Ködöl a hegyormon a szürke homály,
pataknak nyargalását lefedi már,
sárgul, barnul az erdő és vidék,
ősz veszi birtokba a nyár ölét.

Hervadtak a rétek, kopaszodtak fák,
eljátszotta a nyár boldog mosolyát,
elmúlás belém kövült engedetlen,
s arcom tépdesi, múlik szenvedélyem.

Hittem az élet reményt hoz, szenvedélyt,
szerelmet örömöt, s megannyi reményt,
képzeletem festett bíbor képeket,
a szeretet élt benne, lelkem, s a hegyek.

A hegyek még állnak, tán engem várnak,
Szamosban víz folyik, magyar hazának,
csak én érzem létem vesztét lelkemből,
hogy évek törnek össze az időmből.

Mily hűtlen voltam, míg a hegyek hívtak,
nélkülük az éltem kínokban hallhat,
hűtlen életem most lapokra szakadt,
s olvasni benne más senki nem akad.

Ahogy múlik ez az ősz, visz engemet,
s mire a tél el jő, lehet elveszek,
fakuló arccal, de most esküt teszek,
holtam után is Titeket szeretlek,
szerelmetes népem, székelyemberek.
10.11.2012