A sáromberki 87 éves Vitéz Berekméri Miklós bácsit a közelmúltban kerestük fel, arra kérve, hogy viszontagságos életéről meséljen. Miki bácsi leventekatonaként csöppent bele a második világháború forgatagában, nyugati hadifogolytáborban raboskodott, majd hazatérése után, közel 30 évig volt a helyi kollektív gazdaság brigádosa. A kiváló emlékezőtehetséggel megáldott dédnagyapa nemcsak az utódokra büszke, hanem az édesapja után örökölt vitézi címre is.

-1925-ben születtem, földműves családban. Apám 15 hold mezőgazdasági területen gazdálkodott. Édesanyám hat gyermeket szült, öten nőttünk fel, legnagyobb testvérünk 3 évesen, törökgyíkban halt meg. Gyermekkorom nem volt könnyű, szüleim munkaszeretetre neveltek. Sáromberkén jártam iskolába, ahol Grónay Margit tanítónő tanított meg az írás-olvasás tudományára. Édesapám hadirokkant volt, az I. világháborúban vesztette el az egyik lábát. Őt is Berekméri Miklósnak hívták, itt jegyzem meg, hogy dédunokám, megszakítás nélkül, már a nyolcadik Miklós a családunkban. Szóval, édesapámnak nem volt könnyű testi fogyatékossággal élni, de ő sosem panaszkodott, büszke volt világháborús kitüntetéseire, köztük a másodosztályú Nagyezüstre.

Berukkolás, munkaszolgálat

1940 szeptemberében, amikor bejöttek a magyarok, nagy volt az öröm a családunkban is. A faluban előkerültek a szekrények és ládák mélyéről a címeres zászlók, díszkaput állított az elöljáróság, fellendült a gazdasági és a kulturális élet. Édesapám abban az időben a Hangya Szövetkezet pénztárosa volt. 1941-ben behívatták Marosvásárhelyre, ahol Vida Gyula, a 10. Számú Vitézi Törzsszék törzskapitánya vitézzé avatta. Én 16 évesen vitézi várományos lettem, ezért a sáromberki leventéknél szakaszparancsnok lehettem. Heti egy alkalommal jártunk leventeképzésre, az elméleti órákat a sárpataki Soós Lajos tartotta, a gyakorlati oktatásért Kádár János bácsi felelt. A legelőn gyakorlatoztunk, két leventepuskánk is volt. Kortársaim 1943-ban bevonultak a határőrséghez kisegítőnek, én viszont itthon maradtam, mivel Szászrégenben mezőgazdasági középiskolába jártam.

            1944 nyarán, alighogy befejeztük a tanévet, átvonult a front környékünkön, s az oroszok elfoglalták Szászrégent. Behívom érkezett, szeptember 6-án, Vásárhelyre rukkoltam be a 23-as gyalogsági ezredhez. Sáromberkéről, többek között Böjte András, Nagy Mihály Cs. és Menyhárt Ferenc T. voltak még velem. Nem kaphattuk meg a tervezett kiképzést, mert alig 24 órát töltöttünk a kaszárnyába. Bombatámadás érte a laktanyát, ami nagy zűrzavart okozott. Szétszéledt a legénység, mi, újoncok eléggé megszeppentünk, s meg sem álltunk hazáig. Itthon aztán átgondolva a dolgot, úgy döntöttünk, hogy megkeressük az egységünket, nehogy katonaszökevénynek nyilvánítsanak. Megtudtuk, hogy Dés felé vonultak vissza bajtársaink. Felültünk egy német teherautóra, de mire Désre értünk, ezredünket már nem találtuk ott. Egy századostól kaptunk eligazítást, aki azt mondta, hogy a IX. légvédelmi tüzérek Rettegen tartózkodnak. Megérkezve, Batár százados Bonchidára küldött lövészárkot, géppuskafészket ásni a németeknek. Mire elkészültünk a munkával, jött a hír, hogy elvesztettük a tordai csatát, s fölös legesen dolgoztunk. Tordán nagy veszteség érte a magyar és német csapatokat, rengeteg volt a sebesült, akiket ápolni kellett. Cipeltük, kötöztük a sebesülteket, segítettük az orvosok, felcserek munkáját.

Visszavonulás, súlyos betegség

Egy esős őszi napon parancsot kaptunk, hogy folytassuk a visszavonulást az anyaország felé. Az első nagyobb pihenőt Zilahon tartottuk, aztán Nagykárolyt érintve hagytuk el Erdélyt. Meg se próbáltuk felvenni a harcot az ellenséggel, a tisztek tudták, hogy tapasztalatlanok vagyunk, nem voltunk kiképezve. Debrecenbe is keveset időztünk, nem értünk rá pulykakakast venni. Átvittek a Dunán, aztán felvezényeltek Esztergomba. Innen a német határszélre, Szentgotthárdra kerültünk, ahol marhavagonokba szállásoltak el. Itt egy kerek hónapot töltöttünk, s nem voltak tisztálkodási lehetőségek. Büdösek és tetvesek voltunk, hegyén-hátán aludtunk a vagonokban. Nappal jöttünk-mentünk, unatkoztunk, s próbáltuk kitalálni, hogy hová visznek. A marossárpataki Babos János volt a szakácsunk, de főzni nem nagyon volt amit. Fuszulykát mindennap osztottak, de húst ritkán láttunk.

            November lehetett, amikor egy napon utasították a parancsnokot, hogy vigyen egy gyár udvarára, hogy fertőtlenítsenek és megfürödhessünk. A meleg fürdőből kivonulva, két órát vártuk meztelenül a szabadba, hogy kihozzák a ruhánkat a fertőtlenítőből. Nagyon megfáztunk, többször is kirázott a hideg. Kivittek egy faluba, ahol istállóban töltöttük az éjszakát. Feletteseink másnap bejelentették, hogy megkezdjük a kiképzést. De néhányan belázasodtunk, én mellhártyagyulladással kerültem a szombathelyi kórházba. Közel két hétig kezeltek itt, de a kórházat bombatámadás érte és a fala rádőlt a betegekre. Szerencsére nem sérültem meg, de ott nem maradhattunk tovább. Feltettek egy vöröskeresztes kocsira, s Németországba vittek. A felvidéki orvos kezelt, de lebénult a bal karom, ezért gyógytornára és villanykezelésre küldött. Németországban már a háború idején volt olyan.

Nyugati fogságban

1945. május 5-én az angolok elfoglalták a várost, majd néhány nappal később a franciáknak engedték át az országrészt. Az angolok összegyűjtöttek bennünket, és a holland határ mellé szállítottak. Egy fenyvesben táboroztunk le, ahol utasítottak, hogy készítsünk magunknak szállást. Nem sokkal később, összeült egy orvosi bizottság, hogy megvizsgálja a betegeket. Úgy találták, hogy komoly problémám van és Odenburgba küldtek. Itt újabb vizsgálatnak vetettek alá, 45%-os hadirokkantnak nyilvánítottak. Néhány napig egy zsúfolt barakkban tengődtünk, aztán a fiatalabbakat kiválasztottak és továbbvittek Wartburgba. Ott találkoztam Fülöp Andrással, akinek nagyon megörvendtem. Sajnos, nem sok időt tölthettünk együtt, mert jött egy rendelet, s a 20 éven felülieket, köztük Andrást is, büntetőlágerbe vitték. Engem Essenbe szállítottak, ahol menekülttábor volt, sok felvidéki családdal. Jól ment sorunk, néha el is felejtettük, hogy hadifoglyok vagyunk. Bármikor kimehettünk a városba, de az volt a szabály, hogy este 9 órakor bent kellett lenni a táborban. Az amerikai magyarok minden hónapban küldtek egy 20 kilós csomagot minden fogolynak, sok élelmiszerrel, édességgel és szivarral. A húskonzerveket mindig megtartottam, de a cigarettát és az édesség egy részét eladtam, így pénzem is volt. Levelet is írhattunk haza, végre hírt adhattunk magunkról, hogy életben vagyunk. Sokat gondoltam haza, aztán egy nap megkerestem a lágerparancsnokot, aki rendőr százados volt, s arról érdeklődtem, hogy mikor engednek haza. „Nem érzed itt jól magad? Ha hazamész, elvihetnek az oroszok Szibériába!” – mondta.

Hazatérés

Amikor itthonról jelezték, hogy már nem visznek el senkit, a parancsnok közölte, hogy elengednek, ha összegyűl egy szerelvényre való ember. Alaposan felcsomagoltak az útra, jó ruhában, meghízva indultunk haza, skót katonák kíséretében. Vonatunk Budapestig robogott velünk, ahol a ferencvárosi laktanyában a konzul fogadott. „Ne aggódjanak, bevárunk még néhány szállítmányt, aztán hazamennek.”- mondta. November derekán Nagyváradra hoztak át, ahol egy tiszt közölte velünk, hogy ellenőrzik háborús ténykedésünket, majd a kivizsgálás után a „tiszták” hazamehetnek. Néhány nappal később, személyvonattal jöttünk Kolozsvárig, ahol valami száraz kenyeret és köménymaglevest kaptunk. Hazaérve Sáromberkére, nagy szegénység fogadott. Nagy szárazság volt abban az évben, kevés volt az élelem.

Hazatértem után bejelentettem apámnak, hogy szeretném folytatni a mezőgazdasági középiskolát. Nem nagyon támogatta a tervemet. „Mi lesz a földekkel, ha elmész?”- szegezte nekem a kérdést. Később Besztercére mentem, ahol katonaorvosok vizsgáltak. Rokkantságom miatt megszabadultam a román katonaságtól. Itthon gazdálkodtam, állatokat tartottunk, a mezőre jártunk. 1952-ben megnősültem, feleségem, Hubmann Margit családja Székelybozsból költözött a falunkba. Később két gyermekünk született a házasságból, szeretett feleségem 2010-ben hunyt el. Négy unokám és hét dédunokám van, nagyon szeretem őket.      

Emlékek a kollektívgazdaságról

1961-ben a kollektív megalakulásával mezőgazdasági brigádosnak választottak. Egy ideig Fülöp Istvánnal (Csidály) és Nagy Andrással (Bici) együtt, aztán 1964 után csak én maradtam a tisztségben. A rendszerváltásig voltam brigádos, aztán 29 év után nyugdíjaztak, mert felbomlott a kollektív. Szerettem a munkámat, mindig megpróbáltam megértő lenni a termelőszövetkezet dolgozóival. A kollektív a sáromberki emberek kétkezi munkájával fejlődött, öt istállót építettünk. Az állattenyésztésre fektettük a hangsúlyt, de kiváló eredményeket értünk el búzatermesztésben is. Nem túlzás, hanem valóság volt, hogy a 80-as évek elején hektáronként 4 ezer kiló fölött teljesítettünk. Jó minőségű földjeink voltak, de a terméshozam jelentősen visszaesett, miután a gyenge földterületeiről ismert Erdőszengyelt hozzánk csatolták. Miután Berekméri Ferenc elnök nyugdíjba vonult, engem javasoltak elnöknek, de nem vállaltam, mert nem beszéltem megfelelő szinten a román nyelvet.

           A termelőszövetkezet megszűnése után, 1991-ben egy földosztó bizottság alakult, amelynek én is tagja voltam. Értettem a méréshez, ezért azt a megbízatást kaptam, hogy az összterületeket felmérjem. Miután befejezték a parcellák kiosztását, három éven át Szenner Lehel munkáját segítettem, hogy előkészíthesse a tulajdonlevelekhez szükséges iratokat. Később még részt vállaltam a földjeink megmunkálásában, de lassan három éve, hogy nem voltam a mezőn. Tévézéssel, pihenéssel töltöm napjaimat, de gyakran emlegetem a családban a régi, szép időket. Büszke vagyok a családomra, s külön örömmel tölt el, hogy Miklós fiam és Miklós unokám élt a lehetőséggel és kérte felvevését a Vitézi Rendbe. Fiamat 2007-ben, unokámat 2011-ben avatták ünnepélyes keretek között vitézzé, Csíkszeredában. 

                                                                                                                                                                                                            Lejegyezte: Berekméri Edmond