Kedvenc időtöltésem volt kisgyerekkoromban a Váradi utcákon barangolni. De akkor voltak ezek a séták igazán nagyszerűek, ha valamelyik felnőtt rokonommal róhattam az utat. Kedves nagybátyám – sok nagybátyám volt -, Öcsi-bácsi (Váradi és micskei Baranyi Ödön) úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Sok általam csodált palota a szeme láttára nőtt ki a földből. Gyakori útvonalunk a Szigligeti utcából indult, és a Szilágy Dezső utcán folytatódott a Bémer térig.
Kialakításakor – 1888-ban – Bémer László püspökről nevezték el a teret. A Váradi embereknek ma is ez a név rögzült az emlékezetében, bár az idők folyamán többször is változott a neve. A húszas években Regina Maria lett, Negyvenben visszakapta az eredetit, de negyvenöt után a generalisszimusz Sztálin lett a névadó. Aztán Köztársaság (Republici), majd most végül Regele Ferdinand neve áll a tér névtábláján.
Annyi látni és mesélni való van itt a téren, hogy leülünk a színház előtt egy székre. Nem padok, hanem székek sora keríti a kis parkot a tér közepén. A két karfa között lánc van kihúzva, és ötven bani-t fizet az őrnek, aki le akar ülni.
- Tudod? – kezdi Öcsi-bácsi – Itt, ahol most ülünk egy öreg csúnya földszintes ház állt. Nem volt itt tér, de az emberek igényelték. Mozgalmat indítottak, hogy az öreg házat bontsák le. A nem rég létrejött Nagyváradi Szépítési Egylet is szorgalmazta az épület lebontását, de nem volt rá pénz. Addig-addig cikkeztek, vitatkoztak, meg gyűjtéseket rendeztek, hogy a város elhatározta megveszi ötezer forintért és lebontatja, hogy legyen közterük a Körös jobb partján levő, a Várad-Olaszi városrészben lakóknak. Várad-Olaszi volt egykoron Bihar vérmegye székhely, s most, mint látod a város egyik kerülete. Hiányzott azonban a pénzből több mint a harmada. Ezt báró Bémer Pál kanonok fizette ki, aki még utcai kandelábereket is tétetett az új térre. Hálából az önzetlen segítségért Sal Ferenc polgármester úr javaslatára az ajándékozó báró elhunyt testvérbátyja Bémer László püspökről nevezték el, amit az emberek nagy örömmel vettek tudomásul!
- Ezek a paloták itt körben, a színház, a bazár mind-mind azután épülhettek csak fel, miután szabaddá tették a területet. Sokat bontottak, de még többet építettek. - fejezte volna be aznapi városismertetőjét nagybátyám.
Nem voltam azonban megelégedve a dologgal, s még rákérdeztem – mindent tudni akaró korban voltam -, ki volt Szilágyi Dezső, akinek az utcáján végigjöttünk. Igaz, hogy most az utcanév táblán Moscovei felírat szerepel.
- Nagyvárad szülötte – elégítette ki kíváncsiságomat -, jogász és politikus a nyolcszázas évek végén. Volt igazságügy miniszter és a MTA tiszteletbeli tagja. Ő szorgalmazta a polgári házasság jogi elismertetését. 1896-ban ő köszöntötte az országgyűlés nevében az uralkodópárt a millenniumi ünnepségek alkalmával. Ha az ország nem is, de Várad őrzi szülötte emlékét.
- Milyen szép ez a színház! – csodálkoztam rá a gyönyörű épületre.
- A kilencszázas évek legelején 1900 októberében nyitotta meg kapuit. Nagy dolog volt ez Várad életében. A Szigligeti Színház nevet kapta, de most amint látod Teatrul de Stat - Állami színház név díszeleg a homlokzaton. Nézd, ott oldalt a jegypénztár mellett azt az ajtót. Most lép be rajta egy férfi. Az a művészbejáró, ott toporogtunk ifjú fejjel előadások után, hogy megpillanthassuk szívünk hölgyét. Valamelyik primadonnát. Várad rajongott a színházáért, a színészeiért, Ady Endre már alig egy évvel a megnyitó után így ír. „a közönség jó és áldozatkész, rajong a színházért.”
A színházat Rimanóczy Kálmán építette, a Bazárt is, és még több más nagyszerű palotát. Mint érdekességet mondom el, hogy amikor a belügyminiszter – Perczel Mór – a megbízatást adta, kikötötte, hogy a bontási anyagból csak a kifogástalan minőségű anyagot használhatja fel, miután azt szakértők megvizsgálták, és alkalmasnak találták.
Akkoriban a jövőnek építkeztek…