő