Több mint nosztalgia: Küküllő menti krónika

   Hatvannyolcban vezették be a megyék rendszerét. Ezt úgy tették, hogy a magyar ajkú lakosság aránya sehol az országban ne haladja meg a negyven százalékot. Így kerültünk a segesvári területi kórházhoz.

  Segesvár akkor még nagyrészt német-ajkú város volt. Az utcán, az üzletekben szászul beszéltek az emberek. Kedves, tiszta város, történelmi hagyományokkal, a várban középkort idéző szűk, meredek utcácskák, és a városházára felírva „RATHAUS”. Tarka világ volt, szászok, románok, magyarok éltek együtt. Heti vásárok alkalmával a Nagy-Küküllő völgyének székely lakosai keveredtek a szász falvak népességével, a Küküllő-közi dombság románságával, valamint az Erzsébetvárosból feljövő örményekkel.

   A kollégák elfogadtak, barátságosak voltak. Jó hangulatúak voltak az összejövetelek, gyűlések, bár szokatlan volt a zömében román kollégák latinos magatartása. Azt hiszem, örültek nekünk. Gyűlések után mindig beültek velünk valahova, egy kis kötetlen beszélgetésre. Hamar megismertük egymást és tiszteltük egymás másságát.

   Az igazgató főorvos Maior Romulus volt, szülész-nőgyógyász. A mi erdőszentgyörgyi igazgatónk is szülész volt. Jól megértették egymást, bár a két egymástól sokban különböző munkahelyi körülmény, más hozzáállást követelt. Míg Segesváron a kórház jól felszerelt műtője, szakorvosokból álló csapata állt a szülész háta mögött, addig Erdőszentgyörgyön, ahogy mondani szoktuk „suhogó egyedül” volt, egyedül a tudásával, a több évtizedes klinikai, szakmai tapasztalatával. Ezért eshetett meg, hogy amikor este elmentőztette a szülőnőt, a területi kórházban, fejcsóválva fogadták, „mi az a kollégának nincs kedve éjszaka szülést vezetni?”

   Egy óra sem telt el olyan rosszul lett az asszony, hogy alig tudták a helyzetet uralni. Másnap azt kérdezte Maior doktor: „Honnan tudtad Jocókám, hogy baj lesz?” „Onnan, hogy évtizedek óta magamra vagyok utalva, tőletek ötven kilométerre. Megérzem, ha baj van!”

   Az orvosi rendelő egyik kisegítő személyzete, aki a fertőtlenítéseket végezte nyugdíjba ment, és kerestünk helyette valakit. Többek között jelentkezett egy lecsúszott pártaktivista is. Amióta onnan kikopott volt vasmunkás, pincér, juhász, most az egészségügynél próbálkozott. Ajánlkozott, hogy majd mindenfajta karbantartási munkát is elvégez, meg a lovat is gondozza, meg minden. Csakhogy nekem semmi bizalmam nem volt iránta, s mondtam is, hogy nem tudom alkalmazni. Erre ő: „elmegyek én az igazgatóhoz is Segesvárra, ha kell, és megmondom neki, hogyha ő major (őrnagy), akkor én kapitány vagyok!”

Ilyen okos ember volt őkelme!

   Nem csak ilyen alakokból állott azonban a világ. A sok testi-lelki nyomorúság az embereket közel hozta egymáshoz és a kényszerű együttélés mellett igazi közösségek, baráti, munkatársi viszonyok alakultak ki, függetlenül attól, hogy magyar, román, szász, vagy más nemzethez tartozónak tartotta is valaki magát.

   Itt hozom szóba kedves munkatársamat a román felcsert, Rémusz urat. Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, a háború alatt tanulta ki a felcserséget, golyózáporban is segítve a sebesülteket, magyarokat, románokat, vagy más nációhoz tartozókat. Magyar nyelven több mint perfektül beszélt és írt – nyelvtanilag hibátlanul. A háborúban szerzett érdemeiről és kitüntetéseiről véletlenül szereztem tudomást, a hősök napi ünnepély alkalmával. Soha sem emlegette, de ha rákérdeztem is szerényen elhárította. „Megtettük, amit kellett, amit az emberség diktált!” Anekdotát mesélgettek széltében hosszában róla: „Mihály bá haza érkezik Geges faluba az orvosi rendelőből. Na, mi volt a doktornál? - kérdezik. Hadd el, - válaszolja, Gebe nincs otthon és Primusz nem rendel”.

   Mentőállomás is működött Erdőszentgyörgyön, ha döcögősen is, sok nehézséggel küzdve: benzin hiány, alkatrészpótlás, javítás, de működött. Volt három, négy mentőkocsi, sofőrökkel és betegkísérőkkel ellátva. Betegért, szülőnőért kimentek. Szakasszisztens kísérőt a körzet adta. Bába, védőnő, körzeti nővér. Kire, ahogy sor került. Előfordult, hogy a mentőben szült az asszony, és aki kísérte – legyen védőnő, vagy bába – levezette a szülést, és mindent rendbe téve érkeztek a kórházba.

 Vadasd - egyike a nyolc falunak - határában, kicsi putriban lakott Róza. Nyolcadik gyermekét várta. Mikor eljött a szülés ideje, ment a mentő, hogy hozza be a szülészetre, mérgesen kifakadt: „Várjanak már! Nem látják, mi van? Éhesek a gyerekek. Meg kell, keverjem a puliszkát, mielőtt elmegyek. Várjanak!” Majdnem ott pottyantotta ki a gyereket, puliszkafőzés közben.

   Éjszaka a portás volt a telefon mellett. Ő vette fel a hívásokat, ő riasztotta a mentőt, ha kellett. Egy este szüléshez kérnek mentőt, a portás szólt a gépkocsivezetőnek, betegkísérőnek. Egy 15 kilométernyire levő faluba igyekeztek. Kendre. Két kis falú épült az évek folyamán egybe: Kis-kend és Nagy-kend, így maradt a név: Kend. Megérkezik a mentő, végigjárja a települést, kérdezi az éjjeli őrt, a kocsmárost, beszól azokba a házakba, ahol világosság van. Szülőnő sehol. Dolguk végezetlenül visszamentek.

   A telefon újra megszólalt: „Bözödről beszélek. Hallja kend? Jöjjenek már, mindjárt megszül az asszony.” Félórával azelőtt is ő telefonált, de az álmos portás csak annyi hallott meg, hogy „kend”.

   Ebben az időben keresett fel Málnási Géza professzor úr. A gyomorrák elterjedését, járványtanát kutatta. Ehhez kérte több körzeti orvos segítségét. Sok kis eldugott székely faluba látogattunk el, az életkörülményeket, táplálkozási szokásokat vizsgálva. Az egyszerű emberek nagyon segítőkészek voltak mindenütt. Érdekes hangulatú megbeszélések alakultak ki. Tanítónál, iskolában, vagy kultúrházban összejött tizenöt, húsz család és egymás szájából véve át a szót, mondták el, hogyan élnek, mit esznek, isznak, az asszonyok hogyan készítik az ételt. Igazi csapat munka alakult ki. „Brainstorm”. Alig győztük lejegyezni a sok adatot, információt. Érdekes tudományos dolgozatok születtek. Előadásokat tartottunk a feldolgozott anyagból Jászvásáron (Iași-ban), Bukarestben, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen. Iași-ban egyik egyetemi tanár azt kérdezte Málnási Gézától, nem is nagyon gúnyosan, mikor kap Nobel-díjat?

   Eredményeink bemutatására felkérést kaptunk a Magyar Onkológiai Társaságtól is. A Tudományos Akadémia székházában tartott konferenciára kaptunk meghívót. Tudott dolog, hogy turista útlevelet csak kétévenként adtak, így ez szóba se jöhetett. Málnási tanár úrral kihallgatást kértünk az útlevélosztály főnökétől. Nagyúr volt, de fogadott. Mutatjuk a meghívót, a programot, ahol ott szerepelt a nevünk, meg a dolgozat címe. Türelmesen meghallgatott és másnap kezünkben volt az útlevél. Ez volt szerdán, és szombaton már az előadás. Délután telefonáltam az igazgatónak Segesvárra, hogy kérek két nap szabadságot, s miért. Csütörtök este indultunk, szombaton előadás, vasárnap fogadás, hétfőn vissza. Kedden reggel a rendelőben azzal fogadnak, de jó hogy visszajöttem már, mert tegnap volt itt nagy baj. Jött a megyétől egy inspektor, meg valaki a minisztériumból és nagyon felháborodtak, mikor megtudták, hogy Budapesten vagyok tudományos gyűlésen előadni. Nem kértem engedélyt, hozzájárulást a megyei igazgatóságtól. Jól meg fognak büntetni! Bementem hozzájuk és mondtam, hogy a közvetlen főnököm tudott róla. Sasu Petre volt a segesvári területi kórház igazgatója, Maior doktor után. Szó nélkül igazolt engem, s így a büntetés elmaradt. Azért kissé furcsállottam, hogy a nagyhatalmú rendőr az útlevélosztályról értette, miről van szó, de a megyei főorvos megsértődött, hogy az ő tudta nélkül tartottam külföldön tudományos előadást.

   A tudományos rendezvényeken való gyakori szereplés, felvillantotta tudományos cím elnyerésének lehetőségét. A Kolozsvári Onkológiai Intézet igazgatójánál, Chiricuţă professzornál jelentkeztem a kandidátusi cím megszerzése érdekében. Elfogadott, de mire az anyagot összeszedtem és felkészültem a vizsgákra, közbeszólt a sors. Meghalt Chiricuţă professzor is, és mentorom Málnási Géza is. Emléküket szívemben őrzöm.

Bige Szabolcs Csaba