Gondolom, egyszer-egyszer jó emlékezni a személyes élmény múltra. Főleg ma, amikor és akkor, amikor az időjárás zord havas-esős és hideg, de a jó meleg szobába muzsika hallgatása közben száguldanak a gondolatok előre és egy kicsit is vissza a rokonokhoz. Valamint azokra a nyitott élményekre, ami már soha nem fog senki magyarázatot adni ebben a földi életbe. Valahogy úgy érzek most, mint székely ember és fia, akik soha nem láttak teknősbékát a havasokba. De az Atyai szó fontos a fiú számára, aki megkérdezte, hogy mi az a kicsi lény, ami testén hordja a páncélját, mivel az Édesapa se tudta, hát csak annyit mondott „ez valahonnan jön, és valahova megy”. Én ezért, indulok!

Anyai részről.

S. Erzsébet Nagymamánk- kevesebb élményem volt, de egyre nagyon is emlékszem, kis gyerekkoromban nála tanyáztam, elment otthonról, Nagytata dolgozóba volt. Rám zárta az ajtót, egyedül maradtam! Bepánikoltam a bezártság fojtogató érzése miatt. Egy játék kockával a bejárati ajtajának a kis ablakát betörtem, kellemesen áramlott be a kinti levegő és hangosan zajló világ, holott kijutni azon a kis ablakon fizikai lehetetlenség lett volna. De valószínű nem is akartam kijutni, de azért jól esően mélyen lélegeztem és elmúlt a pánikom is. De aztán jött a had el - hadd, nagyon megszidott a betört ablak miatt. Érdekes, azóta sem tudom lelkileg tűrni és viselni a bezártságot, valamiért!

S. Erzsébet Nagymamám testvérei S. R. Júla mama, aki nagy szorgalommal és gondoskodással pátyolgatta egyetlen leányát R. Ő. Juci nénit egy életen át addig, amíg el nem távozott a földi életünkből. R. Ő Juci néniéknek nem lett gyerekük, de kölcsönös csevegési ragaszkodás alakult ki közöttünk hosszú életen át. Ö tőle kaptam meg a hivatás megérzésének alapgondolatait. Azt, hogy amit a munkámnak- tevékenységnek választok, azt mély hittel és nagy odaadással érdemes végezni, még akkor is, ha esetleg anyagilag nincs méltányolva, de a környezeti létemet biztosítja. Ugyan is a munkám soha nem lesz fárasztó részemre. Hát, addig- addig gyakoroltam, hogy igazából nagyon is bejött rövid idő alatt. Igaza volt! Hálás vagyok érte egy életen át!

S. Zs. Zsuzsa mama, fia Zs. Attila festő művész. Valamikor régen a piciny unokájának volt egy kis mozgásszervi problémája, hozzám fordultak – mint szakember- és aztán kemény segítő mozgásprogrammal megoldódott. Közös örömünkre! Van még az S. Nagysaládban egy leány, aki valamikor nagyon mulatós hölgy volt és az egyik marosvásárhelyi cigányprímás kedvese lett, abból lett egy ügyes Buci fia, aki aztán elvégezte a zeneakadémiát és a Marosvásárhelyen alakuló filharmóniába került, aztán később koncert mester lett. Telt múlt az idő és született egy fia, Kicsi Bucinak kereszteltük el a családon belül. Ő is a zeneakadémiára került, elvégzése után pedig az Édesapja mellé került hegedűsnek, aztán első hegedűsnek a marosvásárhelyi filharmóniához. Egy jó képű, ügyes, szorgalmas és módos félig gipszi fiú lett belőle. Emlékszem, amikor gyerekkorunkba mentünk a családi sírjához világítani halottak napján, otthon mindig megkaptuk az intő szót, hogy aztán viselkedjünk rendesen a S. Buci. rokonokkal! Viselkedtünk is rendesen, mert a máságot kötelező volt elfogadni, hiszen hozzánk tartoznak és a rokonok az életünk része, ami aztán végig kísér, ha akarjuk, ha nem!  Kicsi S. Buci, Apukájával együtt egy családos kis házat „muzsikált” össze Marosvásárhelyen. Hát most ennyi jut eszembe,

Ny. S. Juci néni Édesanyám testvére. Egyszerű tűnik számomra Ő élet története, amit a családi mendemondáiból tudok. Egy kislány, akit egy kisiparos középosztálybéli polgári szabó mester biztosított, levelezés útján megismer- internet elődje lehetett, gondolom- egy nagyon csinos ügyes, jó képű fodrászt. Férjhez megy hozzá és elhagyja a szülő és neveltetési helyét, más városba, környezetbe költözik, távozik örökre a gyökerektől. Azt, hogy, hogyan is élte meg ezt az élethelyzetet, soha nem beszéltük ki, személyesen. Pedig nagyon érdekelt volna. Annyit tudok Édesanyámtól, hogy egyszer-egyszer nehezen viselte a sors adta lehetőségeit, de igyekezettel tette és tették a dolgukat, takaros kis házat, otthont hoztak össze, a Jó Isten egy gyereket ajándékozott nekik. Később, valamikor felnőtt koromba az egyik halottak napi alkalomból elvittem Őket- mármint Édesanyámat és Testvérét- azokra a helyekre ahol születtek, nevelkedtek és a gyermekkorukat töltötték. Mint egyszerű szemlélő, remegve figyeltem minden apró megnyilvánulásaikat. A hosszú séta után az esti megpihenéskor, arra gondoltam, hogy majd ezt is „kibeszéljük”, a múlt hátterébe a jelen történéseit is. Hát nem történt meg. Pedig nagyon szerettem volna közelebb kerülni, lelkileg, hozzá! Valamit nem csináltam jól, de ez a jóvátétel már nem is fog megtörténni, hiszen közbe eltávozott a földi életünkből. Kár!

 Ny. György Nagytatám. S. Erzsébet Nagymamám férje. Nagytatát illeti, két testvére volt, az egyik Jani bácsi, aki egy „hamis baloldali emberként” ismertem meg, és aztán így lett a Marosvásárhelyi CFR nagy főnöke, holott szakmailag semmi köze nem volt a vasúthoz, de az akkori új rend megtartásában részt vett. Érdekesen „hamis” ember volt számomra, megfelelő tisztelettel mindig meghallgattam!  Ny. György Nagytatám az első világháborúba a fronton, ahogy megjelentek az Oroszok önként fogságba került, mert nem akart embert ölni, még parancsra se! Aztán fogsága idején megkérdezték mindenkitől az Oroszok, hogy kinek mi a mestersége. Ő magán műhellyel rendelkező kisiparos szabó mester volt, Marosvásárhelyen, a főtéren, fogsága előtt. Az oroszok adtak neki három pokrócot, és azt mondták, ha szabónak vallja magát, akkor másnap reggelre legyen egy katona zubbony belőle, és lett. Moszkvába vitték egy nagy szabósághoz, ezután már nem, mint fogoly, hanem mint a várost el nem hagyható fogva tartott lett. Kvártélyba lakot Moszkvába, megtanult oroszul is. Csoportvezető lett, mint ügyes és jó képű fiatalember munka után többször ellátogatott az ottani fiatalos egyletekbe, ahol a mai szóval élve bulizgattak, és végül ott lett az orosz (szovjet) kommunista párt tagja. Sok távollét után egyszerűen „megszökve” eltávozott, vagyis mint Fuxi a harctérről lekopott Moszkvából, egy kis kitérővel Bécsen keresztül haza, a főtéri volt szabó műhelyébe kötött ki. Második világháborút már otthon élte meg. Jött a felszabadulás és mivel megtudták, hogy Ő az orosz (szovjet) kommunista párt tagja, hát aktiválni szerették volna az akkor hatalomra került emberek. Igaz az államosítás idején elsőnek adta fel a vásárhelyi műhelyét, reálpolitikát követte. De semmiféle aktív szerepet, nem vállat a kommunista mozgalomba, mozgolódásban. Csak megjegyzem, már nagyocska fiú voltam és csevegéseink egyik alkalmával Nagytatám elmondta nekem, hogy egyik alkalommal felkérték, hogy adja be önéletrajzi adatait az akkor megyei alakuló kommunista múzeumi életpályai tárába. Hát nem tette meg, de megkérdeztem tőle, a miértjét? Csak annyit mondott, hogy nem akar rosszat nekünk majd egyszer valamikor, amikor Ő már nem lesz, mert ezek a kommunisták embertelen bosszúálló ravasz róka pribékek. Hát ennyit közölt! Na, hát innentől kezdve már kezdtem egy kicsit oda figyelni a környezeti világomra, mert addig nem érdekelt és kötött le. Még egy meghatározó élményem maradt meg a mai napig részéről, hogy ha van egy mesterséged, akkor akár milyen világ jöjjön arra mindig szükség lesz, és ha azt jobban tudod egy kicsivel végezni, mint az átlag több, akkor örök emberi szabadság nyertesse, leszel. Megértem és nagyon is igaza volt!

Nagytatámnak volt még egy Testvére, akit csak fényképen láttam, fizimiskailag nagyon hasonlíttok Nagytatámra. Ő Régenbe (Reghin. kb 30 km. Marosvásárhelytől) költözött, mint fiatalember, és ott dolgozott a főtéri gyógyszertárba, annak a román résztulajdonosú leányát elvette feleségül, lett is egy kisleányuk, aki ma velem egy idős lehet. Igaz valamikor a 80-években próbáltam felvenni telefonon a kapcsolatot vele, de hosszas telefonbeszélgetés után bekövetkezett a nagy „hallgatás”, elzárkózott a személyes találkozótól és az esetleges későbbi kapcsolatól. Valamiért!

Apai rokonok.

            Ny. Édesapám részéről a Nagytatámat nem ismertem, mert 1944-ben meghalt. De érdekesség az volt számomra, hogy a világ változásakor hol románosították román állampolgárként, hol magyarosították magyar állampolgárként az eredeti vezeték és keresztnevét, holott Ő mindig egy helyben élte életét magyar emberként. Feleségét G. Ny Jula Nagymamát már jobban ismertem, későn idős korára ment el. Szimpatikus fiúcska voltam számára, mindig nagy szeretettel fogadott és mesélt a konyhába a kályha mellett a múltról és az akkori jelenről. Úgy látszik jó meghallgató voltam számára. Gondolom, hogy a leánya Ny. Lulu néniék családja már unta a sok mesét, ugyan is öreg korára már velük élt. Egyik alkalommal csendesen mesélt-mesélt és egyszer csak kitágult nagy szemekkel hangosan felkiáltott, hogy mindenki hallja, „millióóóóóba megy a kazán”. Ugyan is a fürdő szoba rézkazánjába kora délután begyújtottak, hogy legyen meleg víz a tusoláshoz, túlfűtés esetén tényleg tönkre ment volna a kazán. Annyira meglepett a hangosan elnyújtott szavai, hogy amikor valamit elfelejtek a mai napig hangosan elnyújtott kifejezéssel mondókaként használom szavait akkor, amikor cikis helyzetbe kerülök. Templomba egyedül járós fiúcska voltam, nagyon tetszett az ottani elhangzott „mondókák” meg az a hatalmas és impozáns belső meghitt környezet (orgona játék, kórusi énekek) nagyon lenyűgözött. Aztán egyik alkalommal, a hátsó padba ülve megláttam a G. Ny. Nagymamát, mosolyogva rám tekintett és csak annyit jelzett, hogy a másik kezemmel vessem a keresztet. Ugyan is bal kezes születtem, gondolom ma is egyszer-egyszer az vagyok, mert sok mindent mindkét kézzel és lábbal végzek, de egyikkel sem vagyok jeles. Két kezes-lábas maradtam! Később, amikor eltávoztak az Ny. Édesanyám részéről a Nagymama és a Nagytata, délutáni beszélgető mesék alkalmával, Ő azzal vigasztalt, hogy ez az élet rendje, még akkor is, ha nem tetszik nekünk. Akkor önzően csak a magam eltávozott kedves hozzám tartozóim örök elvesztését sérelmeztem, de azt nagyon. Abban éltem, akkor, hogy Ők mindig és örökre velem együtt léteznek és létezni is fognak, hiszen együtt örvendeztünk a sikereknek és szomorkodtunk a sikertelenségeken a mesés beszélgetős együttléteink alkalmával. Úgy látszik, hogy egy kicsit későn érő típus vagyok, mert nem rég jöttem rá a nagy igazságra. Ironikusan vigasztalva magamat, csak annyi, hogy jobb később, mint soha! Még akkor is, ha nekem a mai napig nem tetszik ez a "rend". Tőle tanultam meg a létünk „földi világunk rendjét”!

 Ny Lulu néni - Ny. Édesapám egyik testvére- számomra megjelenésével erőt és akaratot sugárzott, egy a mai szóval élve beképzelt impozáns magabiztos nőnek tűnt. Nekem, mint külső szemlélőnek nagyon tetszett ez a megjelenése, igaz a többi rokonnak nem nagyon tetszett, pedig nagyon is jól állt neki, hiszen csak megmutatta magát. Ő az Ő! Egyszer valamikor kis gyerekkoromban valamiért begyulladt a talpam és ki kellett tisztítani a sebet, emlékszem mellém ült és gyengéden rátette a kezét a vállaimra és csak annyit mondott néz rám, és lás csodát nem éreztem azt a szörnyű fájdalmat. Valamiért! Érdekes, de az óta számos kis apró sérüléseim voltak később is, általában érzéstelenítő nélkül igényeltem a beavatkozást, csak engedjenek egy pár percet, hogy észben és lélekben rákészüljek a fizikai fájdalomra. A mai napig működik ez a hozzáállás!

Ny. Pista bácsi, a másik testvére Édesapámnak, a beszélgetős együttléteink alkalmával mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy rendjén kell és tudja kezelni az élethelyzeteket még akkor is, ha nagyon is nem jól alakultak a dolgok. Nagyon szeretett kirándulni, tekeregni az elején motorbiciklivel, később majd kis autóval a Maros és Nyárád völgyébe. Később idősebb korára a csípő kopása miatt, nagy fájdalmai voltak, észleltem az arcán, nem volt az a panaszkodó típus. A magyarországi rokonok jóvoltából gyógyszeres kezelésre tűrhetőbbé váltak a fájdalmai. Lehetett volna beültetni csípő protézist, de akkor anyagilag nem engedhette meg magának a beültetést. De telt múlt az idő és egy bottal kezdett járni, fájdalmai maradtak. Egyedül dolgozva éltem Szovátán, egyik csevegő látogatásom alkalmával meggyőztem, hogy jöjjön el hozzám, szállás, koszt, kezelés semmibe nem fog kerül neki. Igaz csak arra kértem, hogy mindent, amit mondok és végzünk a kezelések alkalmával, tartsa be, mert okosabb tudósemberek által kidolgozott mozgásprogramot fogunk végezni. Én „csak” alkalmazom az általuk kidolgozott koncepciót. Átgondolta, elhatározta, és eljött hozzám. Három heten keresztül, tornáztunk a terembe és a meleg sósvizes medencébe, az elején napi egyszer, aztán már napi kétszeri programmal, lassan elmaradt a gyógyszeres kezelés is. Az együtt létünk vége fele ebéd után társalogva sétáltunk a lakás fele és csodálkozva feleszmélt, hogy otthon felejtette a sétapálcát. Öröm és boldogság sugárzott belőle, együtt örvendeztünk a sikernek. Teltek és múltak az évek, vagyis megöregedett és már két könyök mankóval lépegetett, addig, amíg ellépegetett lassan az örök vadászmezőkre.

Rendszeresen, bejelentés nélkül látogattam- egyedül- azokat a rokonokat, akik szívesen elfogadtak, és úgy éreztem, hogy nekik is tetszik a csevegéses létem. Nekem csodálatos élmények voltak a velük való együttlét, gondolom nekik is, de már nem tudom megkérdezni tőlük! Igaz voltak olyanok is, akiknek zavart okoztam érzéseim szerint, ilyen esetben egyszerű volt részemről a hozzáállás, oda nem nagyon mentem, csak ha muszáj volt, például a valamelyik rokon súlyos betegség bejelentése, vagy a gyászjelentés gyors kézbesítése, megfelelő illemmel meghallgattam sajnálkozásukat, hiszen Ők is a Rokonaim voltak.

 A családba sok féle rokonság került az idők folyamán. Ami közös volt bennük, hogy azokhoz a középréteghez tartoztak, akik „csak” élték a kis polgári életüket annak rendje módja szerint, anélkül, hogy aktív részesei lettek volna az eget rengető sorsfordító „történelemnek”.

Kicsit hosszúra sikeredtek a fenti sorok kis szösszeneti a” jövetelemről”. Gondolom, aki majd elolvassa, saját maga „szösszenetei” is eszükbe jutnak. Jó élményutazást kívánok a múltba, mert valahonnan jövünk, és valahova megyünk! Vagy nem?

2016-01-10