Ez ma sincs másképp. A gazdasági, politikai, vagy virtuális machinációk, különféle befolyásolási mesterkedések mind erről szólnak. Legyen szó reklámról, nagy szavakról, erőfitogtatásról, vagy egyéb zsarolási eszközökről.

A globalizált közösségi médiában pedig nagyon is kapóra jön az emberi természet csapongó kettőssége. Az ember is megosztott, az áteredő bűn miatt széthasadt a lelke: vágyik a jóra, de a rosszra is kíváncsi. Hajtja a féktelen kitárulkozási vágy, ahol önként és dalolva enged a nyilvánosság kísértésének, mindent mások orrára akarna kötni, és mások összes titka érdekelné. A magánélet szentsége, a szemérmes szégyenérzet már nem annyira féltett, hogy fel ne adná, cserébe egy jó szaftos botrányért. Ennél is erősebb a hajlandóság a magamutogatásra, hogy megossza másokkal a konyha, magánélet, de még a hálószoba titkait is. Mert lájkvadászat nélkül nincs élet a halál előtt. Akkor is, ha valaki megosztó, ellentmondásos személyiség, tündöklik a kibertér dicsőségében, mert lám, szuverén, szókimondó, mehet a saját feje után, nem fogja vissza magát, hisz éppen azért „követik”, hogy ő milyen bátor volt, ő meg merte mondani, ő ki mert állni a sorból, a placcra, és le is aratta a siker gyümölcseit. „Felmászott a siker létrájára, csak azt nem vette észre, hogy az rossz falnak volt támasztva...” (Joseph Campbell)

Megosztom veled kenyeremet, házamat, kincseimet, hogy osztozz örömömben, és növekedjék bennünk a jó, a szép, a szent, az igaz, ami előre visz, ami tényleg a javunkra válik, s nem a kárunkra.

Jó lenne eltűnődni: valóban meg kell mindent osztanunk a világhálón? Érdekel ez másokat? Jó származik abból, ha folyton kifecsegjük titkainkat? Javunkra válik ez a kényszeres kibeszélés-kitárulkozás, ez a kínos megfelelési kényszer? E helyett nem lenne hasznosabb, ha sokkal több visszafogottsággal, önkorlátozással az általunk megosztott információk, képek, hírek inkább építenének, mint rombolnának? És mi lesz azzal a sok digitális szeméttel, amit magunk után hagyunk a neten? Azt ki takarítja el? Azt a hagyatékot ki tárgyalja le?...

Sokkal több csendre, igazi, mély, személyes kapcsolatra, lenne szükségünk, – amikért ugyan áldozatot is kellene hozni, – de akkor nem a személytelen, könnyebbik megoldást választanánk.

Úgy tűnik, a közösségi, virtuális platformokat csupán pletykafészeknek használjuk, ahová minden szennyest, bóvlit, haszontalan dumát kiteregetünk. Megosztok, tehát vagyok, ahogy az egyik nagysikerű könyv címe^[1] is találóan fogalmaz. A közmondás szerint a tyúkok sem tojnak a piacon...

Ellenkező esetben a sok megosztással mi magunk válunk megosztóvá, egymás ellen fordítva embereket, felborzolva kedélyeket, ellenségeskedést szítva mások között, a közösség egysége helyett a széthúzást segítjük elő.

Osztozzunk egymás örömében úgy is, hogy lájkvadászat helyett imádkozzunk egymásért. Keressünk alkalmat a személyes találkozásra, és ne kössünk olyasmit mások orrára, ami nem rájuk tartozik. Mert nem kell senkin uralkodni, legfeljebb önző természetünkön.

Akkor talán kevésbé leszünk megosztóak.

^[1] https://moly.hu/konyvek/klausz-melinda-megosztok-tehat-vagyok

sp