- Évekkel ezelőtt soha el nem tudtam volna képzelni, hogy csak úgy vonulhat át országhatárokon a tömeges emberáradat. Ugyan is olyan világban szocializálódtam ahol volt egy határ- mezsgye, a határ másik oldalán valahogy egy kicsit más világ lehetett a képzeletembe, ahol békességben, biztonságban és nyugodtabban kiszámíthatóan élnek az emberek, mint az Én oldalamon. Vagyis a tiltott mezsgyén túl zöldebbnek lehet a fű! Az- az érzésem volt egyszer-egyszer, hogy ott nekem nem lehetett helyem abban a világi környezetben, VALAMIÉRT! De se baj, mert megpróbálom majd megteremteni a „jót”, ott ahova születtem!

Kétszer volt alkalmam- Berlin Brandenburg kapu és a Román- Magyar határ mezsgye - közelébe kerülni az elválasztó vonalhoz, ahol fegyveres katonák kutyákkal őrizték a „szabadságunkat” - de a madarak csak úgy repdestek át a mezsgyén az egyik oldalról a másikra, egyik világból a másikba. Képzeletbe sokszor szerettem volna olyan madár lenni, aki csak repkedve szemlélheti a kétféle világot, de mivel lehetetlen volt, így csak félszárnyú madárként éltem a mindennapjaimat, ami igaz az- az igaz, ugyan is serdülő és fiatal legénykeként nagyon is boldogan. Később látva az értéktagadó cinizmust, hőzöngtem a magam módján a kicsiny világom környezetében, élve a másik világ által nyújtott információs összehasonlító lehetőségekkel- Román és Magyar Szabad Európa rádión keresztül. Aztán, mint égből a csapás eljött az idő, 89. december! Boldog könnyezés közepette a piciny leányaimnak csak annyit mondtam hangzatosan, akik értetlenül nagy szemekkel figyeltek rám: ezt a pillanatot soha nem szabad elfelejteni, ugyanis egy új világ következik ahol szabadon hitünk és akaratunk szerint, de ÓRIÁSI egyéni felelősséggel, élhetjük a CSODÁLATOSABB életünket. Persze, ma úgy gondolom, hogy akkor semmit nem értettek a leányaim a hirtelen felbuzdult kinyilatkoztatásomból, amit valószínűleg csak „magamnak mondtam hangosan” hitem és meggyőződésem szerint!
- A kezdetekkor, lehet egy kicsit naivan, de hitem vesztése nélkül nem is igényeltem útlevelet az utazáshoz, mert minek? Ha Én is, sokan másokkal csak tesszük a dolgainkat otthonunkban, akkor még boldogabban élhetjük életünket azon a helyen ahol őseim is ugyan úgy tették a dolgukat hitük és akaratuk szerint. Van egy jó román mondóka „omul sfinteste locul” vagyis „az ember szentesíti a helyét”. A mai nap is hiszek ebben a mondókába, kiegészítve azzal, hogy bárhol e nagyvilágban is. Azóta sok víz folyt le a Maroson és sok-sok esemény történt, többen elvándoroltak, költöztek máshova! De hitük és akaratuk szerint teszik a dolgukat alkalmazkodva, hiszen Erdélyi emberek, akik az idők folyamán meg tanulták a MÁSSÁGOT is toleránsan kezelni!
- Nézve a menekült áradat képsorait, csak pörögve szaladtak a gondolati kép soraim is. Például Erdélyiek vándorlása, akik valamilyen mélyen meghatározott ok miatt hosszú időn keresztül vándoroltak valahová. Egyetlen egy közös a maradottakban és a vándorolóakban, hogy keresztény kultúrába nőttek fel (még akkor is, ha esetleg hitetlenek) és büszkék, mert egy olyan közösségből valók, akik igyekvően alkalmazkodva tették és teszik a dolgukat akár hogyan és akár hol is élik életüket. De sajnos, mindkettőben mélyen megvan a külső és belső száműzöttség érzete valamint a sértettség is, különböző helyzeti élet értékérzékeléssel:
- Vándoroltak türelmetlenebbek voltak és elindultak az „ígéret” földjére! Szerényen és mély ALÁZATTAL KÉRTEK SEGÍTSÉGET, valószínű többen meg is kaptak mindent, ami emberileg meglehetett, egyéni képességeik szerint, de egy dolgot nem lehetett és nem lehet semmivel helyettesíteni, azt a SZÜLŐ FÖLDI HELYET, ahol felcseperedtünk, a felmenőink is élték boldog és küzdelmes életüket, sok-sok időn keresztül. Sokan a mai napig is igénylik és kérik „valakitől” a szülő föld belső érzésvilágát, sajnos csak a saját maguk képzelet világában élhetik meg.
- A maradottak pedig reménykedve és ALÁZATTAL ALKALMAZKODVA, de nem megalázkodva élték a „szélmalomharcos” napjaikat. Visszatekintve, a maradottak közül sokan abban a mély hitben maradtak az idő múlásával, hogy esetleg kár és hiába való áldozat volt részükről a sokszor sikertelennek tűnő maradásuk. A SZÜLŐ FÖLD HELYÉT sokszor észre sem vették vagy veszik, hiszen abban élték meg valamikor, élik meg most is a küzdelmes napjaikat.
Bocsánat, de egy vicc jutott eszembe, ami a szülő föld érzését illeti: Két szőke nő beszélget, nálatok sincs meleg víz? De van, csak nálunk hideg!
Egy másik vicc, ami vándorló sétát illeti: Egy szőke nő sétál. Egyszer csak elér egy folyóparthoz, de sehol nem talál hidat. Megy a folyó mentén, mire a másik parton meglát egy másik szőke nőt. És átkiabál, hahóóó! Hogyan lehet átjutni a másik partra? Mire a válasz. De hát már ott vagy!

- Úgy észlelem, hogy a többségi második és a harmadik generáció igyekvően megmutatja magát az új világ kihívásainak, sokszor zárt körben megjegyzik a származásukat. De egy biztos a mai világ sokkal szebb és jobb, mint volt valamikor 89 előtt, még a sok-sok nehézség mellett is, hiszen TŐLÜNK FÜGGNEK TETTEINK. Igenis, menni, tanulni, tapasztalatokat kell szerezni és büszkének kell lenni arra, amik és amilyenek vagyunk, ott ahol élünk! Úgy a maradottaknak, mint a vándorlóknak megvan a maguk keresztje. Vonszolni, hordani, sokszor diadalmasan vinni kell a saját keresztet, ami sokszor csodálatos életélményeket produkál. Így lehet teljes az élet Erdélyen kívül is meg belül is. Gondolom! 2015.09.27.