Volt egyszer egy marosszéki székely kisfalu

          Ha lehunyom a szemeim, egy kispatak völgyében rejtőzködő falucskát látok, erdőkkel borított dombok ölében. A határa gondosan meg van művelve, tarkán lengedező kultúrnövények integetnek az idegen látogató felé. Vannak nagyobb és kisebb parcellák, melyik aranylóan sárga néhol piros pipacs foltokkal, melyik zöld és hullámzó, mint a tenger vize, közepén karóra akasztott madárijesztővel. Az erdő fafajtákban igen gazdag, van itt gyertyán, szádok, bükk, akác, juhar, amott egy foltban nyárfák és egy ültetett fenyves. Ahogy a poros mezei úton a falu felé közeledek egy vadnyúl riad ki a lóherés széléből és iramodik az erdő irányában. Fennebb egy rókát látok, amint sunyin egy földtúrás mellett lapul. Az erdő széli bozótból fácánok röppennek fel éles rikoltással jelezve a közelgő veszélyt, amit személyemben vélnek felfedezni.

Beérve a házak közé, vályogból épült kis, fehérre meszelt, háromsejtes lakokat látok, szerény tornáccal és muskátlis ablakokkal. A fedelük igen változatos, van náddal, sással, szalmával de még zsuppal takart is. De nem ez a jellemző a falura. Sokkal több a fából ácsolt filagóriás vagy nagy teraszos hajlék. Ezek már zsindellyel vagy hódfarkú cseréppel vannak fedve. A házak előtt virágos kiskert árasztja dús illatát, az udvaron „hórihorgas kútágas” vagy cserefából faragott gém, mellette itatóvályú. Itt van a szapulókád és a mosópad is, a kútgémbe vert szögen a sulykoló pihen. A ház mögött gazdasági épületek sorakoznak. Az istálló a két csűr között fából építve és szalmával fedve. Benne elbődül néha egy tehén vagy felnyerít a ló. Az ólak, kasok és a fásszín deszkából vagy sövényből készültek. Körülöttük malacok túrnak, baromfihad kapirgál. Az udvar mögött a konyhakert, majd a gyümölcsös következik. Gazdag termés ígérkezik, az alma-, körte-, szilvafák ágai földig görnyedtek a gyümölcs terhe alatt. A szőlő is bőven megajándékozza művelő gazdáit az idén. A ház előtt fedeles kiskapu, díszesen faragott motívumokkal és rárótt sokatmondó felirattal. Indás, leveles díszítés, szőlőfürtökkel, tulipánnal, az egyik kapuzábéra egy talált patkót szegeztek. A zsindellyel fedett tetőt tartó keményfára rávéste a mester, hogy: „Béke neked ember, ha belépsz e kapun. Béke, ha jó lélek eltávozol azon.” A kapu mellett deszkakorlát, de a kertek felől sovényből font kerítés jelöli a bennvaló határát.

A falu dísze a több száz éves templom, hatalmas tornya messzire ellátszik. Mint egy óriási felkiáltójel tekint fel az égre, bádoggombja még sok titkot rejt a múlt kutatói előtt. Szakavatott érdeklődő előtt nyitott történelemkönyvvé válik a szent hajlék és környéke. A cinterem bejárati kapuja, a faragott ajtó, a szószékkorona, az úrasztala, a varrottas terítők, a harangok, a kegyszerek mind feliratot hordoznak, elvétve még székely-magyar rovásjelet is. A templom melletti domb az ősök porainak ad otthont. Igen gondozott e része a falunak, hisz jól tudják a lakói, hogy a temető az élő település arculatát idézi. A masszív, keményfából faragott, kissé előredőlt fejfák, mint megannyi ember formájú őrszem vigyázzák az elhunytak örök nyugalmát. Tömören megfogalmazott szövegük sok információval szolgál a maradék előtt. De vannak kőből faragott sírjelek is, ezek talán jobban viselik az idő vasfogának marását és az emberi rosszaság ártalmait.

Vasárnap van, a pihenés, a szórakozás, a templomba menés napja. Mindenki, a falu apraja-nagyja az Istentiszteletre igyekszik, senkinek nincs ennél fontosabb dolga, tennivalója, halaszthatatlanabb elintéznivalója. Zsúfolásig megtelik a teremtő háza, minden törzsökös családnak külön saját helye van, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodik, hisz azon a helyen ült a dédapjának, a dédapjának a dédapja is és talán ott fog ülni az unokájának az unokája is.  Évszázadokkal ezelőtt megállapították itt az ülésrendet az egyházközség alapító tagjai és ezt érvényben és tiszteletben tartani atyáik iránti tiszteletnek, becsületbeni kötelességnek és ősi jussnak könyvelik el a falucska lakói. 

Az öregek fehér harisnyát és ráncos csizmát húznak ilyen alkalmakkor, posztóujjast vesznek fel, és keménykalapot tesznek őszülő fejükre. A templom előtti kispadon pihenve várják a lelkipásztort, közben a forradalomról, a régmúlt időkről, az ifjúságukról, az apjuktól-nagyapjuktól hallott történetekről mesélnek. A fiatalság nagy érdeklődéssel és tisztelettel hallgatja őket. A középgeneráció külön csoportban a gazdasági élet gondjairól disputál, arról, hogy éppen milyen mezei munkákat kell végrehajtani, ki kivel cimborál, ki nem állott ki még a megye dolgára, ki következik ebédet vinni a csőszöknek és hasonlókról. Ők már nem hordják a székelyharisnyát, helyette csizmanadrágot húznak.

A fiatalasszonyok külön csoportban állnak és arról beszélnek mikor kinél lesz fonó, mit kell főzni holnapra. Kontyba kötött hajuk nem látszik ki a fejkendő alól de, egy kis dudorban ott sejlik. A vénasszonyok a padon ülnek feketébe öltözve.  Fekete kendőbe burkolt fejüket összedugva pletykálnak A téma, hogy ki kinek udvarol, ki kivel szökött el és, hogy „bezzeg a mi időnkben”.

A férjhezadó nagylányok hosszú hajat viselnek, két ágba befonva lóg a hátukon a derekuk közepéig. Egyszerű, patyolat tiszta gyolcs vagy parket ruhát öltöttek ilyen ünnepi alkalomra. Nyakukban egy-két sor gyöngy ékeskedik. Vihogva susputolnak, hogy délután kalákabál lesz a községházán. A presbitérium egy félévre megfogadta a szomszédfalui cigányzenekart, hogy minden vasárnap húzzák a talpalávalót a községházán vagy valamelyik gazda csűrjében.

A gyermekek az árokmartján játszanak, a fiúcskák fogócskáznak, „ nincsen béka a tóban”, a kislányok kissé távolabb „pettyköveznek”. A játékra lehetőségük csak ritkán nyílik, hisz ők is részt vesznek már a házi és a mezei munkákban.

***

Idilli állapot, boldog békeidők! Ezt rombolta le fokozatosan a két világháború, amelyeknek a helyiek is véradót fizettek, pedig majdhogynem semmi közük nem volt hozzá. Majd a „román világ” agrár- és tanügyreformja. Ennek is lefizették az árát. Ha nem lett volna az a „kis magyarvilág” talán ma már nem is hallanánk magyar szót a faluban, de még Erdélyben sem. Következett a kommunista berendezkedés, majd a „kulákvilág”, hogy gazdaságilag tegye tönkre a falu több évszázados tapasztalaton alapuló életmódját. A kollektivizálás a kegyelemdöfést jelentette. Eljött aztán 1989-1990 de a lerombolt, lerongyolt értékeket nem lehet többé visszaállítani. Ma már más a trend! Az emberek értékeit nem a régi normák szerint mérik.

Pedig újraéleszteni őseink szokásait, hagyományait, megőrizni szellemi-, kulturális-, építészeti hagyatékait nemzetünk, egyházaink, elődeink iránti becsületbeni kötelességünk. Templomainkat, temetőinket, iskoláinkat, művelődési otthonainkat, néprajzi-, helytörténeti múzeumainkat, könyvtárainkat építeni, karban tartani, megmenteni a jövőnek úgyszintén. Kistérségeink jeles szülötteiről, megemlékezni, nekik emlékplakettet, kopját, szobrot állítani, nevéről középületet elnevezni úgyszintén. Megtartani, ápolni, továbbadni nyelvünket, vallásaink tanításait még inkább.

Nemes Gyula