Javakorabeli ember, szépen felöltözve: fehér inggallér, fekete zsinóros öltöny, kifényezett cipő, vasalt él a nadrágon, zsinóros kalap, az is fekete. Áll a bánffyhunyadi gótikus református templom előtti téren és finom kézlegyintéssel int. Megáll egy Dacia, kinyitják az ajtaját.

   – Tessék beülni!

   – Jó napot, adjon az Isten! – érezni a leheletén a pálinkaszagot.

   – Már adott eddig is, hál' Istennek, – feleli a sofőr illemtudóan.

   – Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – társalog az utas, elég hangosan ahhoz, hogy egy gépházba is hallani lehetne.
   – Köszönöm kérdését, vezetgetünk, vezetgetünk, – válaszol a sofőr, az utas pedig maga elé bámúl kissé lehorgasztott fejjel, mintha gondolkodna. Kanyarodnak jobbra, balra, s az utas a dőlésnek enged.

   – S hej, de: “Mikor az én édesanyám imakönyvét utoljára láttam”. – Csak magának danolja halkan, szinte észrevétlenül. Majd hirtelen megmerevedik, kihúzza a mellét és ránéz kicsit vérmes, szinte könnyező szemekkel a sofőrre.

   – Hogy hívnak téged fiam? – Kérdi erélyesen, mint az iskolában, – az ember mintha kötelezőnek tartaná a becsületes kisdiákos feleletet.

   – Szakáll Ödön vagyok Kolozsvárról. – Engedelmes felelet, hogy a pálinka őfőméltósága fel ne lázadjon.

   – Hány éves vagy fiam? – továbbra is erélyesen.

   – Harminchét – jön a válasz alig hallhatóan.

   – Hej több, mint hússzor a fiam lehetnél. Én Magyari István vagyok a bánffyhunyadi tanító és hatvannégyet töltöttem a múlt hónapban. Ha a hatvannégyből a harminchetet kivonod és minden évbe egyszer a fiam lettél volna beláthatod, hogy ez több mint húsz.

   – Hát a tanító úrnak biztos sok gyermek járt a keze alatt, ezért gondolja úgy, hogy minden évben egy saját fia is elfért volna a padban.

   – Hát elfért volna, elfért volna csak nekem nem volt szerencsém az élethez, pedig messziről nézve rendes embernek látszom én, fiam. Edesanyám a hibás mindezért, pedig hej, hogy szerettem édesanyámat.

   – Hány gyermeke van a tanító úrnak? – Kérdezi a sofőr alázattal, mint a jólnevelt falusi gyermek.

   – Egy sincs fiam, egy sincs – s egy könnycsepp csordul le a szeme sarkából a ráncos arcon – édesanyám a hibás, mert én pap akartam volna lenni, katolikus pap, és amikor ezt az elhatározásomat édesanyámnak elmondtam, ő komolyan a szemembe nézett és megkérdezte, hogy biztos vagyok-e a dolgomban. Ez a kérdés kételyeket torlaszolt a fejembe.

   – De, ha pap lett volna, akkor nem is lehettek volna gyermekei tanító úr.

   – Az igaz, de legalább pap lettem volna. Így nem lettem se pap, se családapa, pedig messziről nézve rendes embernek látszom én. De, nevezz csak nyugodtan Pistának, tegezhetjük egymást, mert mondtam, hogy több mint hússzor a fiam lehetnél. – Azzal a kezét nyújtja, nehéz fogású vaskos tenyerét. A sofőr beleteszi a sajátját, de nem szorítja meg, hagyja, hogy a tanító szorítása meglapítsa a kezét, és nem felel semmit a tegezési ajánlatra.

   – Fiam az ilyen gyenge kezet csak pipogya emberek viselhetik, nekem azt mondta az egyik tanárom a tanítóképzőben, hogy jellemtelen ember az, akinek a kézfogása gyenge. Szólíts csak nyugodtan Pistának, hisz több mint hússzor a fiam lehetnél. – Továbbra sem felel semmit a sofőr a tegezési ajánlatra, így a pálinka őfelsége ezt sértésnek veszi és tovább erősködteti gazdáját.

   – Mondjad fiam, hogy szervusz Pista, hát nem mondtam neked, hogy Magyari István vagyok a bánffyhunyadi tanító és hatvannégyet töltöttem a múlt hónapban.

   Azzal újból kézbeveszi a sofőr kezét és szorítja, de az csak éppen ellentart annyira, hogy a tenyere össze ne roppanjon. A kézropogtatás számára az egyik legmegalázóbb cselekedet, de ezt nem fedheti fel a tanító úr pálinkás önérzete előtt, mert akkor egy újabb jellemtelenségi hadjáratnak nézhetne elébe. Szerencsére kaptató következik és elveheti a kezét, hogy a sebességváltót kezelje vele. Az öreg maga elé néz és nagyot sóhajt, majd megismétli a mottóját, hogy: “Mikor az én édesanyám imakönyvét utoljára láttam”.

   – Nagypénteken halt meg édesanyám este hat órakor, – és sír, de nem hangosan – éppen mikor a templom függönye kettéhasadt. Senki más nem lakott nálunk, s mire felöltöztettem jött a pap, s ketten tettük fel a ravatalra, mert éppen elsőpéntek volt és beteglátogatásra jött hozzá. Mondta is édesanyám, hogy meglátom, hogy nagypénteken fog meghalni. – Elővett egy kis kopott szentképet a mellényzsebből. Középen a kis Jézus egy körben, a kép bal felén hófedte házfedelek, a jobb felén pedig sivatagi kép, két három pálmafával és három teve, hátukon három vándor, a napkeleti bölcsek.

   – Ezt kapta a paptól édesanyám, amikor születtem. – Elérzékenyült a sofőr, könny szökött a szemébe, de azért az utat figyelte, mégis észrevette a vén tanító.

   – Neked meg mi bajod? Meghalt édesanyád?

   – Nem, nem halt meg – rebegte a sofőr.

   – Akkor miért sírsz? Megbántottalak? Mondd meg bátran, ha megbántottalak! Mondd meg, hogy: Pista megbántottál. Mondd miért nem beszélsz? Tegezz, mert én Magyari István vagyok a bánffyhunyadi tanító és hatvannégyet töltöttem a múlt hónapban, tizenhetedikén. Miért nem tegezel? Nem érdemlem meg? Hát ki vagy te, hogy ha azt mondom, hogy tegezz, nem tegezel? Hogy hívnak?

   – Szakáll Ödön vagyok Kolozsvárról.

   – És hány éves vagy fiam? – Érződött, hogy a pálinka még mindig diktál.

   – Harminchét – felele újból a sofőr, alig hallhatóan.

   A tanító a sofőr felé fordult, majd egyenesen a fülébe ordítja ingerülten.

   – Több mint hússzor a fiam lehetnél. Én Magyari István vagyok a bánffyhunyadi tanító és hatvannégyet töltöttem a múlt hónapban, tizenhetedikén. A hatvannégyből, ha a harminchetet kivonod és évente egyszer a fiam lettél volna, ez több mint húsz.

   Kihúzza magát, mellén csak úgy feszül a vitézkötés, majd kissé alázatosabban ismét a sofőr felé fordul.

   – Szorítja a nyakamat az ing, gombold ki fiam a felső gombot.

   A sofőr odanyúl, csak úgy érzésből, mert közbe az utat figyeli és sikerült elsőből kigombolnia. Mégis odapillant. A tanító nyakán az erek duzzadtak, arca néhol hamuszürke, máshol sötétbordó. Látszólag megnyugszik, mély lélegzetet vesz.

   – Édesanyám a hibás, mert hiába akartam nem jött össze a házasodás. Volt nekem szeretőm, szép patikus kisasszony. Volt egy motorom is, tudod, akkor még nem volt meg a mostani Daciám, mert van ám nekem is Daciám nem csak neked, hetvenháromba vettem. Egyszer megyünk a motoron ki Béles felé kirándulni, ahogy ül a hátam mögött a motoron és átkarol, hogy le ne essék, azt kiáltja a fülembe, hogy: “Te Pista nem kéred meg a kezem? Már öt éve udvarolsz nekem, senki nem mondhatja, hogy elhamarkodjuk.” – Mondom is neki, hogy: “Ó Klárika kedves, ez engem váratlanul ért, de három hónap alatt megadom a választ”. Hazamentem és egyik este mikor rávettem magam, megkérdeztem édesanyámtól, hogy mi a véleménye, Isten nyugtassa szegényt.

   Megint könny szökik a szemébe, és dagadnak az erek a nyakán.

   – Édesanyám komolyan a szemembe nézett és megkérdezte, hogy biztos vagyok-e a dolgomban. Ez a kérdés kételyeket torlaszolt a fejembe. – Nagyot sóhajtott. – Mire elhatároztam magam, hogy a választ megadom, ott állt a patika ajtajában a Wass doktor úr vadonatúj Trabantja, és én már tudtam, hogy köztünk mindennek vége. – Zokogás tört ki a tanító úrból nagy erővel.

   – És más nő nem akadt tanító úr, csak a Klárika kisasszony?

   – Dehogy nem, akadtak, de azok nem kérdezték, hogy nem akarom a kezüket megkérni. Most is van egy asszony, az utcáról költözött hozzám. Igaz hogy cigány, de szegény nem volt hol lakjon, és egy nap hozzám jött. Mit mondtam volna, hogy ne jöjjön. Mos, főz, takarít, igaz hogy a gyermekeinek is ad abból, ami nálunk az asztalnál megmarad, de hát melyik madáranya nem visz a fiókáinak, vagy melyik tehén nem nyalja meg a borját? Kérdem én, erre válaszolj!

   A sofőr nem mondott semmit, nehogy a pálinka egy újabb sor fohászt diktáljon gazdájának.

   – Ezt megyek elintézni a kolozsvári pappal tudod, mert Bánffyhunyad csak fília, ott nincs pap állandó jelleggel. A hunyadiak azt suttogják a hátam mögött, hogy ha vadházasságban élek, hogy merek az oltár előtt áldozni. Pedig Isten látja hitvány lelkemet, köztünk az égvilágon semmi nincs, én csak azért engedtem be az asszonyt, hogy az utcán agyon ne fagyjon. Ő a konyhába alszik, én meg a szobába, hát ezt akarom a pappal elintézni. Mondja meg a kolozsvári pap, hogy áldozhatok-e vagy sem? Mondd meg te: nincs igazam?

   A sofőr nem akart felelni a kérdésre, erre a tanító megfogja megint a kezét és erővel húzza maga felé.

   – Mondd meg, te testvér, nekem már ehhez a cigány asszonyhoz sincs jussom, ha már az édesanyám meghalt és itthagyott így egyedül? – Könnyei csak úgy csorogtak, a sofőr nyakára borult és megcsókolta.

   – Ha nincs hozzá jussom azt üzenem ennek a világnak, hogy a koporsómba fektessenek arcal lefelé ebbe a vitézkötéses ruhába. Hogy miért? Azért hogy ellenségeim megcsókolhassák a virrasztóba a hátsó felemet, amiért így bánnak velem vénségemre. – Azzal vaskosan elröhögi magát, mint aki kiadta, ami a lelkén száradt.

   – Felelj testvér, nincs jussom? Ezt érdemlem én attól a közösségtől, ahol negyven évig voltam tanító, hogy még csak ne is áldozhassak. Felelj testvér, hisz tudod, mert már mondtam, hogy messziről nézve rendes embernek látszom. De szólíts csak nyugodtan Pistának, tegezhetjük egymást, mert mondtam, hogy több mint hússzor a fiam lehetnél.

   Azzal tovább szorongatja, majdnem ropogtatja a sofőr kezét, kihúzza mellét, csak úgy feszül rajta a vitézkötés.

   – Fiam, neked ilyen gyenge a kezed fogása? Nekem azt mondta az egyik tanárom a tanítóképzőben, hogy jellemtelen ember az, akinek a kézfogása gyenge.

   Közben beérkeztek a városba és a sofőr megállt, hogy kiszálljon a tanító úr. Kiszáll, de a nyitott ajtóból még egyszer visszafordul.

   – Elfelejtettem kérdezni testvér, neked hány gyermeked van?

   – Öt! – felelte szerényen a sofőr, de a tanító nem fogta fel a kétbetűs szó súlyát.

   – Utoljára kérdem: ezt érdemlem én? Az én szégyenem, hogyha befogadtam azt a szerencsétlen cigányasszonyt? – s búcsúzásra kezét nyújtja a sofőrnek.

   – Te Pista, elég kár, így ahogy elmondtad, ez nem a te szégyened, hanem már a nemzet szégyene. – s megszorította úgy Isten igazából, jellemtelen ember létére, a vitézkötéses kabátba öltözött tanító kezét.

Bíró Ernő, – Szászfenes, – 2006. november 4.