Hagyjátok békén a meséket!

Különösen pedig a népmeséinket.  Hogy miért? Egy Kányádi Sándortól hallott történetet szeretnék bevezetésként idézni:

A közeli város képezdéjéből frissen végzett tanító érkezett a székely falucskába, hivatástudattal tele. Gyorsan megszerették a nebulók is meg a falubéliek is. Utóbbiak közül pár férfiú karácsony előestéjén meglátogatta szerény kovártélyán, hogy némi ajándékot vigyenek néki, és közösségük nevében megköszönjék áldozatos munkáját. Gyermekeik szépen írnak, olvasnak, számolnak, jó magaviseletűek, kívülről fújják a tanult verseket, szépen énekelnek, imádkoznak és tisztelettudóak. Dicséretesen tanította, nevelte őket, mondták búcsúzkodva. „Egy kérésünk van csupán tanító úr: a meséket, azokat csak hagyja reánk, mert mi ahhoz jobban értünk”.

A magyar népmesékkel ugyanis nem lehet tetszés szerint bánni, önkényesen értelmezni, ilyen-olyan pedagógiai célból - ahogyan manapság mondják - lebutítani, netán átírni. Évszázadok, olykor évezredek érlelték, csiszolták. Népünk talán legmagasabb szintű kollektív szellemi alkotásai. Világlátásunk, gondolkodásmódunk, erkölcsiségünk, tér-időszemléletünk, csillagmítoszi hagyományaink (olykor nagy civilizációk mítoszainál is régebbi!) lenyomatai. A magyar mese- és mondavilág gyűjteményes kötetei - Benedek Elektől Illyés Gyuláig, Arany Lászlótól Komjáthy Istvánig - mind erről tanúskodnak.

Már a Grimm testvérek, a XIX. század nagy német mesekutatói megállapították, hogy a magyar népmesék hősei éppen úgy viselkednek, mint az antik mitológiák bolygóistenségei (otthon vannak, erőben, erővesztésben, száműzetésben és vándorúton). A hazai kutatók közül először az enciklopédikus műveltségű Henszlmann Imre hasonlította össze - az európai katalogizálás szerinti - varázsmeséinket a Nap és a Tél harcáról szóló ősi keleti mítoszokkal meg az óegyiptomi mitológiával (A népmese Magyarországon – értekezés, 1847). Húsz évre rá Arany László, a Kisfaludy Társaság ülésén elmondott székfoglalójában ugyanezen csapáson haladt tovább. A XX. századiak közül Berze Nagy Jánostól Jankovich Marcellig és Pap Gáborig ível az asztrálmítoszi „mesefelmutatás”. Ráadásul nemcsak a mediterrán állatövi rendszert, hanem a keleti zodiákust is nagyon jól kell ismerni ezekhez, a műveltségünk legősibb elemeit megőrző mesékhez. A kismalac és a farkasok, vagy A félig nyúzott bakkecske emiatt is sokkal összetettebb és rétegzettebb, mint az európai mesekatalogizálás szerinti un. állatsógor típusú mesék. Hogy egy példa erejéig még tovább merészkedjek: a mi meséink Tündér Ilonája, mint az élet vizét őrző tündérkirálynő, szoros rokonságot mutat azzal a sumér-akkád kőtáblákon megörökített istennővel (INANNA), aki az élet vizét magához vette és palotájában őrizte. Rövidke részlet Az örök ifjúság vize című meséből: „- A te várad, felséges királyné, a Kék-tenger hetvenhetedik szigetén van, aranykacsának a lábán áll, s forog szüntelenül. – Igazad van. Mondd meg nekem mostan, hogy hol áll az én kutam? – A te kutad a hálószobádban van. A két sarkában van két forrás. Az egyikben az örök ifjúság, a másikban a halál vize buzog. – Igazad van. Hát az ágyam hol áll? – A te ágyad, fölséges királyné, ég s föld között lebeg, s virágos lajtorján lehet reá menni. – Te voltál az én váramban, te voltál – mondotta Tündér Ilona…”*

A régiségben – talán fentebbiek miatt is - a mese, mint népünk legmagasabb rendű szellemi terméke, férfiműfaj volt. Öregemberek meséltek estelente a tűz körül, későbbiekben meg a közös munka végeztével, gyakran a fonóban vagy tengerihántáskor, mikor már pihenőben volt a test, a szellem és a lélek azonban még táplálék után vágyakozott. A gyermekek is tátott szájjal hallgatták, míg el nem álmosodtak. Apai nagyapám, ki két világháborút is megélt, mesélte, hogy a nyíregyházi huszárlaktanyában, mikor este elfújták a lámpát (villanyvilágítás akkoriban még nem volt) gyakran hangzott fel: Feri komám, aztán hogy is volt az, amikor Mátyás királyunk megleckéztette az urakat? És Feri (máskor meg Jóska, Pista vagy Zoli) már kezdte is a mesét. Az ilyen jó beszélőkéjű társat másnap aztán pár szál cigarettával vagy egy-két kupica pálinkával jutalmazták. Később vált a mesélés döntően női műfajjá, a kisdedóvók megjelenésével, utóbb meg a tanítóság elnőiesedésével. Az akkoriban cseperedő leánykák aztán anyává válva már természetes módon igényelték és vették át a mesélés jogát.

Újabb lényeges kérdés: Vajon értik-e gyermekeink ezeket a mai szemmel nézve igen bonyolult, és évszázadokon átívelő meséket? Igen, de csak mindent a saját életkoruknak megfelelő szinten. A kicsiket még csak a mesék varázsa, már-már álomvilága nyűgözi le, a nagyobbakat ezen túl leginkább a hősök példája vonzza, a kamaszokat és az ifjakat pedig már a jó és a rossz örök küzdelme, a mesék különleges társadalma és erkölcse is foglalkoztatja. A nagy klasszikus művek (a népmesék is idetartoznak ám!) egykori tanárom, Hegedűs Géza bácsi szerint minden korosztálynak tudnak újat mondani. Ezért kell 3-5 évenként elővenni s újraolvasni! Az esztétika és a befogadáslélektan tudós kutatói is egybehangzóan állítják, hogy az alkotó-mű-befogadó hármasából mindig a harmadik, a befogadó a változó „tényező” – és ez nemcsak egy kisebb-nagyobb közösségre érvényes, hanem az egyénre is. A népmese ugyan formailag több variánsban is terjedhetett, hiszen szájról-szájra hagyományozódott, de tartalma, vagyis a lényege mindig ugyanaz maradt…

Kedves íróm, Móricz Zsigmond, aki mesegyűjtő is volt, és fiatal íróként az Újság meserovatát szerkesztette, így vélekedett: a mese korrekciója az emberi életnek! De nem úgy ám, ahogyan azt manapság néhányan felelőtlenül teszik, s önkényesen „átigazítják” meséinket. 

*Dr. Túri T. Gábor: Őseink hite, hitünk ősei c. műve alapján. Homo Hungaricus sorozat, IV. kötet, 2016. 278. o.