Viharkabátos árnyék

                                                                         A-nak

                         Az erdő barna arcán viharkabátos árnyék,

                         ősz hamva pislog árván a holt avar neszén,

                         kezét kezembe tartom s szemében fényharangok

                         dúdolják önfeledten a cserjék énekét.

                         A rönk is össze rezzen s a napnyugta keresztjén

                         el tompul most az alkony,dalol minden mi él,

                         az ész,a józan elme felfogni képtelen még,

                         a történés zenéjét,a fenyők halk neszét.

                         Titkok hamván pislog ma a hallgatás,a harmat,

                         őzek nyomán sietve fehér felhő szitál,

                         s a tiszta esti tájból két ember béna árnyán

                         a Nagy Göncölre várva,a fáradt nap le száll.

                         A bár él a vézna erdő,pihen a törpe árnyék,

                        vihart ígér az élet,szemérmes,gyors vihart,

                        amelynek vézna vállán a valóság varázsa

                        ránk szórja tűz-korongját s halálunkig kitart.

                                     " Tohu va bohu"

                                                                  A-nak.

                      Ott porlad párás,gyolcs szemem zenitjén,

                      fehér éjszakák hangtalan tüze.

                      Kérdez a csend s a fájdalom keresztjén,

                      át szúr a sötét nyugtalan keze.

                      Lelkemben harc dúl,reggelek haragja

                      duzzasztja vizek fakó sóhaját.

                      Kemény tél siet átszegezni bennem,

                      az érthetetlen eltitkolt zaját.

                     Szavak szorulnak torkom hangfalára,

                     nem mondom ki s leírni sem tudom.

                     Hadd égessen a tűz,lobogva fájjon,

                     s hulljon arcomra hangtalan korom.

                     Sötét,amely zord verssorokban porlad,

                     zene a rímben s bennem  háború.

                     Nem tudom mit fest arcomra a holnap,

                    de ma szívemben "Tohu va bohu"

                    Reggelek omlós kenyerén

                                                            A-nak

                Szemedben él a halk harangszó,

                fények játéka,fürge csend,

                ígéret messze nyúló álma,

                magányom tüzén ékezet.

               Így indul ma is a vasárnap,

              Isten kezét fogom s megyek

              a gondolat szét omló selymén

              oda,hol nincsenek hegyek.

              Csak dombos lankák halk hívása,

              ősz érlelte vizek dala,

              és Te,lépéseimre várva

              vagy hajnaloknak illata.

              Térben bár távol,közel a versben,

              hordozlak rímek tenyerén-

              Erdély-i lankák bársonyán át,

              reggelek omlós kenyerén.

             Vagyok

            Vagyok az

            erdők visszhangja,

            árnyék,amely

            fáradt utasra vár,

            s ha kakukk szól ,

            vagy őz figyel rám-

            új erő s fény

            becses ajándék:

            dalolok mikor

            sír a nyár.