A magyarországi aktuális események, valamint a marosvásárhelyi 22 évvel ezelőtti élményeim, valahogy arra késztettek, hogy egy kicsit gondolkodjak el a nacionalizmusról. Kicsit tanácstalan vagyok, így aztán elkezdem a gyökerektől.

Hát kimondottan a nacionalizmusról igazából gyerekkori családi élményeim nem voltak. Csak úgy spontánul megéltem azt, hogy a társas házi „gangos” környezetembe zsidókkal, majd az elvándorlásuk után a betelepített román gyerek környezetbe kerültem. Játszottuk a „csendőr tolvaj” játékot. Sokszor nem éppen előnyös helyzetbe kerültem a játék során. Spontánul rájöttem, hogy a hátrány nyelvi kérdés volt, hiszen mint minden embernek nekem is a „fejem a fülem közt van” Ha meg tanulom az általuk beszélt gyermeki nyelvet akkor könnyebben megismerem az életreflexeiket, ügyesebben kivédem a nehézségeket. Összejött, megtanultam a gyerekjátékhoz szükséges beszédet, a játszó társak jellegzetes viselkedéseket és magatartásformákat. A mai szóval élve „frankó=nyerőnek” éreztem magam kis mikró gyermeki világomba.

Visszatekintve, a mai, úgy mond „felnőtt” szemmel és szemlélettel a zsidó családok a nyelvi és szellemi identitásunkat nem zavarták. Sőt valahogy úgy éreztem, hogy igen is azt támogatták, hogy „mi mi vagyunk, és ők pedig ők” Valahogy azt sugallták számomra, hogy legyünk büszkék a „MI VOLTUNKRA”! Az akkori kis mikró világunk apró-cseprő gondjaiban, ha segíteni tudtak, hát segítettek, de viszonozva hasonlóan nyilvánult meg a jelenség. Létezett egy kis közösségi szolidaritás. Lassan, de elkezdődött a ki vándorolás időszaka. Sokaknak segítettem a ládás csomagolásba, szőnyeg, ágynemű, fehérnemű stb. Akkoriban még hajóval utaztak. Az e fajtatávozásnak van egy nagyon érdekesen hullámzó atmoszférája úgy az érintettek, mint a maradottak számára.

Aztán, helyükbe jöttek a román családok, mind többen és többen. Részemről kezdődött minden előröl, nyelvi valamint viselkedési formák megismerése, megtanulása, hiszen játszva éltem az életem. Ők voltak a hóditok, új hazát, otthont kerestek egy olyan környezetbe, ami nagyon is idegen volt számukra. A tömbösen betelepítettek valahogy gyanakvóak, bizalmatlanok voltak. A játékainkban már kevesebb és mind kevesebb volt a méltóság és a tisztesség, szolidaritás szellemisége. Persze nem mindegyikük! A felvilágosultabbak már toleránsabbak voltak a színes nyelvi kultúra iránt, hamar meg is tanulták a magyar nyelvet. Lassan megértették a helytörténeti hagyományaink szellemiségét valamint azok életreflexeit. Amit aztán később egyesek igyekeztek kamatoztatni, az erdélyi sokszínű identitások megtagadásával kacérkodva, bizonygatva, erősítve, a nemzeti szocialista faji-osztály doktrínát. Számos kedves jó ismerőssel éltem meg az újabb kivándorlási hullám szellemét. Így lett sok-sok igazi erdélyi embereke „hazátlan”. „Román”, számos európai országba, „kelet európai” zsidó a nagyvilágba.

Végül, ami minket, erdélyieket illeti - gondolom- erdélyinek születni nem dicsőség, de azzá válni, az már igenis egy erény, ami szabaddá tesz, hogy megfelelő méltósággal és tisztességgel tiszteletbe tartsuk másságot. Büszke vagyok, hogy ilyen világba születtem bele és nevelkedtem. Most, hogy újra olvasom a fentieket, hát arra a következtetésre jutottam, hogy az Én nacionalizmusom semmilyen!!!!!! Hmm, de hát akkor is az enyém, és ilyen az Én „nacionalizmusom”2012-03-25.