Ha csökken az első szerelem intenzitása, érdemes megállni és visszapörgetni: mi vezetett ide. Még inkább érdemes visszatérni ilyenkor az első lángoláshoz, a kezdeti lelkesedéshez. Szent Pál írja „lelki fiának”, első utódjának, Timóteusnak: éleszd fel magadban a kegyelmet, amelyet kézföltételem által kaptál. (2Tim 6) Ezt szokták tenni a házasok is, kerek évfordulók alkalmával.

     Pappá szentelésem 25. évfordulóján jómagam is erre érzek késztetést. Erre kötelez ezüstmisém is.

   Hálatelt szívvel állok meg, és tekintek vissza. Összegzek és értékelek, elemzek és nosztalgiázom. Végigpásztázom lelki szemeimmel a megtett utat, nagyobb rálátásom nyílik így a gyökerekre, őseim felértékelésére, s az összhatásra: mi, hogyan, miért alakult így az életemben? Miért kellett a dolgoknak (velem) így történniük? Évtizedekig abból éltem, amit otthon kaptam, amit hazulról hoztam: derűt, tartást, talentumokat, közösséget, szerető családi légkört, iskolát, – ami felvértezett az élethez szükséges „kellékekkel”.

    De ez a visszatekintés nem arra való, hogy mementózzak, esetleg lamentáljak, avagy a bizonyítványomat magyarázzam. Most már látom, hogy a lelkes fiatalember a szerelemben is, az életben is csak kezdő. Zöldfülű. Az első szerelem még nem a beteljesedés. Az első szeretet még nem a teljes szeretet. Az inkább kezdet: az indulás. Az Úr beállít a szeretetben való növekedésre és érlelődésre. Hogy ezután csak erre törekedj. Mint mikor a rakétát kilövik, megadva neki a kezdeti sebességet. Menet közben aztán valamiféle dinamikai léptékváltás következik be. Ahogy a zeneszerő is a kottában az „andantéról” átlép az „allegróba”. Mert a hitet nem lehet örökölni. Azt minden nap ki kell imádkozni, az „testre szabott” kegyelem. Az nem járadék, hanem ajándék. Azon megállás nélkül, egyfolytában, hűségesen dolgozni kell, hogy ne csak ne veszítsem el a kezdeti lelkesedést, hanem fejlődjek, változzak, alakuljak.

    Tegyem hozzá a magamét, működjek együtt az isteni kreativitással: lobbantsak lángra másokat, világítsak, vigasztaljak, ültessek, alkossak, szórjam szét, osszam meg kincseimet, figyeljek a célra, és ne törődjek a fanyalgókkal. Közben pedig szolgáljam azokat, akik megbicsaklottak, kifáradtak, kiégtek, tanácstalanok vagy unják az egészet; akik belerokkantak a nyomásba, vagy akiknek nics valakijük, nincs emberük, aki odavezetné a „gyógyforráshoz”, a kegyelemhez, amikor az „mozgásba jön”.

     A papság szentségében ez a gyönyörű, az egyedi, a magasztos. Semmilyen más szakmával, munkahellyel, állással, életformával nem pótolható hivatás a miénk.

    Ez a szentség emel föl, ez lendít előre. Ez adja a napi beteljesedést, az istenközelség megszokhatatlan s mégis szüntelenül szükséges élményét. Ez ragad ki a rutinból. Ez ment meg attól, hogy ne csak fungáljak, intézkedjek, szolgáltassak, hanem jóra is intsek, s magam is szüntelen szítsam a felélesztett lángot a lelkekben... Hogy ne legyek tragikus hős, mint ama huszár, aki alól kilőtték a lovat.

    Amikor már a misézés, az áldozatbemutatás bennem is történik, hisz egyes szám első személyben veszem a számra a szentségi szavakat: „Ez az én testem...értetek.” (Lk 22, 19) Magamra öltöttem Krisztust. És már nem zavar, hogy beleásítanak vagy beleköhögnek a felajánló imába, hamiskásan énekel a kántor, vagy muslica hullt az átváltoztatott borba.  Minden orvosság egy kicsit keserű. Ezért jó vízzel bevenni. De minden keserűségben orvosság is van. Hiába küldtek padlóra egy balegyenessel, elszenvedem a mélyütést, de az adoráció csendjében újra feltápászkodtam. Erőre kaptam, magamhoz tértem. Megérkeztem, mert lassan nemcsak a bűnnek kezdek meghalni, hanem élni kezdek Krisztusban. Ez a csodaszép, ez a biztató. Ettől életbevágó a küldetés, és tart addig, amíg győzöm. Így leszek képes megfelelni az isteni Mester követelményeinek. Csak ez számít. Az utolsó cseppig kiinni a kelyhet, hiszen: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek...” (Jn 21, 22)

    Huszonöt év figyelmeztet arra: hogyan kezdtem, mivé lettem. Alázat és reménység egyszerre. Hogy Isten kegyelmének előkészítője maradjak, még akkor is, ha sosem lehet elég jól csinálni. Ám azt is tudom: nem is szükséges különleges teljesítményt nyújtanom. Az a fontos, hogy ne veszítsem el a szem- és szívkontaktust.

     Maradj velem, mert én veled leszek...

    „Elég lesz neked az én kegyelmem !” (2Kor 19, 9) – mondja az apostolnak is. „Te csak tarts ki abban, amit tanultál” (2Tim 3, 14), amit tőlem láttálés kaptál, újítsd meg a kezdeti szerelmet, amellyel eljegyeztelek: igazságbam, szeretetben, és hűségben. (Óz 2, 21-23)

    Testem, személyiségem pedig lehet törékeny cserépedény, hogy a hit hatalmát, erejét, a munkám eredményeit, gyümölcseit ne magamnak tulajdonítsam, ne a magaménak tartsam, hanem Neki köszönjem meg.

    Ez az engedelmesség tesz nyitottá, szelíddé, elengedővé, hisz folyton Isten kegyelméből élek. És csak így találom el a Szót, aki bennem is meg akar testesülni. Hogy ne csak még huszonöt évre, hanem örök életre szüljön.

Hála Neked Uram!

Sebestyén Péter