Közalkalmazottként közszolgája voltam és vagyok a mai napig a hivatásom gyakorlásában. Ez a hivatás arról szól, hogy az utólag szerzett mozgásukban korlátozott fogyatékkal élő emberekkel dolgozom. Munkálkodunk együtt az érintettel azért, hogy ha már ilyen állapotba került, akkor legalább komfortosabb életvitellel élje további életét. Ennek a szakmának van egy csodálatos varázzsá, és pedig a napi emberi szenvedések sikerélményé válásának megteremtése és megélése. De mindezek mellett csodálatosan élmény gazdag munka helyim voltak, kemény próbatételekkel tarkítva. Ami próbatételt illeti a minap ért a negyedik „de ja vu” érzés az elmúlt 36 évben, ami a szövetségesi emberi gazemberség igényét illeti!

De ja vu 1.. Arra szólítottak fel, hogy jelentsek a főnökömnek rendszeresen bizonyos jelenségeket, amik a „proletárdiktatúra” megdöntésére való kísérletezést észlelek. Egyszerűen annyit mondtam, hogy és nem vagyok és nem is leszek „catel militian=milicista kutya” Bocsánatot kérek a kutyáktól e szitokszóért, de más találó szó nem jutott akkor eszembe. Vegzáltak, zaklattak (röghöz kötöttségek egy olyan helyre ahova a munkámon kívül semmi nem kötött, lakhatási, ingázási akadályoztatást és korlátozást, stb. ) de nem törtembe. El is kerültem egy másik munkahelyre, ahol a „kicsinyes, bunkó és surmó” zaklatásom tovább folytatódott. De igazából nem volt fogásuk a becsületem gázolásába. Na, nem viseltem hősiesen. Rengeteg vívódást, gondot, lelki fájdalmat okoztak. Pedig, gondolom, mindent megtettek a lecsúszásom érdekébe annak a cinikus elv alapján, hogy ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy. Láttam a környezetembe azokat, akiket sikerült megtörniük az akkori hatalomnak. Igazán sajnáltam és mai napig sajnálom őket, mint embereket, hiszen erkölcsileg és sok esetbe, fizikai ronccsá váltak. Kár volt értük!  

De ja vu 2. 89 decemberébe véget ért egy emberileg szörnyű időszak, és az embertelen hatalmat segítő szekus kollaboráns munkatársam, annyit jelentett ki, kérdezésem nélkül, hogy a szekuritáténak köszönhető, hogy vége tért a „diktatúra”!  Értetlenül tekintettem rá!  Meggyőződéssel kifejtette, hogy ha ők nem akarták volna a változást, akkor Én és a hasonló gondolkodású emberkék már a más világon lettünk volna! A pillanat pillanatába, döbbenten érzékeltem, hogy valószínű igazat mond. Pedig én voltam a sok-sok millióból az egyik senki, akit ki lehetett irtani, valamiért. Miért is? De ezt már nem kérdeztem meg. Aztán amikor a decemberi „forradalom” halottai előtt pompával főt hajtottak, azt hittem megnyílik az ég és csak valami csodának kell történnie, mert lehetetlen, hogy a gyilkos rendszert segítő hóhérok is jelen vannak az áldozatok oltára előtt. Nem történt semmi! Az ég sem nyílt meg! De valószínű ők is egyszer találkoznak önmaguk szembe nézés határával! Hiszem Ők is emberi lények! Gondolom!

De ja vu 3. Az intézeti munkahely magánosítás akciója során megkértek többünket (létünkbe függő munkavállalókat) nem éppen barátságos hangulatba, hogy ha valamilyen infót kapunk az esetlegesen „ellenséges” magánosítóról, jelenteni szükségeltetik. Egyértelmű volt számomra az elöljáróim koncepciója az, hogy ki kel iktatni az ellenséget. Nem az ellenfelet vagy vetélytársat! Hanem az ellenséget!  Döbbenet volt számomra a felkérés az úgy mond „változás” sokadik évei után. Egy értelmű volt számomra, hogy ha nem teszem a dolgomat, vagy esetleg nem a felkérésnek megfelelően cselekszem, mint egyszerű kis munkavállaló, akkor akár mikor ellenségé válhatok. Megsemmisítenek  Színlelt értetlen naivitással, de mély belső dühből csak annyit kérdeztettem meg, hogy mit jelent a „jelentés”, mert Én nem értem. Feszült és ideges válasz az volt, hogy Én is a kelet európai poszt kommunista világba éltem, tehát érthető kell, hogy legyen számomra.  Úgy látszik jó szakember voltam, mert megmaradtam, azzal, hogy Én vagyok a „más” akit figyelmesen kell kezelni. Vegzáltak, zaklattak (megkérdőjelezték szakmai végzettségemet  tudásomat, ügyintézővé neveztek az egyik belső dorgáló levél felszólítással, akadályoztattak a munkaidőn kívüli hivatásom gyakorlásába, amit a közjóért tettem minimális anyagi juttatásért, nem jó értelembe megkülönböztetetten közlekedtem a munkahelyemre) azzal a szándékkal, hogy exisztenciálisan ellehetetlenítsenek. Miért is? Csak! Akik vegzáltak, zaklattak hivatásból vagy kényszerből, biztos, hogy egyszer csak szembe néznek önmagukkal. Gondolom!

De ja vu 4. Minap történt, hogy a lemenőben „viruló” munkatársam, azt magyarázta meg nekem, hogy ha ő nem tett volna jót is (tehát tett rosszat is!) velem, sokan másokkal együttesen, akkor már rég nem is léteznék! Magyarul megsemmisültem volna! Tehát hálával tartozom neki, nekik, hogy nem segítették jobban a teljes megsemmisítésemet. Megdöbbentem! Megtörténhetett volna? Már nem tudom, de az biztos, hogy a lehetőség adott volt. Miért? Csak!

Sarkosítva „a megsemmisítőknek” köszönhetem színesen megélt munkahelyi világom létét mind a négy esetbe. Paradox, de ilyen is volt! Szerencse vagy inkább szerencsémre, számszerűleg kevésnek tűnik, de igazából ezek a megpróbáltatások is gazdagították az életélményeimet. Gondolom!

A gaztetteik miatt egyszer biztos szembe találják magukat az érintettek. Erre egy valós élet élményem van, ami igazából megtörtént.  Egy balesetet szenvedett emberrel sok és keservesen kemény közös mozgásterápia után sikerült eljutnunk a kitűzött részben független életviteli célba. A kötelező adatrögzítésnél be kellett írnom, hogy mi volt a munkája, foglalkozása. Nagy szünet következett. Tekintetem az adatlapon volt, mivel nem válaszolt csak úgy viccből, poénból rövid kérdésem az volt, hogy beírhatom, verő legény! És egyszer mintha csak még nyomasztóbb lett a csend körülöttem. Felnézek, és az ember szemeiből ömlöttek a könnyek. Számomra szörnyű érzés volt, sajnos, bele trafáltam!!!! Ilyen élethelyzetbe Én nem voltam, de senkinek nem is kívánom azt az ÉLŐ látványt, amikor egy ember, emberileg összeomlik. Szembe nézett önmagával! Jó Isten feladata és dolga, hogy ítélkezzen vagy megbocsájtsa az emberi gaztetteket. De ettől a gazemberségnek nincsenek határai! Gondolom! 2012-11-09