Most egy újsághír röpített újra Váradra.
A hír így hangzik: „Ritoók Zsigmond kapta a Bolyai díjat”. Nos, ennek mi köze Váradhoz? Tehetné fel az olvasó a kérdést. Csupán annyi, hogy nagy tudósunk nagyapja nagyvárad szülötte, s én magam pedig a „Ritoók Zsigmond úti” általános iskolába jártam. Igaz közben az utcát Hübsembergerre keresztelték, de az iskola neve a köztudatban a régi maradt.
A Várad szülötte Ritoók Zsigmond (1870 – 1938) orvos volt. Belgyógyász, Korányi Frigyes munkatársa, egyetemi tanár, a fővárosi kórházak központi igazgatója, az Igazságügyi Orvosi tanács jegyzője. Jelentős klinikai tapasztalatait tudományos folyóiratokban tette közzé, mint az Orvosi Hetilap, vagy a Zeitschrift für klinische Medizin. Kiemelt témáját a szív és keringési rendszer betegségei képezték.
Az említett utca az Igazságügyi Palota közelében húzódott, összekötve a Széchenyi teret, (ahol az Ady szobor és emlékmúzeum áll) a Sztaroveszky utcával. Érdemes pillanatra megállnunk a Széchenyi tér sarkán található Ügyvédi Kamara épülete előtt. Ezt a szecessziós szép palotát 1909-ben építették a város híres-neves építészének, ifj. Rimanóczy Kálmánnak tervei alapján. A látogatót az építészeti remekmű állítja meg, de engem az emlékek.
A háború forgatagából épkézláb kikerülve hazatértünk Nagyváradra, ahol édesapámnak ügyvédi irodája volt. „Természetesen” az irodát kiürítve találta, még a bútorokat is elhordták. Az ügyiratokból csak azok menekültek meg, amelyeket a padláson tárolt, mint lezárt ügyeket. Később, legnagyobb meglepetésünkre, az irodai bútorok: íróasztal, bőrfotelek, székek a Securitate irodáiban kötöttek ki. Édesapámat értesítették, menjen értük, mert visszaszolgáltatják (!). El is ment, s mint később elmesélte, már a kapuban meglepetés érte. A belépéskor a portás sajnálkozva nézett rá, amikor a belépőt kiállította, a kilépésnél pedig úgy eltátotta a száját, hogy alig tudott valami köszönés félét kinyögni. Tudniillik, akit oda behívtak, az nem szokott kijönni! Szóval, úgy történt, hogy édesapám lemondott a bútorokról, és ezt a gesztust azzal honorálták, hogy kiengedték. Vajon, ha visszakérte volna…?
Az Ügyvédi Kamarával már nem volt ilyen szerencséje. Mivel a város elfoglalása idején, amikor a román adminisztráció berendezkedett, mi nem voltunk Váradon - a front és a behívás elől Sopronig mentünk -, kizárták a kamarából. Hiába érvelt, hogy nem vett részt a háborúban, hogy békés városi polgár, nem vették vissza. Pedig, hogy hitt, hogy bízott az új rendben!
Ezután jött volna el az ideje a régi iratoknak. Átadta Szeghalmy Sándor bácsinak, a barátjának és ügyvédtársának, aki megmaradt kamaratagnak. Rajta keresztül értékesített néhányat. Ez azonban sovány vigasz és jövedelem volt.
Dr. Szeghalmy Sándor volt a nagyváradi református gyülekezeti közös vagyon gondnoka. Emlékszem rá, mikor a korábbi iskolám, a Lorántffy Zsuzsanna Református Iskola tetőjavítását ellenőrizve végig lovagolt a kupás cserepeken az osztály nagy örömére. Magyarázhatott a tanító néni, mind odacsődültünk az ablakhoz és úgy bámultuk a gondnok urat, mint valami természetfeletti jelenséget. Sándor bácsiról még el kell mondanom, hogy emlékét a Rulikowski temetőben, a 2002-ben kialakított közös sírkert őrzi, mely Ritoók Zsigmonddal és Szulyok István püspökkel együtt emlékeztet a város nagy múltú személyiségeire (Királyhágómelléki Református Egyházkerület sírkertje). A nagyváradi Bihari Napló (2002, nov. 18) számol be az avatásról, és idézi Tőkés László püspök szavait: ”Lesz-e, aki járjon az óvodába, benépesítse a középiskolát, lesznek-e diákok az egyetemen? "Akire építeni kell: csak Jézus, akire építettek nagy elődeink is" - mondta a püspök, mindenkit figyelmeztetve: "Ha nem ébredünk fel (...), csak temetőt avathatunk."
Lám, egy örömhírrel kezdtem ezt az emlékezést, s egy súlyos figyelmeztetéssel zárom.