A hétfőn reggeli nap már régen ráköszöntött a kovácsműhely udvarára. No, azért nem csak oda, hanem az egész falura is. A kovács vígan, dúdolászva kapcsolta be a fújtatót, készült egy pár ekevas megverésére. A szén izzott, parázslott, a vasak már pirosodtak, amikor egyszerre csak elsötétült a műhely padlója. Ha nincs napfogyatkozás, – gondolta a kovács, – akkor valaki most érkezett és elállja az ajtón beszűrődő fényt. Azzal megfordult és a szeme sarkából belehunyorítva a fénybe, szembenézett a jövevénnyel, aki csak ezt várta, hogy megszólalhasson:

   – Adjon Isten jó napot, István bácsi!

   – Adjon Isten, fiam neked is, na hogy s mint, s mi járatban? – kérdezte a kovács az ajtóba érkezett szolgától, Jancsitól, akit a községházáról szalasztottak hétfőn reggel, egyenesen a kovácsműhelybe.

   – Jaj, nagy baj van István bácsi! A kolektív – termelő szövetkezet – irodájába nagy muri volt szombaton, s az elnök meg a titkár mentek el utoljára, miután én takarítottam. Rajtam keresik a kulcsot a bejárati ajtóhoz. Tudja a vasajtóhoz, amit a tavasszal azért készíttettek István bácsival, hogy ne lehessen berugni, mint a faajtót. Valamelyik a kettőjük közül, gondolom, amelyik utolsónak jött ki, behúzta maga után az ajtót, s a kibiztosított kattanózárat már nem lehet visszanyomni. Szerintem a kulcs benn van az irodában az asztalon, de nem jöttek rá az ökrök, hogy mit csináltak, mert szombaton este mind a kettő rendesen be vót pityókázva.

   – De jó, hogy jöttél, Jancsi fiam, kapd csak fel a kisebbik nagyverőt onnan az ülő butykója mellől, s üssed amikor irányítom. – Jancsi, aki suhanc korában inaskodott a nyári vakációban a kovácsműhelyben, tudta, hogy mi az irányítás.

  A kovács kiveszi az egyik ekevasat a tűzből, s a kilós forma kézi kapáccsal elkezdi verni az ülő szarvát, ütemesen hívja dolgozni a verőt: bing, bing, bing, amire lesújt a verő: bang, s válaszol a kézikalapács, hogy: bing. S azután folyik a párbeszéd a két kalapács között, fülsiketítően sír-zeng az üllő: bing-bang, bing-bang, bing-bang, s a piros vas alakul a kovács akarata szerint. Egyik fele vékonyodik és nyúlik, a közepe gömbölyödik, pont olyanra, amilyenre egy ekevasnak formálódnia kell. Amikor a nagyolás megvan, a kézikalapács megálljt parancsol a nagyverőnek, végigcsusszanva az üllő szarván: bing-biiiiiing, a nagyverő veszteg marad fenn a levegőben, s az ekevas visszakerül a tűzbe. A második vasat is megdolgozzák, majd Jancsi leteszi a verőt. A kovács végez még két rend simítást az ekevasakon, s beledobja őket a hideg vizes vederbe edződni. A többi majd úgyis a köszörű dolga, s leoltja a fújtatót.

   – Hát, fiam, a kovács s a lakatos is meg kell éljen valamiből, mert az inspektorok csak amúgy szabják a 33% adót a nem létező magántermelésre, az engedéllyel rendelkező mesterembereknél, mintha az posztó volna, s szabni lehetne! Gyere menjük hát bajt nézni! – Azzal a kovács elővette a kopott bőrtáskáját, amelyikbe a kéziszerszámokat szokta tenni, ha el kell menjen a műhelyből, s beletett kalapácsot, patentfogót, kulcsokat, reszelőket, szóval amit gondolt, hogy szüksége lehet rá a munkánál, körbekötötte a bőrszíjjal a táskát, mert a zárja már rég elhullott. Jancsi előzékenyen elvette a táskát a kovácstól és elindultak a községházára.

   Az ajtót körülállták már a póruljárt elvtársak, amire a kovács megérkezett. Nézegette az öreg, próbálgatta, de hát mégiscsak az ő munkája volt, nem lehetett ahhoz hozzáférni sem acél dróttal, sem vésővel, sem kalapáccsal, de még egy jól megtermett kötőtűvel sem. Úgy lapult az acél ajtókeret az ajtóra és olyan „pászentül” talált, hogy csak a hangyák tudtak a résen bejárni, de ők is két derékszögű kanyart kellett leírjanak. Csak egy nagy 20 mm-es furdancs mutatkozott a kovács megoldásképei között, mint egyetlen, akire a választás eshetne, de azzal oda a drága munka. Szorongtak nagyon az elvtársak, tördelték a kezüket, féltek, hogy kitudódik a dorbézolás, vagy... talán valami, ami még annál is rosszabb. A kovács faképnél hagyta őket, mondván, hogy megy haza gondolkodni, s ha kisütött valamit vissza fog jönni.

   Betömörültek a nagyterem ajtaja előtti kicsi titkárságra a pórúljártak. Mindenkit kiküldtek „cigarettázni”, hogy megbeszélést tartsanak. Hárman voltak: a kolektiv elnök, a titkár és a párttitkár. Várták a jegyzőt negyediknek a másik irodából. Ahogy bejött a jegyző, rögtön megindult a beszélgetés:

   – Biztos a dolgában jegyző elvtárs, hogy elkölthetjük a pénzt?

   – Biztos vagyok, hát! Most beszéltem a brassói ROMAN teherautógyárral és tisztán megmondták, hogy egy tehergépkocsi, amilyen nekünk kéne, kétmillióba kerül készpénzzel és kétmilliónégyszázezerbe átutalással.

   – Milyen pofátlanok ezek, hogy egy Dácia hetvenezer, ők meg négyszázezret kérnek csak az árúforgalmi adóra. Titkár elvtárs, hogy is van ezzel az árúforgalmi adóval, hát mi nem szocializmusban élünk?

   – Az úgy van, hogy a marzsiányoknál – Nagyszeben környéki hegyi juhászoknál – nincs kolektív, ezért velük készpénzbe seftel az állam. Ők a terepjárókat, a traktorokat, meg a teherautókat is árúforgalmi adó nélkül kapják – nekem úgy sejlik, mindha volna egy-két elszármazott marzsiány is a törvényhozók között. Nem kérhetnek tőlük árúforgalmi adót, mert nincs rá okuk, nem mondhatják azt, hogy később kapták meg a pénzt, mint az állami vállalatok közötti ügyletek esetén. Igaz, hogy a vállalatok ezt az adót később visszaszámolják a költségvetésükben, de minket ez most nem érdekel. Itt van a kétmillió a Wertheim-kasszába, csak nyissa már ki ez a vén kovács az ajtózárat.

   – S hogyan gondolják az elvtársak az egész ügylet lebonyolítást? – kérdi a párttitkár.

   – Nagyon egyszerűen, – válaszolt a jegyző. – Betesszük a kétmilliót egy bőrtáskába, egy olyan kopottba, mint amilyen a kovácsnak van. A motorinás hordóból tankolunk, s még töltünk ráadásnak három kaniszter motorinát, bevágjuk a kolektív gazdaság ARO-jába, s mi négyen meg a kolektív két sofőre, elmegyünk vele szépen Brassóba a ROMAN teherautógyárba. Bejelentjük a vásárlási igényünket, mintha marzsiányok lennénk, s megmutatjuk a készpénzt. Amikor majd a kiutalásos részlegre kerülünk, akkor kiállítják a készpénzfizetési számlát. Avizt – árúforgalmi tanusítványt – nem kérünk, s így nem is leszünk adósok a rajta megjelenő négyszázezer lejjel.

   – Ez egészen biztos, jegyző elvtárs?

   – Persze hogy biztos, megbeszéltem telefonon, a gyárral, hogy lehetséges. A múlt héten szerdán, beszéltem a mérai kolektív elnökkel, ők is így vették a vadonatúj teherautójukat, – s itt közelebb hajolt, halkra fogta a szót és felhúzta a rádiót, a biztonság kedvéért. – Nekik volt előkészítve húsz darab ötszázlejes borítékjuk, de hattal elintézték, hogy minden éber szem egy pillanatra lehunyódjon. A kolektív rendszer nincs benne az állami árúforgalmi körforgásban, ezért nem derül ki soha a turpisság. S ha megússzuk mi is hattal vagy akár tízzel is, a többit szépen elosztjuk négy felé, s hallgatunk mint a sír.

   Közben a kovács kiötlött valamit otthon a műhelyében, igaz, hogy ez nem volt lakatos megoldás, de a szorult helyzetre való tekintettel ezt senki nem elemezte. Felvette a vállára a kilencfokú, hosszú létrát. Egy bicskával és egy kicsi harapófogóval leballagott az emeletes községházához. Még szerencse, hogy a kolektív iroda az emeleten volt, így nem volt rács az ablakain. Nyugodtan a falhoz támasztotta kívülről a létrát, felmászott és szép komótosan kikaparta a bicskával a gittet az ablakkeretből, majd kihúzogatta a szegeket és a külső ablakszem már a kezében volt. Ugyanúgy járt el a belső ablakszemmel is és egy félórán belül már bemászott mint egy hivatásos tolvaj, nyomtalanul az emeleti terembe. Belülről kinyitotta a zárt ajtót, s így zárt ajtón keresztül megérkezett a kétségbeesett elvtársakhoz a titkárságra. Azok addigra már mindent megbesszéltek, s nagyot néztek a belülről érkező kovácsra, megveregették a vállát és a jelenlevő kolektív elnök mindjárt fel is írt neki húsz pontot a munkáért, ami tíz kolektív napszámnak felelt meg.

   Az öreg kovács vette a kicsi kalapácsot és szépen nyugodtan elkezte az ablakszemeket visszaszegezni az ablakkeretbe, amikor egy istentelen nagy ordítással bejött a párttitkár.

   – Hol van a kulcs István bácsi?

   – Melyik kulcs, titkár elvtárs? – kérdi alázatosan a kovács.

   – Hát amelyikkel kinyitotta az ajtót!

   – Kérem alásan, én a kezemmel nyitottam ki az ajtót, belülről, szabályosan, nem volt itt semmiféle kulcs, sem az asztalon, sem a padlón, én nem láttam semmi kulcsot! – Addigra már bejött a kolektív elnöke és a kolektív titkára is és nagy kerek szemekkel meredtek rá a kovácsra, mint aki tud valamit, csak nem akarja nekik azt elmondani.

   – Ti, barmok! – ordított a párttitkár torka szakadtából, – csak nem zártátok be a kulcsot a Wertheim-kasszába?

   Döbbenet lett urrá a teremben, mindenki mozdulatlanná dermedt a felismeréstől, kivéve az öreg kovácsot, aki tovább veregette az apró szegeket az ablakkeretbe, vigyázván, hogy az ablakszemeket el ne törje...

   – István bácsi, – szólt nagy későre, felocsudva a dermedtségből a kolektív elnök, – ki tudja nyitni maga ezt a Wertheim-kasszát kulcs nélkül?

   – Hát szó, ami szó, ez egy kicsit inkább tolvaj mesterség, mint lakatosság, de azért megpróbálhatom, – válaszolta a kovács, s újból faképnél hagyta őket, ismét mondván, hogy megy haza gondolkodni, s ha kisütött valamit vissza fog jönni. Volt már neki ilyen ügye egyszer, amikor egy Wertheim-kasszához egy létező kulcsról kellett másolatot készítenie.

   Miután kiötlötte a megoldást visszament a községházára, be egyenesen az emeleti irodába, s egy sublerrel megmérte a kulcslyuk belvilágát, s belenézett a lyukba egy zseblámpával. Mozdulataiban szabályosan hasonlított egy betörőre, csak az öltözéke s a körülmények igazolták, hogy nem az. Újra hazament. Otthon elkészítette az ötfogú kulcs prototípusát, amelynek minden foga mozgatható volt és azzal, mint aki jól végezte dolgát visszament az elkészült szerszámmal a községházára. Sejtette, hogy egy ötfogú prototípusnak nagyon sok kipróbálási variánsa van, – szerencsére nem számolta ki, hogy szám szerint 3125 féle képpen lehet beállítani a kulcsprototípust, – de azért a tapasztalat azt mondatta vele, hogy próbáljon mélységeket mérni a subler farokléccével a kulcslyukban mielőtt az állítgatásokat elkezdené. Ezután elővette a titkos szerszámot, a fleiklugiba két oldallappal befogott öt kockaszeget és a franciakulcsot.

   Gyermekkoromban mindig összetévesztettem ezeknek a cseh vagy német szerszámoknak a neveit, nekem egyre ment, hogy: dorni, fleiklugni, nogájzni, vagy letkolmi, mert ugye az első az lyukasztó, a második az kézisatu, a harmadik az nyitszegkészítő szerszám, a negyedik pedig forrasztópáka, de hát ugye az inasnak is meg kell tanulni valamit, mondjuk Pitágorász tétele helyett.

   Tapasztalat ide, szerencse oda, de olyan harminc próbálkozás után, egyet kattant a kassza zárja s ezzel megvolt a két oldalsó szeg beállítása, olyan huszonöt pozíció kipróbálása után kattant kettőt a zár és már a két további szeg hossza is adott volt, ezután már csak öt lehetőség maradt s a harmadik már talált is. A zárban elfordult a franciakulccsal fogott fleiklugni, a Wertheim-kassza ajtókilincse elfordult, az ajtó kinyílt, s a kinyitott ajtón belül ott volt a kulcscsomó és a kétmillió lej csupa kék százasokban. A kovács még annyi pénzt soha életében nem látott, igaz, hogy a Wertheim-kassza is csak nagy ritkán, amióta kolektív lett.

   Megölelték az öreg kovácsot az elvtársak, pedig elég olajos volt a munkaruhája. A kolektív elnök ott helyben felírt neki még hatvan pontot, pedig akár százat is megérdemelt volna. Az öreg kovács türelmesen megvárta míg az elvtársak lenyugodnak az első kör örömből, s akkor rájuk kérdett:

   – Ezzel rendben volnánk? Mehetek haza?

   – Mehet, István bácsi! Mulţumim frumos! Köszönjük szépen!

   – Megkérhetem a jegyző elvtársat, hogy tartsa meg ezt a nagykalapácsot, így a lapos felével felfele itt a betonon?

   – Szívesen, István bácsi! – Azzal a kovács rátartotta a fleiklugnit a nagykalapács laposára, s a közepes kalapáccsal akkorát ütött az acélszegekre, hogy azok mind eltörtek s szerterepültek. Ledöbbenve néztek rá az elvtársak s a párttitkár megkérdezte:

   – Ezt miért csinálta, István bácsi?

   – Hát nem ettem meszet elvtársak, hogy én innen elmenjek a kész Wertheim-kasszakulcs prototípusával, s aztán legyen mire feleljek, ha más elvtársak kérdeznek, hogy hova lett ez a sok pénz.

   Lenyelték az elvtársak a burkolt célzást arra, hogy ők a tolvajok, s nem a kovács, de inkább elengedték a fülük mellett a megjegyzést. Csak miután elment az öreg kovács, akkor mondta ki a kolektívelnök az önkritikát:

   – Elvtársak, ez a kovács akármelyikünk helyett megállná a sarat...

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2016. szeptember 25.