Nem múlhat el év vasutassztrájk nélkül. Éppen szerdán reggel 7 és 9 óra között került sor a legutóbbira, mint ismeretes, az említett időszakban egyetlen vonat sem indult el. Nos, a vasúti dolgozók tiltakozása fölöttébb jogos. Nem is kértek ők mást, csak tíz százalékos béremelést – ehelyett a román államvasút négy százalékkal, és egyéb ígéretekkel akarta kiszúrni a szemüket. Ám ez már a politika határait súrolja, amelyben én nem vagyok járatos, sőt, nem is szeretnék az lenni – fogalmam sincs róla, hogy ki kivel verekedett a parlament múlt heti ülésén, mint ahogy arról sem, hogy miféle egyéb juttatásokat szavaztak meg maguknak a honatyák, akiknek száma meglepően magas egy olyan országban, ahol még a vasutasok béremelésére sem futja. 580 parlamenti képviselő eltartására viszont igen – és lám, már megint az a rohadt politika. Mert bizony, a politika az kérem mindenbe beleüti az orrát. Hát nem is foglalkozom vele.

Sokkal jobban érdekel a vasutasok tiltakozása, amelyről már elmondtam, hogy jogosnak, és megalapozottnak gondolom. A munkakörülmények nem javultak, a bérezésen is lenne mit javítani, és akkor még nem is beszéltünk a hazai vasúti közlekedés színvonaláról. Nagyon úgy tűnik, hogy egyedül mi nem tudunk pozitív irányba fejlődni, ha pályafelújításokról, új járművek vásárlásáról, vagy egyéb jobbító intézkedésekről van szó. No és persze, nem ritka a leépítés sem (még mindig él az a felfogás, mely szerint a megtakarítás legkönnyebb formája a költségek lefaragása, és az is sajátos értelmezésben – az egyes munkavállalók kirúgásával). Életek, családok, sorsok mehetnek tönkre egy-egy ilyen felelőtlen döntés miatt, és ez nem csupán a vasutasokra igaz, hanem szinte mindenkire. Hiszen mindenki félti a biztosnak látszó – vagy annak gondolt – munkahelyét, nem? De. A vasutasok is. Közülük nagyon sokan éppen azért választották ezt a pályát, mert vonzza őket a nagyvasak világa, a mozdonyok hangja, a vasúti kocsik kerekeinek ütemes csattogása. Ők is elviselik a rájuk nehezedő nyomást, a rossz munkakörülményeket, illetve a vonatokon nálunk is oly sokszor megfigyelhető furcsa társadalmi jelenségeket.

Mindezek után pedig jöjjön egy ellenpélda – amely talán számunkra lehet csak ellenpélda, ám mégis igen erős: a MÁV. Igen, kedves anyaországiak, most aztán rám lehet zúdítani a negatív bejegyzések és hozzászólások egész áradatát, hogy a MÁV így, meg úgy. Tapasztalt utasként azt mondom, a meglévő hiányosságokkal együtt sem kell túlságosan szégyenkezni egy ilyen vasúti infrastruktúrával. Pályafelújítások, új mozdonyok… ha kevés is, de van. Romániában durván számolva közel 10.000 kilométernyi pályát kellene felújítani, hogy egyáltalán versenyképesek legyünk (a belföldi intercity vonatok átlagsebessége ritkán lépi túl a 65 kilométert óránként). A járműparkunk elavult, nincs Teknőnk, sem Traxx-unk – bár erre a pályára nem is kell. Röviden összegezve: a MÁV sem tökéletes, de van mit tanulniuk tőlük a román államvasutak vezetőinek. Szeretnék idehaza is mosolygós vasutasokat látni, felújított pályákat, tűrhető utazási sebességet, tisztaságot, és persze a menetjegyek maradéktalan ellenőrzését. A MÁV talán ebben a tekintetben is jobban teljesít, hiszen magam is tapasztaltam, ahogyan a kaller leordította egy jegy nélkül utazó „kiccsálád” fejét Cegléd és Abony között.

Több dolognak kellene változnia a vasút háza táján, ám ehhez a változáshoz időben talán az én életem is kevés lesz. A következő állomás az ágyam.