A délelőtti váltást bent tartották, berendelték az éjszakásokat, és a délutáni műszakból is minden mozgatható embert betereltek a terembe. A nők nagy szatyrokban hozták a kézimunkáikat, mert falusi asszonyok lévén, elképzelhetetlen volt a számukra, hogy két-három órát üldögéljenek csak úgy hiába; a férfiak éhesek voltak, vagy még álmosak, morgolódtak, hogy egyéb dolguk is lenne, de nem volt kiút, így hát beletörődve helyezkedtek el a székeken.

     Mi, mérnökök meg az  irodisták a legelső sorban ültünk, mert értettünk románul, és értelmes képet tudtunk vágni, amíg az elnökség elzsolozsmázza a díszbeszédeit.

     A piros abrosszal leterített, ásványvízzel, üdítőkkel, poharakkal és mindenféle harapnivalóval megrakott díszasztalok mögé bevonult a díszelnökség, és elhelyezkedtek jobbról balra rang és tisztség szerint: a diri, a megyei szakszervezeti elnök, a megyei párttitkár, a minisztériumi elvtárs, mellette egy szőke hölgy, - ugyancsak a minisztériumból, -  akinek a pontos funkcióját nem értettük, csak sejtettük abból, ahogy ránézett a minisztériumi elvtársra, és ahogy el-elvihogta magát, ha az elvtárs keze nem volt az asztalon, aztán meg Varga elvtárs, mint részlegvezető, és balszélen zárta a sort Dezső bácsi üzemi párttitkári minőségben. Minden elvtárs sötét öltönyben, szolid nyakkendővel feszített az alkalomnak megfelelően, a hölgy egy gyönyörű csipkés-habos rózsaszín kötött blúzban, Dezső bácsi zöld gyapjúszvetterben.

     Az igazgató románul köszöntötte a kiküldött elvtársakat, rang és tisztség szerint sorban, majd üdvözölte az egybegyűlteket, és belekezdett a jelentés felolvasásába.

     Mi, az első sorban ülők, büszkén figyeltük a több tucat oldalalnyi irományt a diri kezében, eltelve a saját fontosságunk tudatával, és mint értők bólogattunk az újabb és újabb számadatokhoz, bekezdésekhez, amíg a monoton román szöveg el nem álmosított, és a fantáziánk el nem lopott a fülledt teremből minket is kellemesebb és értelmesebb ábrándok színhelyeire. Mögöttünk a terem halkan zsongott: a kötőtűk ütemesen surrogtak, a hangosodó szuszogás jelezte, hogy a fél terem már csendesen alszik, az elguruló gomolyákat óvatosan visszarugdosták a széklábak alatt a tulajdonosukhoz, a horkolókat diszkréten oldalba bökték, már csak azért is, hogy ne zavarják a mellettük csendben alvókat.

     Lassan elfogytak a felolvasásra szánt oldalak, a diri hangos sóhajtással kortyolt az ásványvizes pohárból, és várakozásteljesen nézett ránk. Mi, megértve kérését, tapsolni kezdtünk: plitty, plotty, platty, pityili-potyoli-platty hangzott fel a gyér, vérszegény taps az első sorokból, amíg a terem hátsó részén zavartalanul surrogtak tovább a kötőtűk, és egy-egy szék reccsenése vagy egy-egy horkanás jelezte, hogy egyesek most fordultak álmukban a másik oldalukra.

     - Valaki akar-e hozzászólni? Van-e valami hozzáfűzni valója a jelentéshez? - szólalt meg ismét a diri románul, majd elismételte magyarul is a biztonság kedvéért, és a szemével már állította is fel Bélát, az üzemi szakszervezeti elnököt.

     Béla nyurga és nyegle legény volt, új generációs elvtárs, aki KISZ-titkárságból nőtte ki magát szakszervezeti elnöknek, és sehogy sem sikerült belopnia magát a szívünkbe, hiába nyájaskodott velünk, mert intrikus természete és gurgulázó kamaszhangja mindenkiből ellenszenvet váltott ki.

     Sietve állt fel, megigazította a fekete zakóját és a piros nyakkendőjét, majd belekezdett a mondandójába.

     - Én csak azt akarom ehhez hozzáfűzni, hogy az úgy van, ahogy az igazgató elvtárs is mondta, ahogy le van írva a bészámolóba, fehéren a fekete, hogy hibák még vótak, még vannak, még lesznek, s lenni fognak. De ha a vezetőség es úgy áll melléjek, mint münk, és münk es úgy, ahogy a vezetőség, hát münk akkor ezeket kiküszöböjjük.

     Apám! Borogass! Ez tényleg lázálom! Hogy a csudába nem jutott ez eszünkbe, hogy a jelentés mellé írjunk egy pár soros felszólalást ennek a szerencsétlen flótásnak, mert hát az is odajárt volna, hogy ne ilyen bődületet szövegeljen. Szerencsére, a román változatból, ami töretlenül követte a magyar felszólalást, dicséretesen kimaradt a 'lenni fognak' kifejezés, nem lévén román megfelelője, és a kiküszöbölés ténye is egyértelműbbre sikeredett, bár a kiejtés miatt így sem sokat érthettek belőle a tisztelt elvtársak.

     Őt is megtapsoltuk illedelmesen plitty-platty-plotty tapssal, mint a dirit, majd a megyei elvtársakat is, akik hosszan, és ékesen szónokoltak kondukátorunk és neje bölcs vezetéséről, pártunk és államunk kiemelkedő gondoskodásáról, a szocializmus építésének dicsőséges harcáról; lökték a korhű szabványszöveget, amit mi már betéve tudtunk és halálra untunk, és kihasználtuk az így adódó félórát arra, hogy megtervezzük gondolatban a másnapi ebédünket, a hétvégi programunkat, a szombat esti randinkat, mindenki a maga módja és lehetősége szerint; a hátsó sorokban az asszonyok leapasztották a karöltőket, és egy új darab kötögetésébe kezdtek, a férfiak meg halk székreccsenésekkel lekérték a soron következő álmukat. És folyt a nagygyűlés szépen, rendben, ahogy illett.

     Végre elérkezett az új tervmutatók ismertetése és szavazásra bocsájtása.

     A minisztériumi elvtárs a rózsaszín hölgynek nyújtotta át a paksamétát, hogy lenne szíves felolvasni, és ezáltal hivatalos minőséget adni a jelenlétének.

     A teremben mozgolódás támadt, a nők letették a kötéseiket, a férfiakat sorra felköltögették, és mindenki próbált figyelni és megérteni valamit a román szövegből.

     Az elvtársnőnek szép csengő hangja volt, az elején nem is volt baj, azt a  szöveget ő is ismerte, hát szépen, kifejezően olvasta, de amikor a termékekhez, számadatokhoz ért, ott mindegyre belebotlott, kétszeri-háromszori nekifutásra tudta kiolvasni a tonnákat, mázsákat, de akkor boldog mosollyal nézett ránk: ' Megszavazzuk? Én azt mondom, szavazzuk meg!'

     Mi értetlenül kapkodtuk a fejünket: ' Mi ezerkétszáz tonna? Legfeljebb nyolcvan. Vagy ez öt évre van? De hát nyolcvanszor öt sem annyi! És hogy-hogy kilencvenkét százalékos hatásfok? Az mire vonatkozik? Elméletileg is csak nyolcvanhét lehetséges, és mi nyolcvanhat és féllel számoltunk, illedelemből. Mi ez az egész?'

     De a diri és a minisztériumi elvtárs sűrű bólogatása közepette mégis csak felemeltük sorra a kezünket, határozatlanul, de fegyelmezetten, amolyan Orwell-i hangulatban. Szavaztunk.

     Már az utolsó lapot tartotta a kezében a hölgy, amikor elsápadt, a minisztériumi elvtárshoz hajolva heves sugdolózásba fogtak, majd széles mosollyal ismét a terem fele fordult.

     - Elvtársak, egy kis tévedés történt, mert véletlenül az elmúlt ötéves terv adatait olvastam fel, és akkor így a szavazás nem érvényes. Tehát újra kell az egészet szavazni, de hogy gyorsabban menjen, most csak a számokat mondom, és akkor szavazzunk újra! Rendben?

     És elkezdte sorolni, hogy százhúsz, kétszáznyolcvan, ötven, kilencven, és közben ránk-ránk pillantott, mi meg néztünk értetlenül, fel-fel kaptuk a kezünket egy számadat hallatán, majd leengedtük, hogy ismét magasba emeljük tétován. Egy páran, akik már kialudták magukat, és friss erőben voltak, bátran feltartott kézzel várták ki a felsorolás végét, a többek meg ölükbe ejtett kezekkel csüggedten, éhesen, kimerülten várták, hogy vége legyen ennek a cécónak. Úgy nézhettünk ott ki, mint egy tudományos-fantasztikus film abszurd jelenete, ahol egy pár száz kiszuperált robot valamilyen delejes áram folytán bekapcsol, és automatikusan ismételget egy néhány akadozó, meghibásodott mozdulatsort.

     Dühös voltam, és felháborodott, és megalázott, és kimerült.

     Aztán ez is véget ért. Kezdtünk mocorogni, szedelőzködni, amikor a minisztériumi elvtárs kért szót, és belekezdett egy monoton mondókába, amire már senki sem figyelt, de mit volt mit tenni? Ültünk tovább fegyelmezetten, a kötőtűk újra munkához láttak, és a szuszogás is felerősödött. Jóformán észre sem vettük, hogy mikor ért véget a hozzászólás, és ült le az elvtárs, csak a diri integetését láttuk, hogy tapsolni kell, hát ismét lagymatag tapsba kezdtünk az első sorokban, míg a hátsó sorok folytatták a csendes tevékenységüket.

     A díszasztalnál halkan egyezkedtek, hogy ideje bezárni a gyűlést és vacsorázni menni, Varga elvtárs felszusszanni látszott, hogy hál'Istennek őt, szerencséjére, most is kihagyták, amikor az addig unottan cigarettázgató Dezső bácsi intett, hogy szót kér, és meg se várta, hogy valaki rábólintson, már állt is fel, és megszólalt magyarul.

     - Emberek, értsük meg egymást!

     Talán ennyit, ha elmondhatott a rövid, alig húsz-huszonöt szavas mondandójából, amikorra már tisztán érezhető volt, hátra sem kellett pillantanom, hogy a teremben abbamaradt a kötögetés, szundikálás, és mindenki egy emberként őt figyeli. A magyar szó tette, vagy Dezső bácsi hangja, ami most ércesebben csengett, nem olyan fásult-rekedtesen, mint szokott, vagy ahogy ott állt felemelt bal kézzel, figyelmet kérve? Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mit fog mondani az öreg.

     A diszkurzus minden rövidsége ellenére igazi retorikai műremek lett, hatásszünetekkel, hanghordozással és csattanóval együtt, amit nem hiszem, hogy most nekem sikerül majd írásban úgy visszaadnom, ahogy ott elhangzott.

     Megpróbálom elölről kezdeni, hogy az a pár szó egyhuzamra hangozzék el.

     Tehát, jobb kézzel intett az elnökség felé, hogy szót kér, de már támaszkodott is a jobb tenyerével az asztallapra, és állt fel, közben a bal kezét magasba lendítette kinyújtott tenyérrel figyelemkérően, és három másodpercnyi hatásszünet után kezdte: ... ... ...Emberek! ... ... ... Értsük meg egymást! ... ... Én is lopok, más is lop. ... ... ... Valahogy meg kell élni. ... ... ... ... De-e ... (itt a hang magasság egy kisterccel feljebb emelkedett, a tenyér becsukódott, csak a mutatóujj marad fenn parancsolóan és figyelmeztetően) De tartsuk be a mértéket!. ... ... Ennyit akartam. Köszönöm.

     Ennyi volt. Ezzel le is ült, hanyag mozdulattal cigarettára gyújtott, és a gyufa lángja felett nézett körbe a teremben a megdöbbent arcokon, majd önelégülten hátradőlt a széken, és kifújta a füstöt.

     Atya Úristen, ez mi volt?

     Szűz Mária édesanyám, most mi lesz?

     Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.

     Az öreg megbolondult.

     Végünk van, most a fejünket veszik.

     Ültünk mozdulatlanul, rezzenéstelenül, kővé dermedve.

     Ezt nem ússzuk meg! Nincs olyan isten!

     A díszasztalnál ülők is éppen ilyen mozdulatlanul, értetlenül néztek körbe, cikázott a kérdő tekintetük köztünk és Dezső bácsi között, majd végül a minisztériumi elvtárs fordult magyarázatért a mellette ülő részlegvezetőnkhöz.

     - Cse, cse, cse zicse? Mi? Mit? Mit mondott?

     Varga elvtárs a maga száztíz kilójába teljesen belesüppedve, a váratlanul rászakadt szinkrontolmácsi feladattól tűzpirosan és izzadságtól lucskos arccal kezdett dadogni a tőle megszokott folyékonysággal.

     - Hogy, … ööö, izé, …ööö, hogy a … ööö, a fegyelem, …izé, ööö… a pártfegyelem, ….ööö a munkafegyelem, az… izé az fontos, anélkül nem lehet…

     A minisztériumi elvtárs csodálkozó arcán egyre bőségesebben kezdett gyűlni a jóságos atyai mosoly a fordítás hallatán, majd lelkesen és buzdítóan bólogatni kezdett.

     - Így van elvtársak, így van. De milyen igaza van! - és mélységes csodálattal eltelve nézett Dezső bácsira, akinek egyetlen mozdulatába tellett, hogy az egész gyár rezzenetlen figyelemmel kövesse a párttitkár minden szavát. - No, ez derék! Ez igen! De miért nem tapsoljuk meg? Hát megérdemli? Nem így van? Tapsoljuk meg! - és két kezével tapsot mímelve intett felénk.

     És akkor berobbant a taps; zúgott, dübörgött, harsogott perceken át.

     Tapsoltunk, tapsoltunk, tapsoltunk eszeveszetten.

     Mit is? Dezső bácsi hülyeségét? Vagy a bátorságát, ahogy tojt az összes román elvtársra, díszcécóra? Ahogy hányavetin ki merte mondani a mindenki által tudott alapszabályt: valahogy meg kell élni. A mi gyávaságunkat tapsoltuk, hogy megúsztuk, most is megúsztuk? Túléltük, és semmi bajunk nem lett! A hirtelen-váratlan-elképzelhetetlen megszabadulásunkat tapsoltuk, a felismerést, hogy talán egyszer tényleg megszabadulunk?

     Zúgott a taps, egy olyan vastaps, amit a kondukátor páros csak álmodott magának, de élőben soha nem hallhatott, hiába volt minden gyűlésen jelen az odarendelt tapsgépezet. No, ez volt az újságok által emlegetett viharos taps és tomboló taps összevont, élő bemutatója, ahogy mi lelkesen és egyre lelkesebben ütöttük össze egy eszement ritmusban a kezünket, majd hirtelen, mintha varázsütésre, szinkronba rendeződött mozdulatokkal tapsoltunk tovább egyre gyorsuló ütemben, hogy ismét szétágazzon százegy dübörgő vonulatba, és összeálljon újra és újra egyetlen hatalmas ritmusba.