Habár már említettem egyszer, hogy nem szoktam más „tollával” ékeskedni de a tegnap este egy olyan meglepetésben volt részem amit nem tudok nem meg osztani önökkel. A Facebookon nézelődve ezek a sorok vonták magukra a figyelmemet…

Figyelj már!

Ó,figyelj már, tedd a kezed a szívedre s érezd hogy kalimpál.

Ó,figyelj már,engedd szabadon a lelked,úgy ahogyan a madarak játszanak a széllel.

Ó,figyelj már,láss át a homályon,s ha csak árnyékod húz maga után,újnap ébred s láss csodát...

Mivel a „kis öcsém” (aki tizenöt éves), profilján jelentek meg ezek a sorok így egy sejtésem támadt, és amikor rá kérdeztem nála kiderült, hogy jól sejtettem és ő tőle származnak ezek a gondolatok.
Habár tudom, hogy nem tökéletesek ezek a vers sorok de én mégis büszke vagyok rá, hogy ilyent tud az én öcsikém. Viccesen meg is jegyeztem a „kommentemben”, hogy „Ezt tőlem örökölte” de őszintén úgy hiszem, hogy ebben a műfajban talán fölül múl engem.
Persze én nem tudom semleges szemmel véleményezni eme sorokat, ezért is gondoltam arra, hogy közzé teszem ezeket itt az „Erdélyi Magyarok a Világban” honlapján. Szerintem nem szégyellni valóak ezek a sorok és ha valakinek felüdülést vagy örömet okoznak akkor szerintem nevezhetőek versnek ezek a gondolatok.

Félhomály

Bánat üli meg szívem,
Lepel melyet csak egy dolog old
Szívem ,mint az árva hegedű..
Nem zeng, nem szól...

Keservest húz a muzsikás...
Bú, lélek, szomorúság,
Elhagyott a kedvem ,
Amit csak mosolyodban leltem .

Bánat üli szívem,
Lepel arcomon, s szívemen ...
Lejárt, elmúlt a gondolat...
S azóta sem találtam párodat.

Kovács László István.