November másodikán vagy harmadikán adta ki a diri az ukázt nekünk, fiatal mérnököknek:

     - Tizedikén kell jelentsük a terv teljesítését, tizenkettedikén nagygyűlés, jönnek a minisztériumból is. Rendbe kell szedni a kimutatásokat, és meg kell írni addig az évi jelentést.

     Mit? Hogy? Tizedikére akkor se lesz meg az évi terv, ha addig 500%-os túlteljesítést jelentünk naponta. Szeptemberben, amikor az áramszünetek miatti veszteségekről készítettünk egy kimutatást, már akkor kiszámoltuk, hogy fuccs az évi tervnek, kapacitás fölött kellene dolgoznunk minden nap, hogy év végéig kihozzuk.

     - Lári-fári! Mit locsogtok össze-vissza? - így a diri. - Miféle 500%? Milyen áramszünet? Az nem ide tartozik. A minisztérium mondta, hogy tizedikére jelentsük a tervteljesítést. Írjátok át a regisztereket, a napi jelentéseket, készítsétek el az évi beszámolót! Semmi mást nem csináltok addig. Értve vagyok?

     - De hát minden nap jelentjük Bukarestnek a napi termelést. Abból látszik, hogy nincs meg a terv.

     - Kit izgat, hogy valami hülye tyúk mit irkált össze a minisztériumban? Hogy miket hallott a telefonon? Itt legyenek rendbe a regiszterek, a jelentések és minden, ha valaki esetleg megnézné! Fogjatok hozzá, és írjátok újra az egészet májustól, augusztustól, melyiket ahogy kell, hogy kijöjjön a lépés. És ne okoskodjatok annyit! Ha nem lesztek készen, mindenkit megszázalékolok.

     Ja, úgy? Ezt már értettük. Tehát termelést kell gyártsunk papíron, másodpéldányban, a jól bevált szokás szerint: ötéves terv négy és fél év alatt. Gyerekkorunk óta ismertük a jelszót, benne volt minden újságban, minden tévéadásban. És ismertük a közszájon forgó folytatását is, amit vigyorogva fűztünk hozzá: meglesz az ötéves terv négy és fél év alatt, még ha napi huszonnyolc órát kell is dolgozni.

     Opportunizmusból már mi sem voltunk kezdők. Mindenképpen jobb volt a meleg irodában, ahol cigizni is lehetett, mint a hideg, huzatos részlegeken lógándozni, mímelve a lázas tevékenység látszatát; mert az az igazság, hogy nem sok tennivalónk akadt. Jól elvolt a kis, falusi gyár harminc évig nélkülünk, újsütetű mérnökök nélkül is, és most sem igazán volt, amit kezdjen velünk, hogy idesodródtunk az utóbbi négy-öt évben egynéhányan, frissen végzett mérnökök, vegyészek, kihasználva minden befolyást, protekciót, hogy szabaduljunk a kényszerű kihelyezésektől, ami akkoriban csakis román vidékre szólt. Nem akartunk mi itt megmaradni, csak dobbantónak használtunk ezt a lehetőséget, amíg valami jobb munkahelyet kapunk, de legalább hazakerülhettünk a szülőföldre, vagy közelebb a családhoz.

     Nekiláttunk hát lelkesen a papírmunkának: kiszámigáltuk, hogy melyik részlegnél mikortól kell újraírni a regisztereket, a jelentéseket, körmöltünk, indigóztunk, doszároztunk, gépeltük a hamis havi jelentéseket, és persze, egyfolytában poénkodtunk, kacarásztunk. Veronika, a kis román kolléganő, nagy segítségünkre volt. Neki már volt némi tapasztalata az ilyen fajta 'tervteljesítésben', tudta, hogyan kell megoperálni a termelési regisztereket, egész íveket kiemelve belőlük, és újat fűzni a helyükre, és így nem kellett mindent újra írnunk.

     Ha valamivel elakadtunk, ha nem tudtunk egy fontos adatot, a részlegvezető mérnökhöz kopogtunk be, Varga elvtárshoz, aki mindig ott ücsörgött az irodájában. Vajszívű és erőtlen kezű ember volt, aki mindentől pánikolt. Valamikor jóképű, sármos legény lehetett, de mostanra elhízott, elrészegesedett, és ezért holtvágányra taszítódott, de lehet, hogy nem ez volt az okozati sorrend.

     - Nnnemm, ne-nemm ttu-tudom, nem tudom - dadogta a pufók arc kisfiús duzzogással, amiért megzavartuk, - kérdezzétek Manyikától! De igyekezzetek, mert jön a direktor és cirkuszozni fog, ha nem vagytok készen.

     A direktor tényleg nagyon tudott cirkuszozni, de ez igazi élvezetet csak akkor hozott, ha véletlenül volt szerencsénk távolról végignézni a produkcióját, amint behajt a gyárudvarra, kipattan a fehér Dacia-ból, és gesztikulálva, haját tépve, káromkodva ide-oda ugrál, amire a mesterek, irodai dolgozók sorra odaszaladnak, vigyázzba állnak, majd hirtelen megfutamodnak, mindenki más irányba, de visszakullognak, és lesunyt fejjel állingálnak, amíg a diri ugrándozik, hadonászik a kör közepén. Totál röhej volt, de csak távolról, mert hallótávolságon belül már felfordult a gyomrom attól a trágár kutya-ló-öregisten-micsodázástól, ami dőlt belőle megállás nélkül. És legtöbbször mi, kezdő mérnökök kaptuk a letolást. Visszaszólni nem mertünk, de nem is engedte, így hát sztoikus beletörődéssel vártuk, amíg kifullad, vagy másra támad rá.

     Tehát a cirkuszozó direktor rémálmával a fejünkben igyekeztünk Manyikához, hogy megkapjuk a hiányzó adatokat.

     Manyika volt a könyvelő. Szép, babaarcú, de jól megtermett, amolyan tenyeres-talpas falusi jelenség volt, aki a piros rózsa, sárga rózsa vagy fehér rózsa valamelyik közszájon forgó dalát énekelte mindig, tiszta, csengő hangon és mély átéléssel, amíg a jelentéseket, táblázatokat gépelte románul, magyarul, hibátlan helyességgel. Mindig csodálkozva és irigykedve figyeltem, hogy képes erre? Mint Napóleon! Az éneklést csak addig hagyta abba, amíg telefonon beszélgetett, legtöbbször a három gyerekét nevelte távirányítással: „Miért veszekedtek? Mit csinált Lacika? De az hogy került hozzá? Na, add ide Lacikát! Lacika, most azonnal helyrerakod! Megértetted? És ne piszkáld Katit! Ki van-e seperve a konyha? Akkor annak fogj, de azonnal. És Klárikának mondd meg... de nem is. Add ide Klárikát! Klárikám, a játékokat ne hord ki a konyhába! Hagyd békén Katit és Lacikát, hogy tanulhassanak. Te játsszál szépen egyedül, mert nekik dolguk van. Rendben? No, puszi, puszi. Majd jövök.”- és ahogy letette a telefont, már folytatta is a rózsák szenvedéseit ugyanannál a taktusnál, ahol abbahagyta, és pötyögött tovább serényen az írógépen.

      Most se hagyta abba az éneklést, amíg mi elmondtuk, hogy mit is akarunk tőle, de azonnal nyúlt a fiókjába, vette elő a kért dokumentumokat, lapozta fel, mutatott rá az ujjával a kívánt számadatra, és közben énekelt tovább. Bolond volt? Vagy zseni? Most, visszagondolva sejtem, hogy ő tartotta rendben a gyár összes adatát, aktáit, könyveléseit, mert bármit kértünk tőle, azonnal adta a kezünkbe.

     Szépen, gyorsan és - mondhatni - szakszerűen haladtunk a 'tervteljesítéssel'. Mindenki igyekezett segíteni nekünk, kivéve Dezső bácsit, aki egyáltalán nem volt tekintettel a mi fontos feladatunkra.

     Dezső bácsi volt az üzemi párttitkár. Mi egymás között Dinónak hívtuk, de ez nem a korára vonatkozott, mert nem volt még hatvanéves sem, hanem a pártos státuszára értettük; őt is a negyvenes évek végén emelték ki pártmunkára sok ezer iskolázatlan munkással, paraszttal együtt, de azok sorra lemorzsolódtak, kihaltak, mellőződtek, kövületekké váltak, eltűntek, mint a dinók. Csak Dezső bácsi élt és virult a nyolcvanas évek közepén is, és intézkedett mindenhol és mindenben.

     Fura ember volt. Már az öltözéke is egy érdekes átmenetet mutatott a falusi paraszt, a gyári munkás, a nagyvárosi vagány és az úriember között: mindig vasalt élű pantallóban volt, kihajtott gallérú, világos színű ingben, de a zakója más színárnyalatú volt, mint a nadrág. Soha nem viselt igazi öltönyt, nyakkendőt, és kalapot sem láttam rajta egyszer sem, hanem Lenin-sapkát vagy kucsmát tett, és a zakó vagy bőrkabát alá vastag, házilag font gyapjúból kötött, zöld vagy szürke szvettert hordott.

     Nem szerettük, és nem is tiszteltük, - mert hát azért ez valami mást jelent, - de respektáltuk. Mindenki csak Dezső bácsinak szólította, még a nála öregebb munkások is. Senkitől nem hallottam, hogy Kovács elvtársnak titulálja, és ő sem elvtársozott senkit, de mindenkit kivétel nélkül tegezett, még a cirkuszozó direktort is, akinek nem volt bátorsága őt visszategezni.

     Amolyan tótumfaktum volt a gyárban: ott volt a vagonok ürítésénél, a csomagolásnál, a javító műhelyben, a lepárló oszlopokhoz is szabad bejárása volt, és mindenütt beleszólt, irányított, de tényleg nem 'értékes útbaigazításokat' adott, mint a kondukátorunk és annak a csicskásai, hanem tényszerű, pontos megjegyzései voltak; tudott mindent a gyárról, minden folyamatról, és minden emberről.

     Erzsike néni, az özvegy takarítónő, tőle kérezkedett szabadnapra.

     -Minek neked most szabadnap? Nem szedted ki még a pityókát*?

     -Jaj, azt már rég kiszedtük, de olyan kicsi lett, hogy mindjárt el is fogy, s hát le kéne a vágjuk disznót, mert nem lesz, amit enni adjak.

     -Most, november elején? Mekkora az a disznó, hogy le akarod vágni?

     -Hát kicsi, még nyolcvan kilós sincs, tavaszi malac, de mit csináljak, ha nincs mivel etessem?

     -De hát szólni kell, ember! - tárta szét a kezeit Dezső bácsi. - Szólni kell szép leányom, mert nem szophatom az ujjamból! Este otthon leszel-e, mert küldök valamit. De aztán egy szót se erről, - harsogta Dezső bácsi a folyosón, - s nem vágsz most semmiféle disznót! Hát mi lesz veletek tavaszig, ha most levágjátok? Csak szólni kell, és akkor intézkedünk.

     Aznap este a nagy markológép magasra felemelt kupával ment ki a gyár hátsó kijáratán. Laji, a gépkezelő csak úgy félvállról szólt oda a kapusnak, hogy „Dezső bácsi tudja”, és döcögött végig a falun a sötétség leple alatt lassan, óvatosan, hogy egy szem se hulljon ki, és a kapu tetején keresztül ürített be egy féltonnányi kukoricát Erzsike néninek. Aztán még fordult vagy kettőt-hármat, mert a néptanács elnök is tartott disznót, na meg a rendőr is, és persze, Dezső bácsi is, és akkor már saját magát sem felejtette el, mert az ő disznói is jobban híztak a kukoricától, mint a krumplitól.

     Dezső bácsi bármit, bárkinek elintézett, ha úgy tartotta a kedve. Persze, hogy kéznél volt a szesz, ami akkor keményvalutának számított. Keresztelő, esküvő, temetés, névnap minden családban sorra került, még a nagy elvtársak házatáján is, és az üzletekben ők sem találtak megvásárlásra érdemes italt, ráadásul a gyárból ingyen kapták, vagy legalábbis, bizonyos szívességekért cserébe. Hát Dezső bácsi intézett - a szóbeszéd szerint - útlevelet, hajtási jogosítványt, lakáskiutalást, munkahelyet, középiskolai és egyetemi felvételit, fehér olajfestéket vagy csempét a fürdőszobába, soron kivül hűtőszekrényt, - majdnem éves várakozási lista volt már az üzletekben, - perzsaszőnyeget és pelenkának való flanelanyagot, mert hát az egy olyan világ volt, hogy mindet intézni kellett. Bárkinek, aki megkérte, és olyan kedvében találta, elintézett bármit, és nem is kért ő ezért cserébe senkitől semmit, csak a kötelező hálálkodásokat zsebelte be önelégült félmosollyal a szája szögletén.

     Az a legenda keringett róla, hogy annak idején ő intézte el, hogy a keményítőgyár mellé óvodát és üzemi étkezdét is építsenek, de állítólag még a szeszgyár felépítését is ő járta ki Bukarestben. A szeszgyár most igazi áldás volt a falunak, mert duplán nyújtott megélhetést. Mert a szesz folyt, csöpögött, csurrant, cseppent, kinek hogy, amolyan kiegészítő jövedelemként, a gyár és így a falu is főleg ebből élt.

     Érdekes módon nem kaptak el senkit, soha senki nem került börtönbe szeszlopásért.

     Nem volt még egy hete sem annak, hogy a gyárba kerültem, de a legfontosabb munkavédelmi kiképzést én is megkaptam: ha meghallom valakitől hogy ' Jól öltözzetek fel, mert vendégek vannak!' vagy ennek a kijelentésnek bármilyen ragozott formáját, akkor az első feladatom, hogy ezt én is mindenkivel közöljem telefonon, személyesen, bárhogy, és a második művelet, hogy jól nézzem meg a táskámat, zsebemet, mielőtt kilépek a kapun. Így a kapu előtt ácsorgó, játékból vagy komolyan ellenőrző rendőrök soha nem találtak semmi szabályelleneset.

     És ez így működött. Akkor még volt igazi munkafegyelem.

     Dezső bácsi sohasem volt a saját irodájában. Egy hatalmas terem volt a pártkabinet az emeleten, de egyébre nem használták, minthogy ott raktározták szép rendben a falak mentén a nagy transzparenseket, zászlókat, a kondukátor-páros hatalmas méretű fényképeit és egyéb kellékeket a május elsejei és az augusztusi díszfelvonulásokra. Dezső bácsi nem ült ott, hanem sorra betelepedett valamelyik irodába, és ott dumált, iszogatott, fecsegett, telefonált.

     Legtöbbször hozzánk ült be, elszívta a ciginket, belekortyolt a kávénkba, kínálás nélkül falatozott az uzsonnánkból, és mesélt, mesélt megállíthatatlanul, ontotta magából a rablómeséit. Órákon át ott lebzselt, amíg mi már tűkön ültünk, mert nem haladtunk az országépítő körmölgetéseinkkel, de az az igazság, hogy mi is élveztük, jókat szórakoztunk a történetein. Főleg, hogy Veronika kedvéért - igazi tapintatos úriember módjára - mindig románul beszélt, de annyira hibásan, annyira rossz románsággal, hogy sokszor percekbe került, amíg kibogoztuk, hogy mit is mondott, és  legtöbbször hatalmas röhögés kerekedett belőle.

     Emlékszem, egy alkalommal fancsali képpel lépett be hozzánk az ajtón, és köszönés helyett bejelentette: Ám csevá ridik.* Mi, lányok, azt értettük ebből, hogy csak retket hozott tízóraira, és kezdtük előszedni az uzsonnánkat, hogy valami lényegesebb harapnivalóval kínáljuk meg, a fiúk meg indultak ki az ajtón, hogy segítsenek neki behozni a cipelni valót. Aztán hosszas értetlenkedés után kiderült, hogy csak azt akarta mondani, hogy fáj a veséje. És ugyanígy jártunk akkor is, amikor elmesélte, hogy részt vett Gheorghiu-Dej* temetésén, ahol ágyúval huszonegy díszlövést adtak le, és mi azon csodálkoztunk, hogy miért kellett oda éppen huszonegy darab mentőautó, és azokat miért ágyúkkal vontatták, ha már nem voltak üzemképesek.

     Én akkor, a Dezső bácsi román tudásának kapcsán értettem meg, hogy miért kellett nekem három év, amíg meg mertem szólalni bátran románul bukaresti egyetemistaként, pedig jól értettem mindent már az első perctől, és nemegyszer én magyaráztam meg egyes kifejezéseket a román kollégáknak, de a ragozással sok bajom volt, még a mai napig is elvétem. És akkor értettem meg Veronikát is, hogy soha nem beszél magyarul közöttünk, csak néha viccből, vagy az olyan munkásokkal, akik egy kukkot sem tudnak románul, mert moldovai csángó lévén, tökéletesen értett magyarul, de otthon másképpen beszéltek, és inkább felvállalta az iskolában tanult románságát, minthogy nevetséges legyen.

     Dezső bácsit nem zavarta a hibás beszéde; ezzel a román tudásával járta az országot, Bukarestet, és intézett el mindent, ami a gyárnak kellett. Sőt, saját magán is szórakozott, kacagva mesélgette nekünk, hogy miként értetlenkedtek a minisztériumban vagy más gyáraknál, amíg valahogy kiigazodtak.

     Az aktahamisítással időben készen lettünk, a jelentést is legépeltük három példányban, ahogy illik, és átadtuk a dirinek, aki most elfelejtett cirkuszozni, hanem dicséretképpen megjegyezte: „Na, így na. Legalább titeket is fel lehetett valami értelmes munkára használni.”

     Kiegészítő feladatnak megkaptunk, hogy vigyünk át minden használható széket az üzemi étkezdébe, díszítsük fel a termet, készítsük elő a tizenkettedikei nagygyűlésre.

És felvirradt a nagy nap.

(folytatás holnap :))) )