Ezerkilencszázhatvanas valamint ezerkilencszázhetvenes évek között az általam vélt polgári világ csak nyomokban létezett Marosvásárhelyen. A „forradalmi” szegénység közepette azért a polgári középosztályi mentalitás, ízlés apró zizzenései csak jelen voltak a mindennapokban. Éles kasztszerű elkülönülések az „önálló iparosok és tisztviselők” és a „szegényebb kézművesek” között „elhalványodtak” hiszen az elsőkből lettek az utolsók és az utolsókból elsők. Serdülő fiatalokat ezek a rezzenések meg-meg érintették, hiszen ebben az életkorban nagyon érzékenyek voltak majd mindenre. Ösztönszerűen sokan éreztük az értékrendi zavarokat, így könnyű volt szelektálni. Jó társasági életet próbáltunk alakítani, ahol nem nagyon volt jelen a nagyzolás a képzelt felsőbb rendűség és a cinizmus. Igaz, amikor valaki egy kicsit többször kilógott a sorainkból akkor enyhe iróniával találta szembe magát, de amúgy a magunk értékében megbecsültük egymást, élvezve a közös szimpatikus együttlétet. Gondolom ezért voltak olyan élmény dúsak a társasági összejövetelek - ami kezdődött az elemi iskolai teadélutánokkal, folytatódott a zsúrokkal majd később a házi bulikkal, majd aztán a hétköznapi diák klubi spontán esti összejövetelekkel, egészen a családos társas összejövetelekig – mert azonos hullámhosszon, elmélkedve megbeszéltük a környező mikró világunk színes eseményeit.

A társasági élet színtereit megspékeltük a közös fürdőzésekkel a Maros parton. A folyón átívelő pallóról híres Ritz fürdőben, aminek a helyén most tömbház ékeskedik, az akkori új strandon, ami ma már romokba hever, aztán folytatódott a Weekenden és Cement lapoknál.       Kirándulásokkal a Székely vidékeken és Maros völgyébe biciklivel, vonattal, aztán később személygépkocsival.

Téli szánkózásokkal a Somos tetőn a hip-hop pályán, sízéssekkel a Németkalapnál, korcsolyázásokkal a gát fölött és folytatva a hét végi Bucsin tetői sízéssekkel.

De közbe mindegyikünk végezte a dolgát, vagyis tanult, dolgozott és aztán családot alapított, gyarapodtunk. Aztán jött egy érdekes időszak, amikor csak fogytunk és fogytunk, megkezdődött az elvándorlások időszaka, ki Izraelbe vagy Németországba, mások Magyarországra vándoroltak, de sokan mentek a Skandináv országokban, de van, aki még távolabb. Szétszéledtünk fizikailag, de lélekben nem. Ezzel kapcsolatosan egy csodálatos, spontánul sikerült, élménybe volt részem. Valamikor két-három évvel ezelőtt, otthon a Cement lapoknál történt meg egy hideg esős nyári napon, a Maros vize is zavaros és hideg volt. Másnap indultam vissza, hát egy az évi utolsó marosi úszást illeti meg ejteni, mert jót tesz a léleknek. Hát ki mentem a lapokhoz. Egypáran voltunk, ismeretlenek. Még csodálkoztam is, hogy ebben a rossz időbe kijöttek a partra, fürdő nadrágba ácsorogtak. Nem nagyon akaróztam bemenni a vízbe ilyen mostoha körülmények között. Hát csak álltam és gyűjtöttem lelki erőt a vízbe szálláshoz, úgy hogy álmélkodva szemléltem a zavaros Maros vízét és a csodálatos környéket, dideregve. De aztán egyszer csak azt észleltem, hogy az ott lévő ismeretlenek is hasonló állapotba vannak, mint Én. Hát csak elhatároztam magam és elindultam a víz felé, aztán Ők is követtek. Hideg és zavaros vízbe érve csak megszólaltunk kínunkba, egyeként.  Csodák-csodája, mindegyikünk hasonló „cipőbe” járt, másnap indultunk otthonról a távoli választott világukba. Elbúcsúztunk a vásárhelyi cementlapoktól egy időre, de jövőre megint meg tesszük ugyanezt, még akkor is, ha fizikailag kínos, de a léleknek jót tesz. Reménykedve, hogy jövőre „jobb idők járása” lesz! 2011.12.04.