Hull, és nem esik a hó! Hiszen az eső esik, a hó pedig hull, szállingózik, mint a gondolat smooth jazz muzsikát hallgatva! A mi nap egy kedves jó ismerős, azt írta, üdvözlésként egy másik jó ismerősének, hogy eddig azért nem tudtak egymásról, mert valamikor „szökés” történt a szülőföldről. Elgondolkoztatott, hogy ki is és hogyan is hova „szökött”. Természetesen az egyik, Svédországba, a másik Marosvásárhelyről a székely vidékre, még a diktatúra éveibe. Zavaróan elhallgatott téma az otthonról elszármazottak körében a”szökött”szó fogalma. Valahogy mindig tabu témának tűnik e gondolat tovább görgetése, mert ez az egyik olyan szó, ami nagyon sértő a földjeim egymás közti szó használatába! Gondolom azért mert ez egy kényes téma, de csak azért mert a „szökés” mindenkinek a saját belső érzelmi és gyakorlati elhatározása. Nincs sablon a szökésre. Összességében elgondolkodva úgy lehet jellemezni ismerőseim állapotát, mint ahogy az együgyű bíró szokta „mindkettőjüknek igaza van”. De igazság egy és a valóság teljesen más! Hiányzik egy láncszem a szökés szóhasználatból, és pedig a „gyökér” fogalma. Nehezen érthető ebben az új világba, hiszen oda vándorolunk ahol „most és azonnal JÓ, pillanatnyi hitünk szerint JÓ tűnő perspektívák is felcsillanak!” Az egyszerű törzsgyökeres lokálpatrióta hagyományokat őrző ember számára a gyökér a családi lét örökké valóságot jelenti. Gondolom! Régebben a rokonság az egyik vagy a másik ágról egy más mellé vagy éppen egy utcába építette a házat-otthonát, együtt vállalkoztak a mai szóhasználattal élve. De ez a szemlélet volt jellemző a temetkezési helyek kiválasztásánál is. Az érték hagyomány őrzésének egyik fontos eleme a sírhely is, ahol az élők egyszer-egyszer magukba átgondolhatják a földi élet sajátos utjait, helyüket és szerepüket abban a családi közösségi létbe, amiben bele születtek, és hagyományszerűen tovább tanácsos vinniük bizonyos mértékeket, ha akarják, ha nem!

A felnövekvő gyerekeknek jó - foglalatosságot - mesterséget, biztosítottak a családi érték és mérték szerint, figyelembe véve az adott kór, időszak sajátosságait. Majd az azonos kaszt és kör keretein belül pedig megtörtént a pár választás, és kezdődött az otthonépítés. Érdekes! Megint kezdődik ellőről, még akkor is, ha fel-felvillan egyszer-egyszer a generációs nézeteltérés! De a gyereke gyerekeinek is hasonló sors jut, hiszen az emberi lét egyik sarkalatos eleme, az állandóság. Édes teher, de fontos a gyökér tudatuknak, hiszen egy közösséghez tartozunk, a maga összességében, marosvásárhelyi gyökér, ami sokszínűen- kultúra, nyelv, életreflexek sorozatával- csodálatos. Természetesen csak számunkra. Csak számunkra, mert aki nem élte és éli azt a világot, nem is érti, hogy miről is szól a lokálpatriotizmus világa! Nem is értheti! Visszatérve az elvándorolt földijeimhez, hát lehet, aki a Svédországba ment, jó neki, majd minden értelembe. De mégis van egy megmagyarázatlan hiányérzet, és pedig az, hogy az a környezeti hely számára - ami csodálatos minden értelembe- örökre idegen lesz számára, képességei szerint gyarapítva hozzájárul az ottani mikroközösség világához. Jó annak is, aki maradt, megélve a mindennapok lelkiismeret szellemi gyötrelmeit. Aki maradt, annak idején, valószínű NÉMÁN beállt a diktatúra „sorába”, alkalmazkodott ahhoz a rendhez, és nem tett rosszat és szenvedést embertársainak. Egyszóval egy régión belül el „szökött” székelyvidékre, gazdagítva az ottani világot, de esetleg gyengítve a marosvásárhelyit Az élet majd idővel pótolja mindkettőjüknek a „GYÖKEREK” hiányérzetét! Ami igaz is, meg valós is! Gondolom!

Apropó, rendszeresen nézem az Erdélyi kávéház műsorát az Erdély tv-be. Nemrég egy székely vidéken élő fiatal kultúraszervező ember küzdelmes sikereiről és sikertelenségeiről, vágyairól számolt be majd egy órán keresztül. Pörgősen érdekes és jó volt. A műsorvezető a végén, csak olyan huncut gyanakvással feltette a kérdést, hogy honnan is származik a fiatalember! Áhhhhá, igen, Marosvásárhelyről! Végnek jó volt!

Más, Teleki Gemma, grófnéra, a virágárusnőre, ki nem emlékszik! Télen is csóré (magyarországi nyelvhasználatba meztelen) lábszárral félcipőben, húzta a kétkerekű szekerét a Bolyai utca tetején, a sarkon árulta az apró virágait, háncsból kötött papucsokat. Abból tartotta fönn magát és Édesanyát. Kék szemű, görbeorrú, hegyes állú, izmos lábú néni volt. A maga egyszerű szigorúságával számomra azt sugallta a léte, hogy Ő munkából akar megélni, hiszen a régi birtokán is keményen dolgozott és nem ingyen élő kizsákmányoló volt, ahogy nekünk mondták. Nem koldult és nem is kéregetett, még akkor, sem ha az akkori rend emberei lépten, nyomon megalázva származása miatt embertelen szegénységbe akarták szorítani. Én a közeli Bolyai líceumba jártam, és ott volt közelbe a szekuritáté székhelye is. Közelbe volt egy kocsma, érdekes Én soha nem láttam, hogy részeg emberek zaklatták volna, de annál többször a „rend őrei” amit méltóssággal viselt. Nem értettem meg, hogy miért nem vándorolt ki távoli „jobb világba”, hiszen a rokonai közül sokan éltek már kint a vasfüggönyön túl. Az akkori hatalom is nagyon akarhatta, mert nem volt jó számukra, ha szem előtt van egy karakteres ember, aki a régi világ burzsuj képében keményen dolgozik. Tehát „úgy mond” a hatalom is meg ő is jól jártak volna. Emlékezetem szerint egyszer csak eltűnt, úgy 2-3 hétig, aztán megjelent. Hát csodák csodája a rokonoknál volt nyugaton. Kiengedték a vasfüggönyön túlra, gondolom azzal a reménnyel a hatalom részéről, hogy nem tér vissza. És lás csodát visszajött! Nekem egyszer csak annyit mondott, hogy Ő ezen a vidéken nőtt fel, és ha most „rossz” is, azért Ő ITTHON van. Gondolom, a diktatúra embertelen világába, örömei voltak, de élvezetei nem. Boldogan élt, amíg meg nem halt! Mert már meghalt!

2012. február 5.