Vasárnap ebéd után Váradon, illett végig sétálni a Fő utcán az Apolló palotától a Bémer térig, s egy kisidőre leülni a Japport cukrászdában.
Kalla Gabi a vasárnap délutáni korzózásból barátaival hazafelé tartott. Jókedvű társaság volt, semmi csíny nem állott távol tőlük, s éppen egy szenes-pince ablaka előtt haladtak el, mikor Gabi lehajolt és kieresztve gyönyörű baritonhangját elkezdte énekelni a Mefisztó áriát - „Eladó az egész világ…”. Öblösen visszhangzott a pince. Barátai ott álltak körülötte és elbűvölve hallgatták.
Egyszer csak megtorpant mellettük néhány kíváncsi járókelő is. „Mi az? Mi van itt?” – kérdezte egy újonnan érkező. „Valaki énekel a pincében” – válaszolta testvérem, aki a társasághoz tartozott. Gabi elhallgatott és óvatosan kisomfordált barátaival együtt az egyre növekvő tömegből. Félóra múlva visszajöttek, de még mindig álldogáltak néhányan a pinceablak előtt, hátha újra énekel valaki a pincében…
Ez a családi kedves történet, furcsán köszönt vissza a „szocialista irodalom hajnalán”, Váradon.
Érettségi előtt álló diákok voltunk, de az irodalom iránti vonzalmunk elcsábított a Horváth Imre által szervezett irodalmi kör összejöveteleire. Péntek esténként tartották a Szigligeti Színház közelében egy kis mellékutcában, az emeleten. Szájtátva hallgattuk a „nagyokat”. Mit beszélnek, s miről? Mindig voltak felolvasások is. Verset, prózát hoztak a résztvevők. Tervezték a jövőt…
Volt a társaságban feltehetően néhány tehetséges irodalmár is, de mi mindenkit csodáltunk.
Emlékszem egy hölgyre, aki forradalmi és munkásharcos dalokat mutatott be. Akkor döbbentem meg, mikor a dallamot is meghallottam. Általam jól ismert cserkész nóták voltak, erőteljes irredenta szöveggel. Vagy nem ismerhette az eredeti szöveget, vagy nagyon is tudatosan akarta új tartalommal megtölteni. Leállíthatták „fentről”, mert soha nem hallottam egyet sem belőlük később. Nem kerültek be a kommunista ifjúság dalai közzé. Pedig érdekes lett volna, például ahelyett, hogy „Aki dalol, sose fárad el, // Aki felnéz, sose csügged el.”, valami olyasmi, mint a „munkahadának lépte dobog”, vagy hasonló. No, de elmaradt…
Ez egy kis csalódást okozott, de amikor azt kezdték tárgyalni, hogy kellene egy operát írni az új rend győzelméről, mindenki jobbnál jobb ötletekkel gazdagította a témát. A munkásdalos hölgy is szólásra emelkedett, és javasolta, legyen egy „ária a pincéből”. Ezt már nem tudtuk röhögés nélkül megállni. Ki is tiltottak az összejövetelekről, mert zavartuk a komoly megbeszéléseket.
Később ezek a pénteki esték váltak a Váradi irodalmi élet át- és megmentőivé negyven éven keresztül…